Angyal a vonaton (Avagy az exhumált boldogság)

Nagy rendező a Sors, és kegyetlen.

Mindennek megvan a maga rendje. Életnek, szerelemnek és a halálnak is. Minden van és elmúlik. Eltemetjük. Gyászruhát húzunk, elsiratjuk, szép sírhelyet választunk neki, egy árnyas fa tövében, rozsdás végű ásót ragadunk, beleszúrjuk a földbe és megássuk a gödröt neki. Fekete ébenfa koporsót választunk, fehér puha selyemmel béleljük ki, hogy viaszfehér testét ne nyomja majd a kemény fekhely. A ravatalra fehér kirzantémokat teszünk, hatalmas, némán lobogó gyertyát gyújtunk, a tükröket letakarjuk, az órát megállítjuk a ravatalozóban. Felnyitjuk a Bibliát, és remegve, összekulcsolt kézzel halkan, könnyeink fátylán át kérjük az Istent, hogy vigyázzon rá, mert ránk itt már nincsen szükség. Elvégeztetett. Halkan konduló, apró lélekharang monoton fájdalmat zeng. Temetünk. A test megpihent. Merev, hideg, rezzenéstelen arccal néz az ég felé. Utolsó tekintet. Üveges, barna szemek szárazan merdenek a semmibe. Még egy utolsó ellopott tekintet. Még egy utolsó ölelés, ami már nem éleszti fel, nem élesztheti fel, csak engedünk, engedünk magunknak. Engedünk és elengedünk. Elköszönünk. Lassan lezárjuk a szemhéjakat. Alszik. Csak az ágy keményebb, ridegebb alatta. Hányszor, de hányszor láttuk már így. Lehunyt szemmel, átölelve, őrizve álmát. Menni kell neki, nekünk. Más-más úton. Ő megy, mi maradunk. Megy és visz is magával az emélekeket, az együtt töltöt boldogság minden apró képét. Nekünk mi marad belőle? Néhány megfakult kép, és a magány. Nem is a halott hiánya, hanem a hirtelen ránk borult csend az ami fáj. A nevetésünk, a sírásunk, a zuhanásunk és a repülésünk. Amiket mind-mind önhatalmúlag magával vitt. Kirabolt.

A halottat behelyezzük a koporsóba. Egy szál rózsát teszünk mellé és lezárjuk végső nyughelyének fedelét. Leeresztjük a sírba, majd földet hányunk rá, hogy nyugodjék békében. És mi is nyugodjunk békében. Sírja egyszerű, jeltelen. Mert meni kell tovább.

De mégis, mégis amikor már meggyászoltuk, levetettük gyászruhánk, a sors borzalas felhőszakadást csinál, hogy a ráhányt föld sártengerré válljon és kimossa, kimossa azt a régen eltemetett koporsót. Göcsörtös kezeivel felnyitja az ezeerszer lezárt fedelet és szembesít halottainkkal. Sodródik a sártengerben a fekete ébenfa koporsó, majd lábunk előtt partot ér, és felkattan a zár, és feltárul ezer sebet tépve fel, a halál.

Boldog vagy?
Hát tessék! -mondja a kegyetlenül vigyorgó Sors.-

Itt van, itt van nézd!
Halott!

Szembesít azzal, ami voltál, és azzal ami vagy.

Nem halott látványa fáj.
Nem a hiánya éget és szúr rozsdás kést beléd.
Azon már túl vagy.
Volt, és nincsen többé.
Hiánya nem fáj többé.
Látványa sem szúr beléd.

De az elhantolt és exhumált boldogságod, a valaha volt boldogságod, az hogy magányod ilyen profán módon a szemedbe nevet. Az igen, az fáj.

Kitépnéd kezéből az elrabolt emlékeket. Kitépnéd merevvé dermedt kezeiből a magával vitt öleléseket,  segítséget, bátorítást, és melléraknád, mellédobnád magányodat, amit cserébe itt hagyott.

Haragszol  a halottra.

Haragszol, mert arca mosolyogva konzeválódott.
Mert veled ellentétben ő már megpihent.
Téged meg itthagyott.
Útmutatás, támpont segítség neélkül.
Megcsalt.
Önző volt.
És persze mi is azok vagyunk, amiért követeljük vissza a magával vitt minden boldogságunk.
Miközben őt magát nem.
Őt már elengedtük.
De a sors kinyitja azt az átkozott koporsót, amit már ezerszer lezártunk és képünkbe nevet.

Te itt maradtál.
Ő már megpihent.
Ő már boldog.
Megrabolt.
Kinevet.
Fáj.
Fáj, hogy szembesít magadrahagyatottságoddal.

2012. 05. 25. 

Gondolatok

Volt, hogy sírtam, volt, hogy nevettem,

volt, hogy átkoztam,volt, hogy kerestem,
volt, hogy ellöktem, volt, hogy öleltem,
voltam pokolknak mélyén, egyes egyedül,
voltam az égben, hogy százak vettek körül,
volt, hogy szenvedtem, volt, hogy szerettem,
volt, hogy égtem, volt, hogy elégtem,
volt, hogy öltem, volt, hogy öleltem,
szerettem, éltem, s néha temettem.
Ragyogott szivárvány, tornyosult viharfelhő felettem,
volt, hogy álmodtam, s talán volt, hogy álmodtak felőlem,
volt, hogy magamból adtam, volt, hogy elvettek belőlem.
Szerettem, s talán néha engem is szerettek.
Volt, hogy kerestem, volt, hogy kerestek,
volt, hogy terveztem, volt, hogy sodródtam,
volt, hogy akartam, volt, hogy feladtam,
volt, hogy szálltam, volt, hogy zuhantam,
sokszor elbuktam, mégtöbbször felálltam,
fáztam télben, lángoltam tavaszban,
szomjaztam sivatagban, fuldokoltam tavadban,
véreztem, fájtam, nevettem.
Volt, hogy hívtam, volt, hogy rám talált,

öleltem, s ölelt a halál.
Meghaltam, s születtem újjá ezerszer.
Volt, hogy az Úton, volt, hogy tévúton jártam,
de meg semmit sem bántam.

2012. 06. 25.

Gondolatok

Ha még csak kora délután is van és mégis sötét, ha hűvös is van és néptelenek az utcák, ha komor és rideg az idő, ha mások számára semmi szép nincsen benne, sem szerethető, mégis Migrén Kisasszony nélkül hirtelen látni a szépet abban is, amiben addig semmit sem láttál. Vastag fájdalom-függönyöd, -mely addig elmédre borult és eltakart mindent, hogy csak egy átláthatatlan, gyötrelmes, fejedbe ezer késként hatoló, egybefüggő ködszerű takarót vonjon köréd, - hirtelen felhasad és látni véled az Őszt, a maga csodájában tárulva eléd. Látod a rozsdás faleveleket, amit gyermekként, vidáman rugdosol a poros aszfalton, látod a lassan leszállni készülő esti ködöt, megismered az ismerőseidet, akiket előtte eltakart előled Migrén Kisasszony kínzó ölelése. Az addig eltaszítani és elpusztítani kívánt világot most megölelnéd. Futsz, szökellsz, mint egy gátját tört folyó, mint egy gyermek, aki mindenben a szépet és az eredendő jót látja egyszerű naivitással lelkében. Köszönsz mindenkinek, nevetsz a munkából fáradtan jövőkre, akkor is ha bolondnak néznek, nevetsz a lányon, akire frászt hozod amint a sötétben mögötte termesz csont-fehér bőröd, gyász-fekete ruhába bugyolált árnyaként. nevetsz felhőtlenül, még akkor is ha tudod csak haladékot kaptál, Migrén Kisasszonytól és nem ment messzire, nem köszönt el végleg, csak egy időre búcsút intett. nevetsz, holott nemrégen még legszívesebben mindent elpusztítottál volna és minden rád mosolygó arcáról legszívesebben örökre letörölted volna azt a rohadtul idegesítő, ostoba nevetést. A függöny végre széthasadt, az addig rühellt világ most a legszebb arcát mutatja feléd. Apróság és jelentéktelen öröm, de mégis az egyik legszebb érzés amikor az a rohadt függöny végre felhasad, elméd kitisztul a fájdalomtól és látsz, és gondolkozol és élsz,,,egy ideig még.

2014. november 3.

16