Kovács bácsi

   Kovács bácsi most is, mint minden Advent harmadik vasárnapját megelőző pénteken, a szerény ebéd elfogyasztása majd a szokásos egy pohárka bor szertartásszerű lassúsággal történő elkortyolása után felvette a gondosan kikészített ünneplő ruháját, a patyolatban már egy héttel korábban kitisztíttatott kabátját fejére tette elnyűhetetlen kalapját, majd elindult a postára. Mindig ugyan azon az útvonalon, mindig hozzávetőlegesen ugyan abban az időben, bár a kor előrehaladtával az időnek már egyre kevesebb jelentősége volt Kovács bácsi számára. A pontosságnak már kevésbé volt köze az időhöz az idős pék elméjében, sokkal inkább állt közel a megszokáshoz. 

   Akik ismerték, és ki ne ismerte volna a nyugdíjazott péket, hiszen valamennyi utcabeli, de a környékbeliek is, sőt talán a városka minden lakója rajongott Kovács bácsi utánozhatatlan sajtos kiflijéért, lekváros buktájáért, diós patkójáért. Szinte nem volt olyan felnőtt a városban, aki kisgyerekként, ne Kovács bácsi ropogós kiflijét vitte volna az iskolába és később felnőtt emberként ne Kovács bácsi kenyerét tette volna a vasárnapi asztalra a forrón gőzölgő gulyásleves mellé. Állítólag volt olyan háziasszony, aki kifejezetten olyan levest főzött vasárnaponként, amihez kenyeret lehetett enni. Mert Kovács bácsi hagyományos készítésű kenyere minden felnőttben rég elmúlt időket ébresztett fel. Az első csókot, a grundon töltött számtanórákat, a győztes gólt a rettegett ellenfél kapujába, az elmaradhatatlan sajtos kiflit és mindezekkel együtt a soha vissza nem térő, felhőtlen gyermekkort. De mindez, Kovács bácsi nyugdíjaztatásával pontosan ennyire természetesen el is múlt. Egy ideig hiányolták a vasárnapi ebéd mellől Kovács bácsi kenyerét, majd lassan ez is, mint megannyi minden megszokottá szelídült. Akik régről ismerték Kovács bácsit természetesen mind előre köszöntek, a néhai péknek.

   Így volt ezzel Erzsi, a csinos postáskisasszony is. Igaz ő soha nem evett azokból a híres sajtos kiflikből. Számára a nyugalmazott pék, csak Kovács bácsi volt, aki minden Advent utolsó előtti vasárnapját megelőző pénteken eljön, hogy felvásárolja a kis postahivatal szinte valamennyi karácsonyi képeslapját. Számára Kovács bácsi inkább tűnt egy bogaras, de mindig elegáns és végtelenül udvarias régimódi úrnak, mint a város legismertebb pékjének. Kedvelte az idős Kovács bácsit a furcsa szokásáért, amiért még közel a nyolcvanhoz is ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy karácsonyi lapokat írjon. Furcsállta, de valahol irigyelte is őt ezért a szokásáért. Főleg azért, mert még mindig ennyi ismerőse, barátja, szerette él. Kovács bácsi ugyanis minden évben legalább tíz, de talán tizenöt képeslapot is vásárolt karácsony előtt. Már szinte csak az ő kedvvért rendelte Erzsi a szebbnél szebb üdvözlőlapokat. Kovács bácsit leszámítva ugyanis alig vett már valaki képeslapot, és évről-évre kevesebben. 

  Ellentétben Kovács bácsival, aki idén is, ahogyan múlt évben vagy fél tucatot vásárolt belőlük. Bár feltűnt Erzsinek ez a szokatlan mennyiség, pláne egy ilyen idős úrnál, de rákérdezni illetlenségnek tartotta. Miért ne lehetne még mindig ennyi rokona. És miért ne ragaszkodhatna még mindig ehhez a kissé idejét múlt köszöntési formulának. Erzsi szó nélkül kiszolgálta Kovács bácsit, sőt valahol már hiányzott is volna, ha december közepe táján nem állít be a nyugdíjas pék. A maga módján, egy postáskisasszonyhoz illő módon, de megszerette a kissé zárkózott, de elegáns Kovács bácsit. Éppen ezért nem is kérdezősködött a lapok felől.

   Kovács bácsi pedig aznap is, mint mindig, a megvásárolt lapokat kabátja belső zsebébe tette majd illedelmesen elköszönt. Hazaérve meguzsonnázott, abból a kenyérből, ami saját megállapítása szerint sem hasonlatos már ahhoz, amit annak idején ő sütött, de minden elmúlik egyszer – gondolta Kovács bácsi- és nekiállt, hogy megírja a képeslapokat. „Drága feleségem, Drága kisfiam, Drága unokám, Drága barátom” és így tovább mindaddig, amíg az utolsó lap is megírásra nem került Kovács bácsi kusza kézírásával. Mindaddig, amíg az utolsó rokonának, szerettének is Áldott karácsonyt nem kívánt. 

  A képeslapok végül, ahogyan a címzettek is és ahogyan Kovács bácsi ereje is elfogytak. A nyugdíjazott pék pedig kikapcsolta a golyóstollat, kissé nehézkesen felállt a rozoga íróasztalától, eloltotta az olvasólámpát, kihúzta az íróasztal fiókját és beletette a megcímzett képeslapokat.

   Oda, ahová a tavalyaikat és az az előttieket is tette.

2017. december 17.

A kávéfőzésről

A kávé, vagy más néven "fekete leves" a török hódoltsággal került hazánkba, bár hosszú évszázadokig csak a nagyon kiváltságosok, a gazdagabb réteg számára volt elérhető. A szélesebb néprétegek körében csak a 19. században vált ismertté, kedveltté, majd a kávéházak elterjedésével egyfajta kultikus rangra emelkedett. Igazi ínyenc a mai napig kizárólag kellő előkészületek megtételét követően, mintegy szellemileg is ráhangolódva kezd neki a kávé főzéséhez.

A kávéfőzés elengedhetetlen kelléke egy régi, sárga lapú, jó illatú könyv, lehetőleg saját, nem kölcsönzött és legkevésbé sem kölcsön kapott könyv. A kávé eleganciája egy századforduló tájékán élt asszonyéhoz fogható. Lágy, finom esésű, és forró, akár egy kisasszony szíve. Egy elegáns hölgy társasága pediglen megkívánja a saját tulajdonú könyveket, étkészletet. Hogy is nézne ki egy kölcsönkért kávéscsészébe megkínálni valakit? Miért tennénk másképpen hát a könyvvel. Előrelátó kávéfőző, ha van ízlése először a közeli antikváriumban gondosan körülnéz, kiválaszt egy a kávéfőzéshez megfelelő könyvet, lehetőleg verses netán novellás könyvet. Ajánlott Kosztolányi Dezső prózai művei, költők közül talán Arany János vagy Ady Endre javallott. Igényesebbek megpróbálkozhatnak az útikönyvekkel is. De szigorúan régi, metszetekkel ellátott útikönyvvel. 

Miután a választott könyvet már kitettük az asztalra és kellően elmélyedtünk benne, jöhet a darálás folyamata.

Valódi kávéfőzőmester ugyanis maga darálja a frissen pörkölt kávészemeket, az előre darált kávé a felületesek sajátja. Tekintsünk hát el ettől a barbárságtól, hogy őrölt kávét használunk.

A frissen ledarált kávét pihentetjük kicsit, és folytatjuk az olvasást.

5- 10 perc után, ennyi nagyjából egy novella olvasási ideje, kiengedjük a csapot, hogy a víz kellő hőmérsékletű legyen, majd a kotyogós kávéfőzőnk aljába hideg vizet öntünk. A túl meleg, forró víz hamar felforrna így a kávénk zamata sem lenen tökéletes.

Miután a frissen őrölt kávéval megtöltöttük a kotyogós főzőnk felső részét, gondosan lezárjuk, szorosan, hogy az aroma benn maradhasson, majd gyufával (gázgyújtó használata szintén barbár és elítélendő) meggyújtjuk a gázrózsát és forrni hagyjuk a vizet. 

Itt beiktatandó egy fél deci keserű-likőr.

Kávéfőzéshez kizárólag keserű-likőr javallott.

Az illik ugyanis a kávé kissé kesernyés ízéhez. Minden más kísérőital kezdő, tehetségtelen kávéfőzőkre vall.

Amint elkezd a kotyogósból a friss kávé csordogálni, újabb keserű-likőr javallott.

Mindezt a kávé lefőzéséig tanácsos megismételni, legfeljebb 2 alkalommal.

A friss kávét kizárólag forrón illik fogyasztani. Hidegen, ne adj isten újramelegítve nagyfokú hozzá nem értést jelent.

A kávé ízesítése változó lehet, de két mokkáskanál kristálycukornál többet vétek beletenni. Tej és egyéb pótlékok használata nem javasolt.

2017. december 12.

A tükörtojás készítéséről

Minap felvetődött a gondolat, hogy nézzünk körül eme igazán hagyományos és közkedvelt reggeli étek elkészítésének. Könnyelmű és balga ember erre csak legyintene, mondván, hogy mit kell a tükörtojáson elmélkedni, hiszen egyszerű, mint egy könnyed fröccs a nyári délutánon. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Hozzá nem értő és a főzést művészetként felfogni képtelen, laikus ember gondolhatja csak ekképpen. Egy fát festeni sem nagy kunszt, gondolná a tükörtojást fitymáló ember Paál László képeit elnézve, és nem értené mit kell ezt annyira felfújni, aki világ életében csak fákat festett. Valahogy így vagyunk a tükörtojással is. Tükörtojást sütni mindenki tud. Jó és ízletes tükörtojást azonban csak a szakavatottak képesek. Régi vendéglősök, óbudai kisvendéglők főurai őrzik a titkát a jó és ízletes tükörtojásnak,amikért még messzebbi kerületekből is elzarándokoltak a bohém úrfiak egy-egy vasárnap reggel a macskajajt kipihenni, elűzni fejükből.

A jó tükörtojás ugyanis művészet.

Már önmagában művészet kiválasztani az elkészítés mellé való irodalmi segédletet, ugyanis a meglehetősen rövid idő nem enged meg maga mellé rendelni akármit. Hosszabb novella, elbeszélés erre alkalmatlan. érthető, ha választásunk Örkény egyperceseire esik, mint hozzávaló. természetesen itt is ragaszkodnánk a saját példányhoz, így annak hiánya esetén okvetlenül pótolni szükséges. És mivel az ember megszomjazik főzés közben, kísérőital sem árt. Ez sem egyszerű feladat. Sok vendéglős sokat töprengett azon,hogy erre a célra mely ital a legalkalmasabb. Abban megállapodtak, hogy alacsony alkoholtartalmú nedűre van szükség,mert a tükörtojás készítése tiszta fejet kíván és precíz, pontos mozdulatokat. A legtöbben a fröccsre, de szintén sokan egy könnyű roséra szavaztak. Maradjunk ez utóbbinál a rosénál.

Az első rosét szakértő tükörtojás készítő még a közeli piacon, roséfröccs formájában teszi magáévá, miközben a szükséges alapanyagokat beszerezte. felületes ember vállat vonna, minek piacra menni egy tükörtojás elkészítéséhez? Tojás minden kamrában van. Tojás van, na de házi tojás-e? És jóféle füstölt szalonna, szárazkolbász, vöröshagyma van-e minden kamrában, kérdezhetnénk, de ehelyett inkább legurítjuk a második roséfröccsöt a piac hajnali nyüzsgésében,mert felületes emberekkel nem foglalkozunk.

A tojás, szalonna, kolbász, és vöröshagyma beszerzése után még egy könnyed fröccsöt küldünk le magunkban a jó vásárlást megünnepelvén. Mert ez az alapja mindennek.

A megfelelő szalonna például. A tükörtojás alá Kolzsovári vagy más húsos szalonna sajnos nem alkalmas. Mint ahogyan nem kellőképpen kiszáradt kolbász sem. Jó tükörtojás-készítő ezt már tudja. A laikus meg továbbra is csak hümmög, de velük nem szabad foglalkozni. Még egy üveg jóféle rosét a hónunk alá csapunk hazafelé a helyi vendéglősnél és megkezdjük a tükörtojás sütését.

Első lépésként ellenőrizzük a borunk hőfokát. Ha megfelelően pincehideg, akkor felnyitjuk és töltünk magunknak egy keveset, de itt már nem fröccs formájában fogyasztjuk. Egyelőre azonban csak kitöltjük. Ezt követi a megfelelő nagyságú serpenyő kiválasztása. Se túl nagy ne legyen,mert szétfolyhatnak a tojásaink, erre nagyon ügyeljünk, se túl kicsi, mert akkor egymásba ragadnak. Ez talán a legfontosabb lépés. Ha ezzel megvolnánk következzék a másik nagyon lényeges pont. A tükörtojásunknak való megágyazás. kezdő és könnyelmű ember egyszerűen beledobja a feltört tojást a serpenyőbe,majd nem érti miért ég oda. Nos mert nem ágyazott meg neki. Először a felmelegített sütőben egy vékonyka szelet füstölt szalonnát megfuttatunk,, hogy zsírt eresszen és az odaégést meggátolja. Amíg a szalonna sül, jöhet a rosé. A már forró serpenyőbe, egy-két apró kolbász-szeletkét is piríthatunk, ami szintén ereszt némi zsiradékot és ízt is ad majd a kész reggelinek. A kolbászt és a szalonnát hagyjuk szépen sülni, addig tölthetünk egy kevés rosét magunknak ugyanis nem szabad elkapkodni semmit. 

Ezután, ha már kellő zsír van a serpenyőnkben,nem sok, csak kellő, jöhet a tojás gyors de szakszerű feltörése és ráhelyezése arra. Mivel már megágyaztunk neki az odaégéstől nem kell tartani. Amíg a tojás megsül olvasunk el egy Örkény egypercest, töltsünk még egy kellemes rosét magunknak, de közben fél szemmel mindig nézzünk rá a tojásokra. ha finoman repedezik a tojásfehérjénk a széle, már ne kezdjünk újabb pohár kitöltésébe,hanem őrködjünk tükörtojásunk felett.

Így garantáltan nem ég oda. Ha megsült a zsiradéknak köszönhetően már könnyedén kicsúsztathatjuk a serpenyőből a tányérunkra, de óvatosan,nehogy az egész munkánk kárba vesszen. A kész tükörtojást kevés pirospaprikával meghintjük, friss és ropogós fehér kenyérrel, ami a sárgájának tunkolásához szükséges, és egy pohár roséval kísérve elfogyasztjuk.

 2017. december 13., 6:41.

Arról, hogy kísérő nélkül mindenki magányos

 Felvetődött egy észrevétel, miszerint a főzés folyamatát olykor alkoholos italok fogyasztása kíséri. És, hogy miért is van ez? Természetesen ennek is igen kézenfekvő oka van. Ez pediglen közel sem pusztán maga az ivás. Nem bizony. Képzeljük el, amint egy nagyon csinos, dekoratív kisasszony sétál egymaga a város legszebb főutcáján. Egészséges ember számára a látvány magával ragadó, de mégsem tökéletes. A kisasszony mellől ugyanis hiányzik valami, pontosabban valaki. Az összkép így nem teljes. Szép részlete egy majdnem tökéletes képnek a magányosan sétáló csinos leány, de hiányos még az a bizonyos kép. Hiányzik mellőle egy úrfi. Egy kísérő.

Békebeli szakács is így van ezzel.

 Mert bár nagyon hangulatos és meghitt pillanat egy kívánatos káposztás cvekedli elkészítése, ámde az a cvekedli olyan borzalmasan magányos. Magányosan áll össze a tészta a káposztával. És ezt egy jó lelkű szakács nem hagyhatja annyiban.

Ezért, és csak ezért szükséges az étel elkészítésekor némi kísérőt keríteni keserű-likőr, kávé, vagy rosé formájában.

 Nem magáért az ivásért természetesen. Fel sem merülne efféle gondolat. Csak és kizárólag azért, mert olyan rossz nézni a magányosan a sorsára váró káposztát, gyúrt tésztát. Lelkiismeretes szakács ezt nem hagyná. Kísérőt kerít melléjük. Hogy a világ rendje helyreálljon.

 Ezért, és csak ezért kortyol a keserű likőrből.

Nem a szakács gyomra, hanem több annál, a világ rendje kívánja meg ezt.

 És hát kik vagyunk mi, hogy a világ rendjét bolygassuk?

2017. december 13.

Gondolatok

Munkába menet az a kérdés merült fel bennem, hogy a szülészeten miért nincsen panaszkönyv kitéve? Vagy oda is vonatkozik, hogy távozás után reklamációt nem fogadunk el? Fene tudja, mindenesre jópofa lenne bemenni a szülészetre és elkérni a panaszkönyvet, mondván, hogy nem egészen erre számítottam, engem kérem átvertek.

2017. december 13.

Apa és fiú

- Jó reggelt kívánok. Fél kiló földimogyorót kérnék. Szedhetnék belőle? – kérdezte az író és a zsákra mutatott.-
- Természetesen, szolgálja ki magát művész úr. Friss az áru. – válaszolta az eladó.-
Az író a műanyag lapáttal merni kezdett a teli zsák földimogyoróból, pult mellől elvett zacskóba.
- Ma nem dolgozik?
- Nem. Szabadnapot vettem ki.
- De jó egyeseknek - viccelődött az eladó.- Gondolom az ünnep miatt. Szeretné a fiát meglepni valamivel Mikulásra. Hány éves is a fia? Hogy is mondjam, nem idős már kissé ehhez?
- Lenne még négy mandarin, két szép nagy narancs és fél kiló banán is. –válaszolta az író, ügyet sem vetve az eladó kissé udvariatlan kérdésére.-
- Talán szólni kéne már neki, hogy nem a Mikulás hozza, író úr. Nem beleszólásként,csak tudja, a többiek miatt. Tudja, az iskolában. A mai gyerekek már nem hisznek az ilyesmiben és..
- Fügéjük van? –kérdezte az író.-
- Ha nem, hát nem. –válaszolta az eladó és megvonta a vállát.- Az ön dolga. Végül is jó, ha valaki még tud hinni a mesékben. Persze egy író fia érthető ha kicsit más, ha érti mire gondolok. –bizalmaskodott az eladó.-
- Beteg. –mondta az író--
- Tessék? Nem értem egészen önt, író úr. –értetlenkedett az eladó.-
- A fiam. –mondta az író.- A fiam beteg. Saját világában él, és ha ő hinni szeretne a Mikulásban, akkor higgyen. Ő legalább még tud hinni valamiben. És tegye még hozzá azt a fügét, ha megkérhetem.
- Természetesen. –pironkodott az eladó, mert érezte, hogy kissé tapintatlan volt.- És elnézést kérek, ha tolakodó voltam.
- Nem történt semmi.

Az író hazaérve kipakolta a konyhaasztalra a zöldségesnél vásárolt déligyümölcsöket és egy csoki mikulás na meg némi apró édesség kíséretében elhelyezte őket a piros, zörgő zacskóban. A zacskót a szájánál egy bordó szalaggal átkötötte és gondosan elrejtette a kamrában, hogy mire a fiú felébred nyomát se találja a finomságoknak, amiket majd valamikor este ha hazaérnek kikészít a csizmájába.

Ha hazaérnek. Ha ezt még otthonnak lehet nevezni. - gondolta az író, de gyorsan elhessegette magából a rátornyosuló bánatot, mert a fiú felébredt és már rohant is ki a konyhába, hogy az apját megölelje.

- Szeretlek apa. –mondta a fiú.-
- Én is szeretlek fiam. –szorította magához az író a beteg kisfiát- Szeretlek és mindig is szeretni foglak. Történjen bármi is ezután velünk.
A fiú elmosolyodott, majd indult volna vissza a szobájába.
- Lassan indulnunk kell. –mondta halkan az író.- Már ne kezdj el játszani, nincs rá időnk.
- Anya vár. –válaszolta mosolyogva a fiú.-
- Igen, anya vár. –felelete szomorúan, könnyekkel küzdve az író.- Na siess és öltözz fel kérlek rendesen, hideg van odakint. Sapkát és sálat is vegyél fel, mert megfázol.
- Igen is apa. – felelte megadóan a kisfiú, és levette a fogasról a télikabátját, majd hátrafordult.- 
-És anya? Ne vigyük a sálját, itt hagyta. Ő is fázni fog. Apa, vigyük el anyának a sálját! –toporzékolt a kisfiú.-
- Természetesen, visszük, persze, hiszen hideg van és már a hó is esik. Kedves tőled, hogy gondolsz rá. –mosolygott szomorúan az író és magához vette a felesége vastag, kötött sálját- - Anya örülni fog, ha megtudja, hogy gondoltál rá.

Az író felvette a hosszú fekete szövetkabátját, nyakába tekerte fekete sálját, kalapot vett a fejére, majd kézen fogta a kisfiút és kilépett vele a decemberi utcára. A hó lassan szállingózott, az utcák néptelenek voltak, az emberek többsége munkában, vagy a jó meleg lakásban volt ilyentájt. Csak az író és a fiú lépdeltek kettesben a ropogó hóban. A közeli, kis temetőből lélekharang kondult. A temető felé néma, lassú, fekete gyászmenet botorkált.

-Anya már vár ugye apa?
- Vár. –felelte szomorúan maga elé nézve a vékony hótakaró borította járdásra az író.- 
-Vár és várni fog mindörökké.

2017. december 4.

Gondolatok

Néha olyan jól jönne egy hatalmas radírgumi, amivel azok elméjéből, homloka mögül ki lehetne radírozni minden meggondolatlanul kimondott sértést, negatív gondolatot, akiket felelőtlenül megbántottunk. Akik szívébe az Isten tudja milyen mély barázdákat véstek szavaink. Kiradírozni a pillanatot, amikor kimondott gondolataink késként szakították fel a szívburkokat. Kiradírozni és betemetni, eltüntetni azokat az átkozott árkokat. Majd magunk felé fordítani azt a nyomorult radírgumit és kitörölni emlékeink közül azoknak a szemeknek a képét, amik olyan fájdalmas szomorúsággal néztek ránk. Kiradírozni a lebiggyedő ajkak, a megremegő szájszélek démoni képét, amik órák, de napok vagy hetek múltán is olyan rohadtul elevenen élnek az emlékeink közt. Az esetleges kegyelem, megbocsájtás után is űzve, kísértve nappal és éjjel. Kiradírozni magunkból is azokat a szomorú szemeket. Jó lenne egy radír, ami megteszi ezt a szívességet nekünk. Ha már megváltozni úgysem tudunk. Ha már maradunk ilyen bántó, meggondolatlan, sértéseket dobáló, ostoba gyereknek. Legalább egy radírgumit adhatna a sors, ha már úgyis folyton sebzünk.

2017. december 15.

Gondolatok

Kevés kiábrándítóbb dolog van az életben, mint a délelőtt. Elsősorban vasárnap, de úgy általában is. Délelőttönként boltba menni, takarítani, de egyáltalán bármit is csinálni felesleges és értelmetlen. Akinek egy kis esze is van az még meghalni sem délelőtt fog, mert ugyan kinek lenne kedve vele foglalkozni a nap azon szakában? Senkinek. Mert a délelőtt nem arra való, hogy bármit is tegyünk. Az nem is való semmire. Legalábbis értelmes ember számára biztosan nem. Felesleges és értelmetlen bármiféle cselekvés elvégzésére. Jobb lenne a napot egyből a délutánokkal kezdeni. Egyszerűen megvárni, amíg a délelőtt elmúlik, ha csak valahogyan el nem tudjuk törölni, és csak utána kezdeni a napot.

2016. november 20.