Szilveszteri gondolatok 2.

Gondolatok egy elmúló esztendő margójára

Egy elköszönő év küszöbén mit is lehetne mondani? Mit lehetne mondani a kedvesnek, aki távozóban még egyszer hátranéz vágyakozón, mielőtt elindul. Hogy "köszönöm"? Önzetlen és nagyvonalú gesztus volna ezt mondani. Önzetlen, mert megköszönni egy indulni készülőnek, hogy itt volt s tán többé nem látjuk, erős jellemre vall. Az ember ennél önzőbb. Legalábbis abban az esetben, ha őszinte. Talán igazabb volna azt mondani, hogy "köszönöm, és hiányozni fogsz, s remélem visszatérsz, remélem újra bekopogsz ajtómon, mely mindig nyitva áll előtted." Valahogy így van az ember az elköszönő régi, és a küszöbön álló új esztendővel. Mint a kedvessel is, ki indulófélben van. Volt, ami volt, néha a pokolra kívánta, néha gyűlölte és bánta, hogy ismerte, hogy összehozta vele a sors. De most, mikor eljött az idő, hogy menni készül, még akkor is, ha távozása nem feltétlenül végleges, mert van, ami örök van, ami távozásával válik csak igazán élővé és valóságossá, egyszeriben hiánnyá terebélyesedik benne a közöny és a gyűlölet. 
Így van ez a távozó évvel is, azt hiszem. Volt, amilyen volt. Keserű, szomorú, halál szegélyezte, magányos, amit már félidőben átadtam volna az elmúlásnak, amiről sosem gondolná az ember, hogy hiányozni tudna. Mégis van, amitől tart az ember. Tart attól, hogy az évvel együtt mindenki elmegy, akit az év hozott magával, mert ők is részei ennek a hanyatló, alkonyodó évnek. Részei, mint a bánat, vagy az öröm. Siker, vagy a kudarc. Az ember ilyenkor elköszön, számot vet és bízik. Bízik abban, hogy lesz, aki visszatér, lesz, aki örök és, aki a bekopogó újabb esztendőben is ott fog állni a küszöbön, hogy még egy évet maradjon. 
Nekik Boldog Új Évet! A távozóknak pedig sok szerencsét és hálát, amiért az ember megismerhette őket, átutazókat.

2014 december 31.