Álmatlanság Kisasszony

   Hol volt, hol nem volt egy nagyváros régi gangos házainak egyik legmagányosabbikában élt egy Kisasszony. Álmatlanság Kisasszonynak hívták az ott lakók, mert napközben nem látta senki sem, csak éjjel világított szűk kis szobájából a villany az asztalkája mellett. A házban lakó emberek összesúgtak a háta mögött, hogy miféle fura szerzet lehet az a kisasszony, aki napközben ki se dugja az orrát, vagy ha mégis, akkor is csak kora délután felé, amikor már a friss kenyér is elfogyott a sarki bolt polcairól, és már a legtöbben az ebédjüket is elfogyasztották. A kanalak csörögtek a gangos ház szótlan falai mögül, a tányérokat éppen elmosták a második fogás után, a kávét kortyolgatták kis porceláncsészékből, de Álmatlanság Kisasszonynak még nyoma sem volt

- Biztosan ma is felkel majd uzsonnára és jó ha délután láthatjuk. Ennek sincsen semmi dolga? - kérdezgették egymástól az ebédlőasztalnál. -

- Hát igen, jó dolgában nem tudja mit csináljon. - morogta a sarki hentes felesége, miközben nekilátott az ebéd maradékait a kutyája elé tenni.-

- Bezzeg mi, mi már meg is ebédeltünk, nem lopjuk a napot, mint ez az elkényeztetett leány. Mi bezzeg tudjuk, hogyan kell élni nehezen, fáradtan, boldogtalanul. - vágta vissza a hentes a feleségének, miközben a kávéját is kiitta és fogai között a fogpiszkálóval játszott az újságot olvasva.-

   De Álmatlanság Kisasszony nem volt boldog. Éjjelente nem azért virrasztott, mert nem lett volna egyéb dolga, vagy mert ez boldoggá tette őt és örült, hogy másnap fáradtan és az át nem aludt éjjel démonaival küzdve, mint egy kísértet járja a várost. Álmatlanság Kisasszony szomorú volt. Hiányzott neki is az éjszakája, amit félelmei elraboltak tőle, cserébe álmatag nappalaiért.

   Hiányzott az ágya, amit lassan már csak napközben látott, amiben már régen nem nézte a csillagokat, sem a Holdat, amit gyermekként sajt-labdának gondolt, ahol talán egerek laknak és néha falatoznak belőle, amitől olykor félnek, vagy negyednek látszik.

    Hiányoztak a mesék, amik az estébe ringatták, hiányoztak az Álmai. De ő csak tűrt és virrasztott esténként szomorúan a kis állólámpa mellett az asztalánál ülve, és várta a reggelt. Álmok, mesék, remények nélkül ő nem tud elaludni. Hiányoztak neki tulajdon álmai, meséi. Hiányzott az, hogy odaálmodja magát beléjük a valóságból. Mesék, álmok nélkül neki a város és az emberek idegenek, üresek és félelmetesek voltak. Ő is az álmokból jött ugyanis. Álmatlanság Kisasszony nem volt más, mint egy réges-régen élt költő egyik versének szereplője. Egy megsárgult könyv lapjáról ottfelejtett álom. Egy költő álma, ami szintén félbemaradt. A költő ugyanis valaha éppen abban a házban lakott, éppen abban a kis lakásban, ahol most Álmatlanság Kisasszony is élt. És mivel ő sem tudott aludni, így éjjelente verset írt a lassan csonkig égő gyertyája mellett, merített papírra, lúdtollát tintába mártva. A Költő azonban egyik éjjel mégis elaludt és versét félbehagyta, amit később sem folytatott, így a félbehagyott versben élő kisasszony, akihez a vers szólt, azóta is ott bolyongott álmatlanul, keresve a verse végét.

   A Költő azóta elköltözött, talán már pék vagy kőműves segédnek állt és meg is feledkezett az írásról, és vele együtt Álmatlanság Kisasszonyról.

  Ám egy nap a költő fülébe jutott a hír erről a furcsa leányról és meglátogatta, mert, mint egy valódi költő minden furcsaságra figyelmes és érdeklődő volt. 
   - Ön éjjelente soha nem alszik? -kérdezte a Költő.-

  -Nem, engem nem altat a Hold, nem virraszt felettem egyetlen csillag sem éjjel. -felelte Álmatlanság Kisasszony.- 
  -Én csak keresek tudja, mintha keresnék valamit. Kutatom a szobámat, felverem a ház népét, hogy segítsék átnézni, de őrültnek, bolondnak tartanak kérem! -zokogott Álmatlanság Kisasszony és a Költő elé térdelt.

  -Hát őrült vagyok én? Bolond? Be kéne engem záratni? Mondja meg nekem, ön író ember, ön annyi mindent látott már a világban! Ilyenek a bolondok? Csak keresek valamit, keresek de nem tudom mit és nem tudok elaludni ettől, de higgye el nem őrültem meg-

- Tudom. -felelte a Költő. -  - És elnézést kérek Öntől, mert azt hiszem van miért.

-Tőlem? -nézett kerek barna szemeivel Álmatlanság Kisasszony a Költőre.- Ön tőlem kér elnézést, egy bolondtól? Maga bolondabb, mint én! Mert nem néz bolondnak, mert még tőlem kér elnézést - nevetett Álmatlanság Kisasszony.

-Igen. -válaszolta a Költő.- Azt hiszem tudom mit keres éjjelente, és tudom mitől nem tud elaludni, amiért szíves elnézését kérem. 

Azzal hazasietett, léptei sűrűn kopogtak a macskaköveken, feltépte az ajtaját és még kabátját sem vette le, kalapját sem tette a megszokott helyére, hanem azonnal kihúzta a fiókot, tollát előkotorta a fiókjában hagyott,  papírlapok közül, és egy megsárgult lap tetejére felírta szép, nagy betűkkel: "Álmatlanság Kisasszony..."

Ahogy a Költő írni kezdett, boldog és határozott lendülettel úgy csukódott le Álmatlanság Kisasszony szeme is lassan. A villanyt lekapcsolta, az ágyát megvetette, felnézett a Holdra, amely újra sajt formájú volt, arcára mosoly és egyre erősödő Álom telepedett....

Vége.

Bohóc

Álarcot hordok. Feketét.
Vagy hideg szürkét, mint a jég.

Sors, végzet, s a kényszer szabta rám.

Halálomig viselt, örök álruhám.

Fényképeim

Fényképeim

Bohóc, festett mosollyal

A bohóc, függetlenül attól, hogy lelkében éppen háború dúl, netán annak helyén csak letarolt és sóval behintett szikár semmi terebélyesedik végtelen hosszan elterülve, vagy egészen ritka kivételként, szikrázó napsütés és béke pihen, minden reggel felkel és felfesti csontsovány arcára azt a mosolyt, ami még kipréselhető magából. 

Mert a színpad várja, ha tetszik, ha nem. A publikum pedig műsorra éhesen látni kívánja a pénzéért elvárt illúziót. Hiszen bár látszólag terpentint, olajfestéket, pigmentet, festővásznat, akvarellfestéket, mókus, disznó, póni, nyest és még számtalan szőrecsetet árul, hogy azokkal más is festhessen a lealapozott vászonra saját világokat, a be - betérő közönség számára mindezeken túl egy sokkalta megfizethetetlenebb árút is kínál. A ceruzák, az égetett mogyorófaágon, vagy préselt szénrudakon kívül a bohóc tetszés szerinti illúziókat, álmokat is árul. 

Árul kedvességet, árul "szép napot kívánok"-ot, árul "hogy tetszik lenni?" és "milyen napod volt?" Kérdéseket. Illúziókat, álmokat árul a dammárlakk és az akrilfesték mellé. Árul bókot és árul figyelmet. Olyan illúziókat, melyeknek hamisságával a publikum legalább annyira tisztában, mint maga a bohóc. De az illúziók és álmok, ha csak festettek is, kelendőek. Részei annak, amit kapni szeretnének, amit bár a műsorfüzet szelíden elhallgat, de amiről mindkét fél pontosan tudja, hogy megkapja. Megkapja a lenolaja vagy az alapozója mellé. Festett álmokat és illékony illúziókat. Hazugság, amely mindkét félnek valahol mégis szükséges és elvárt. Akkor is, ha olyan hazugság, amiről tudják, hogy az. Elvárt és kért hazugság. Illúzió. 

Festett nap, egy festett ég felé. Festett boldogság, amely hamarabb elkopik, mint a tempera a vásznon. Mulandó, de kért illúzió. 

Néha egy-egy vevő, egy-egy kíváncsibb néző elkéri a bohóc címét, mert érdekli az a világ, ami a mosolya mögött rejtettem, de feltételezhetően pihen. Amit eltakar a függöny a színpad előtt. És megkapja. Megkapja, mert kéri, mert a függöny elhúzható és kérésre a kulisszák mögötti világ láthatóvá válik. Hiszen titok és hazugság, illúzió csak annyi van, amennyire a közönség igényt tart. Amennyiért fizet. 

A bohóc hazamegy, a mosolyt lemossa arcáról, majd bekapcsolja a halkan zúgó számítógépét és írni kezd. Sötét, zord, melankólia integet ki félszegen soraiból. 

A függöny felmegy, mögötte csend és mélabú. Magány és fájdalom. Szorongó, komoran szürke verssorok, szép, de mégis rideg rímek kapaszkodnak egymásba. A színpad kihalt, a függöny gyászleple immáron lehullt. A vevő, a kíváncsi közönség, pedig olvas. Fél. Csend. Döbbent csend. 

Talán nem ezt várta? Hiszen nagyon jól tudta, hogy illúzió minden mosoly felé, mégis csalódott, hogy igaza volt? Átverve érzi magát a feltáruló igazságban? 

A sorok, mit sem törődve a vevő csalódottságával, mégis rendületlenül születnek, legyintve arra, hogy a közönség nem ezt várta. 

A műsornak vége. A cirkusz bezárt, s a pénzért kapott álmok tovatűntek. A vevő arcáról elfogy a mosoly. 

Borús melankólia telepedik rá. Ecsetet vesz elő, felnyitja a tubus olajfestéket, kinyitja a terpentines-üveget, és festeni kezd a vászonra. Képén a halál és az elmúlás rozsdás színeivel. Lehulló és elszáradó falevelekkel, a magány és reménytelenség ürességével. 

A bohóc pedig ír. 

Ontja magából komor, rezignált, acél-hideg sorait. 

Arcán mosoly formálódik. Valódi, igazi mosoly. Mert ír. És melankóliája immáron önálló életre kelt. Egy távoli festővásznon, egy messzi idegen szívben.