Cím nélkül

Kit érdekel, hogy ki vagy?

Kit érdekel, hogy mi bánt?

Legvadabb jelet ha hagysz,

a világ forog tovább.

Ha vágyaidat megölöd,

s vérébe fojtod magad,

hogy önmagad légy börtönöd,

kegyelmet már akkor se kapsz.

2011. július 18.

Vasárnap délután

A kisfiú nem szerette azt az emeleti szobát. Soha nem szerette, nem szeretett ott lenni. Már akkor is tiltakozott, amikor az édesapja megépítette neki a dohos, lomos padlás helyére, hogy legyen egy hely, ahová majd elvonulhat, mert az édesapja szerint egy idő után minden kisfiúnak saját szobája kell legyen. Ahol egyedül lehet, ahová elbújhat a felnőttek elől, ahol nem zavarja senki, ahová majd a kislányokat felviheti, ahol majd először csókolhat meg egy remegő szélű, aprócska szájat, vagy éppen egy szégyenlősség pírjától parázsló, porcelán-fehér orcácskát. Ahol majd a kisfiú felnőhet, mint annak idején az édesapja is, a saját birodalmában. 

De a kisfiú nem akart saját szobát, nem kívánt saját birodalmat. Nem akart kettesben maradni azzal a sötétszürke árnyal, amely csak akkor bújt elő, amikor a kisfiú egyedül maradt. Amikor a szülei elmentek otthonról, vagy miután az édesanyja megpuszilta szomorú homlokát, jó éjszakát kívánt neki és leoltotta a kisfiú ágya melletti lámpát,majd becsukta maga mögött az ajtót.

Eleinte nem bántotta a kisfiút.

Csak egy aprócska, szürke folt volt a kisfiú gyönge és beteg szívén. Mint egy jelentéktelen porszem a szépen kipucolt és kikészített báli cipőn. 

A kisfiú sem akarta bántani az árnyat. 

Ő csak játszani akart vele. Szeretett volna egy pajtást magának, akivel kettesben játszhat, hogy ne legyen annyira egyedül. A sötétszürke árny azonban a kisfiú minden érintésére növekedni kezdett. És ahogyan nőtt, úgy kezdte bántani a kisfiút. A kisfiú sírt és kérte, hogy hagyja őt békén, ne bántsa, legyenek barátok, szeresse őt, mert ő is tudná szeretni azt a fekete árnyat. De az árny csak nőtt és nőtt a kisfiúban némán, nem fogadva szót a kisfiúnak.

Minden alkalommal, ha a kisfiú egyedül volt, növekedett egy keveset, majd az idők során lassan körbenőtte és fojtogatni kezdte a szegény, beteges kisfiú gyönge szívét. Szorította, egyre csak szorította a beteg kis szívet, mint aki soha nem akarja elengedni azt. Addig - addig szorította a kisfiú szívét, amíg az bele nem szédült és zokogva össze nem rogyott, majd végül el nem vágódott a padlón, elernyedt vékonyka kezeivel lesodorva a kis ólomkatonákat az asztalról.

A kisfiú nem szerette azt a szobát. Tiltakozott, amikor az édesapja nekilátott a padlást kitakarítani és a szobát megépíteni neki. De senki sem figyelt rá. Úgy gondolták félrebeszél az amúgy is beteges, vékony, szerencsétlen kisfiú. Majd kinövi. és épült tovább a kisfiú szobája. A kisfiú nem beszélt többet az árnyról. Félt. Félt, hogy az árny meghallja amit beszél és ha kettesben lesznek megbünteti az árulásért. Félt, hogy újra bántai fogja és ezúttal még jobban fog fájni neki.

Az édesapja pedig nem törődött a kisfiú kérésével hogy ne legyen neki saját szobája. "Majd megköszöni" - gondolta az apja - és még nagyobb iramban építette tovább a kisfiú szobáját. A szoba elkészült és most itt ül benne egyedül a kisfiú az ágyán, szomorú, fátyolos tekintettel nézve maga elé ezen a hideg, nyirkos, novemberi vasárnap délután, és fél. Fél, mert az árny már megint növekszik benne. Mint valami fekete füst a házak kéményéből, úgy áramlik szét a kisfiú gyenge kis szívében. mert néhány napja, csütörtök vagy péntek este óta, már nem emlékszik rá a kisfiú, de az árny valahogyan befurakodott már a szívburok alá is. "Bennem van" -ennyit mondott remegve, elcsukló hangon a kisfiú, miután megérezte, hogy az árny már a szívbillentyűit tekeri körbe. "Bennem van". Már nem kívülről szorítja a kisfiú gyenge szívét. Már benne van. Benne és egyre furakodik, tör előre, áramlik szét az ereiben,, feszíti szét a beteg kisfiú vékonyka artériáit, halad felfelé a kisfiú egyszerű iskolázatlan agyvelejébe. 

A kisfiú ül az ágyon, szeme sarkában, akár fagyöngy a faágon, egy könnycsepp kapaszkodik szempilláiba. Tudja, még az a buta kis agya is felfogja, hogy lassan, amint a nap lemegy az égbolton, és ez télen sajnos nagyon korán megtörténik, ahogyan elhalkul az utca zsibongása, megint elő fog bújni benne az árny. Az a fekete árny. A kisfiú teste megrázkódott és zokogni kezdett.

Édesanyja a ház alsó szintjén éppen mosáshoz készült, szedegette össze édesapja ruháit. Mint minden vasárnap délután.

-"ha van valami fekete ruhád, akkor dobd le az emeletről kisfiam, mert sötétet mosok!" -kiabált fel a kisfiúnak a padlásszobába az édesanyja.

A kisfiú egy pillanatra abbahagyta a zokogást. Kis beteg elméje meghallotta édesanyja szavait, megtörölte falfehér, könnyektől nedves arcát, felkelt az ágyból, még egyszer körbenézett a szobájában, odalépett az ablakhoz és kinyitotta. A hideg, nyirkos novemberi levegő betolakodott a kisfiú szobájába, megborzolva kócos, barna haját, vacogtatva tejfehér fogait. Mit sem törődve a csípős hideggel, ami hirtelen átölelte, próbálva magához téríteni, kilépett az ablakpárkányra, lenézett az udvarra, ahol már itt-ott kisebb hófoltok tarkították a sártól lucskos földet.

-Dobom édesanyám. -mondta elcsukló, sírástól fájdalmas hangon a kisfiú.-

Az édesanyja azonban ekkorra már a fürdőszobában volt, a mosnivalót rakta egymásba, így nem hallhatta a kisfiú válaszát. és azt a halk, tompa puffanást sem, ami az udvarról jött.

2016. 11.19.

Cím nélkül

Kit érdekel, hogy ki vagy?
Kit érdekel, hogy mi bánt?

Nélküled csak boldogabb

Ez' álszent, képmutató világ.

Nincs kérdés. Mert nincs idő

megvárni azt, hogy felelj.

Jelent váltja a jövő.

Rád köszön, s elfelejt.

2011. július 16

Szindbád

Nekem soha nem lesz nyugovásom. 

Saját utam, vagy más útját járom, 

Boldogságot mindhiába várom. 

Magamén nem, csak mások arcán látom, 

Sosem volt, gondtalan ifjúságom, 

Szerelmem, hitem, minden hazug álmom. 

S ha mindezt ezerszer is bánom, 

Békét nem ad sem életem, sem halálom.

Űz,hajt, nem lehet sohase megállnom.

S ha fáradt, bús szemem végül lezárom,

Kivet a föld is, hogy az Isten se lásson,

Nekem soha nem lesz nyugovásom.

2015. július 16.

Módosítás