Azt mondják, "bele kell törődni", "el kell felejteni", "menni kell tovább". Mondják, mert fogalmuk sincsen miről beszélnek. Csak beszélnek, tartalom nélkül úgy, hogy talán maguknak se tanácsolnák ezt, ha hasonló helyzetben lennének. Feledni csak azt lehet, akit sohasem szerettünk. Eltemetni, magunkban szeretni tovább csendesen, mások boldogságát nem zavarva igen, azt lehet, de elfeledni soha. Aki ilyet mond, az azt hiszem még sohasem szeretett senkit igazán. Tegnap, hogy kicsit kiszellőztessem a gondolataimat, elmentem meginni egy sört, de végül csak a Duna-parton kötöttem ki, azon a padon ahol boldogságom véget ért,és fájdalmam elkezdődött. Igen, valóban igaz, hogy minden vég valaminek a kezdete. Ültem a padon, ahol korábban annyiszor ültünk Angyallal, és ahol végül kimondatott, nincs tovább. Furcsa játéka ez a sorsnak. Ott fejeződik be valami, ahol elkezdődött. Ott, azon a padon sokat ültünk, az első időkben talán még boldogan, bár egyre kevésbé vagyok abban biztos, hogy Angyal akár egy percig is boldog volt velem. Nem tudom hol és mikor fordult tavaszunk őszbe, hogy végül betemesse a tél. Nem tudom hol és mikor öltött gyászruhát szerelmünk, hol és mikor ravatalozták fel és tették a sírba. Ültem a padon és hagytam, hogy az emlékek átöleljenek. A csókok, az ölelések amelyek legalább annyira édesek voltak, mint azok az apróságok, amelyek valahogy mindig előkerültek Angyal táskájából. A Bécsből hozott "TejEgér", vagy éppen a táblás Boci csoki. Nem tudtunk úgy leülni arra a padra, hogy valami apró édesség ne került volna elő abból a feneketlen táskából. Furcsa és meglehetősen abszurd játéka a sorsnak, hogy éppen azon a padon ért véget az, ami valaha ott elkezdődött. Furcsa és meglehetősen kegyetlen tréfa, de nem hagyom, nem engedem, hogy a szép emlékeket eltemesse annak a pár órának a borzalmas halotti leple. Nem engedem, hogy kitörölje, hogy semmivé vagy legalábbis feledni valóvá fesse át. "Felejtsd el", "lépj tovább", "ne is gondolj rá". Milyen egyszerű és ugyanakkor milyen szánalmas mozdulat lenne. De kétségtelen, hogy ez lenne a legkönnyebb. Minden szép emléket a sírba tenni, minden boldog órát meg nem történtnek, meg nem éltnek, álomnak, sohasem voltnak gondolni. Boldogok, akik felejteni tudnak. Boldogok és egyszerre sajnálatra méltók. Feledjen az, akinek van mit feledni, de hagyják emlékezni azt, akinek van mire emlékezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése