Álmatlanság Kisasszony

   Hol volt, hol nem volt egy nagyváros régi gangos házainak egyik legmagányosabbikában élt egy Kisasszony. Álmatlanság Kisasszonynak hívták az ott lakók, mert napközben nem látta senki sem, csak éjjel világított szűk kis szobájából a villany az asztalkája mellett. A házban lakó emberek összesúgtak a háta mögött, hogy miféle fura szerzet lehet az a kisasszony, aki napközben ki se dugja az orrát, vagy ha mégis, akkor is csak kora délután felé, amikor már a friss kenyér is elfogyott a sarki bolt polcairól, és már a legtöbben az ebédjüket is elfogyasztották. A kanalak csörögtek a gangos ház szótlan falai mögül, a tányérokat éppen elmosták a második fogás után, a kávét kortyolgatták kis porceláncsészékből, de Álmatlanság Kisasszonynak még nyoma sem volt

- Biztosan ma is felkel majd uzsonnára és jó ha délután láthatjuk. Ennek sincsen semmi dolga? - kérdezgették egymástól az ebédlőasztalnál. -

- Hát igen, jó dolgában nem tudja mit csináljon. - morogta a sarki hentes felesége, miközben nekilátott az ebéd maradékait a kutyája elé tenni.-

- Bezzeg mi, mi már meg is ebédeltünk, nem lopjuk a napot, mint ez az elkényeztetett leány. Mi bezzeg tudjuk, hogyan kell élni nehezen, fáradtan, boldogtalanul. - vágta vissza a hentes a feleségének, miközben a kávéját is kiitta és fogai között a fogpiszkálóval játszott az újságot olvasva.-

   De Álmatlanság Kisasszony nem volt boldog. Éjjelente nem azért virrasztott, mert nem lett volna egyéb dolga, vagy mert ez boldoggá tette őt és örült, hogy másnap fáradtan és az át nem aludt éjjel démonaival küzdve, mint egy kísértet járja a várost. Álmatlanság Kisasszony szomorú volt. Hiányzott neki is az éjszakája, amit félelmei elraboltak tőle, cserébe álmatag nappalaiért.

   Hiányzott az ágya, amit lassan már csak napközben látott, amiben már régen nem nézte a csillagokat, sem a Holdat, amit gyermekként sajt-labdának gondolt, ahol talán egerek laknak és néha falatoznak belőle, amitől olykor félnek, vagy negyednek látszik.

    Hiányoztak a mesék, amik az estébe ringatták, hiányoztak az Álmai. De ő csak tűrt és virrasztott esténként szomorúan a kis állólámpa mellett az asztalánál ülve, és várta a reggelt. Álmok, mesék, remények nélkül ő nem tud elaludni. Hiányoztak neki tulajdon álmai, meséi. Hiányzott az, hogy odaálmodja magát beléjük a valóságból. Mesék, álmok nélkül neki a város és az emberek idegenek, üresek és félelmetesek voltak. Ő is az álmokból jött ugyanis. Álmatlanság Kisasszony nem volt más, mint egy réges-régen élt költő egyik versének szereplője. Egy megsárgult könyv lapjáról ottfelejtett álom. Egy költő álma, ami szintén félbemaradt. A költő ugyanis valaha éppen abban a házban lakott, éppen abban a kis lakásban, ahol most Álmatlanság Kisasszony is élt. És mivel ő sem tudott aludni, így éjjelente verset írt a lassan csonkig égő gyertyája mellett, merített papírra, lúdtollát tintába mártva. A Költő azonban egyik éjjel mégis elaludt és versét félbehagyta, amit később sem folytatott, így a félbehagyott versben élő kisasszony, akihez a vers szólt, azóta is ott bolyongott álmatlanul, keresve a verse végét.

   A Költő azóta elköltözött, talán már pék vagy kőműves segédnek állt és meg is feledkezett az írásról, és vele együtt Álmatlanság Kisasszonyról.

  Ám egy nap a költő fülébe jutott a hír erről a furcsa leányról és meglátogatta, mert, mint egy valódi költő minden furcsaságra figyelmes és érdeklődő volt. 
   - Ön éjjelente soha nem alszik? -kérdezte a Költő.-

  -Nem, engem nem altat a Hold, nem virraszt felettem egyetlen csillag sem éjjel. -felelte Álmatlanság Kisasszony.- 
  -Én csak keresek tudja, mintha keresnék valamit. Kutatom a szobámat, felverem a ház népét, hogy segítsék átnézni, de őrültnek, bolondnak tartanak kérem! -zokogott Álmatlanság Kisasszony és a Költő elé térdelt.

  -Hát őrült vagyok én? Bolond? Be kéne engem záratni? Mondja meg nekem, ön író ember, ön annyi mindent látott már a világban! Ilyenek a bolondok? Csak keresek valamit, keresek de nem tudom mit és nem tudok elaludni ettől, de higgye el nem őrültem meg-

- Tudom. -felelte a Költő. -  - És elnézést kérek Öntől, mert azt hiszem van miért.

-Tőlem? -nézett kerek barna szemeivel Álmatlanság Kisasszony a Költőre.- Ön tőlem kér elnézést, egy bolondtól? Maga bolondabb, mint én! Mert nem néz bolondnak, mert még tőlem kér elnézést - nevetett Álmatlanság Kisasszony.

-Igen. -válaszolta a Költő.- Azt hiszem tudom mit keres éjjelente, és tudom mitől nem tud elaludni, amiért szíves elnézését kérem. 

Azzal hazasietett, léptei sűrűn kopogtak a macskaköveken, feltépte az ajtaját és még kabátját sem vette le, kalapját sem tette a megszokott helyére, hanem azonnal kihúzta a fiókot, tollát előkotorta a fiókjában hagyott,  papírlapok közül, és egy megsárgult lap tetejére felírta szép, nagy betűkkel: "Álmatlanság Kisasszony..."

Ahogy a Költő írni kezdett, boldog és határozott lendülettel úgy csukódott le Álmatlanság Kisasszony szeme is lassan. A villanyt lekapcsolta, az ágyát megvetette, felnézett a Holdra, amely újra sajt formájú volt, arcára mosoly és egyre erősödő Álom telepedett....

Vége.

Bohóc

Álarcot hordok. Feketét.
Vagy hideg szürkét, mint a jég.

Sors, végzet, s a kényszer szabta rám.

Halálomig viselt, örök álruhám.

Fényképeim

Fényképeim

Bohóc, festett mosollyal

A bohóc, függetlenül attól, hogy lelkében éppen háború dúl, netán annak helyén csak letarolt és sóval behintett szikár semmi terebélyesedik végtelen hosszan elterülve, vagy egészen ritka kivételként, szikrázó napsütés és béke pihen, minden reggel felkel és felfesti csontsovány arcára azt a mosolyt, ami még kipréselhető magából. 

Mert a színpad várja, ha tetszik, ha nem. A publikum pedig műsorra éhesen látni kívánja a pénzéért elvárt illúziót. Hiszen bár látszólag terpentint, olajfestéket, pigmentet, festővásznat, akvarellfestéket, mókus, disznó, póni, nyest és még számtalan szőrecsetet árul, hogy azokkal más is festhessen a lealapozott vászonra saját világokat, a be - betérő közönség számára mindezeken túl egy sokkalta megfizethetetlenebb árút is kínál. A ceruzák, az égetett mogyorófaágon, vagy préselt szénrudakon kívül a bohóc tetszés szerinti illúziókat, álmokat is árul. 

Árul kedvességet, árul "szép napot kívánok"-ot, árul "hogy tetszik lenni?" és "milyen napod volt?" Kérdéseket. Illúziókat, álmokat árul a dammárlakk és az akrilfesték mellé. Árul bókot és árul figyelmet. Olyan illúziókat, melyeknek hamisságával a publikum legalább annyira tisztában, mint maga a bohóc. De az illúziók és álmok, ha csak festettek is, kelendőek. Részei annak, amit kapni szeretnének, amit bár a műsorfüzet szelíden elhallgat, de amiről mindkét fél pontosan tudja, hogy megkapja. Megkapja a lenolaja vagy az alapozója mellé. Festett álmokat és illékony illúziókat. Hazugság, amely mindkét félnek valahol mégis szükséges és elvárt. Akkor is, ha olyan hazugság, amiről tudják, hogy az. Elvárt és kért hazugság. Illúzió. 

Festett nap, egy festett ég felé. Festett boldogság, amely hamarabb elkopik, mint a tempera a vásznon. Mulandó, de kért illúzió. 

Néha egy-egy vevő, egy-egy kíváncsibb néző elkéri a bohóc címét, mert érdekli az a világ, ami a mosolya mögött rejtettem, de feltételezhetően pihen. Amit eltakar a függöny a színpad előtt. És megkapja. Megkapja, mert kéri, mert a függöny elhúzható és kérésre a kulisszák mögötti világ láthatóvá válik. Hiszen titok és hazugság, illúzió csak annyi van, amennyire a közönség igényt tart. Amennyiért fizet. 

A bohóc hazamegy, a mosolyt lemossa arcáról, majd bekapcsolja a halkan zúgó számítógépét és írni kezd. Sötét, zord, melankólia integet ki félszegen soraiból. 

A függöny felmegy, mögötte csend és mélabú. Magány és fájdalom. Szorongó, komoran szürke verssorok, szép, de mégis rideg rímek kapaszkodnak egymásba. A színpad kihalt, a függöny gyászleple immáron lehullt. A vevő, a kíváncsi közönség, pedig olvas. Fél. Csend. Döbbent csend. 

Talán nem ezt várta? Hiszen nagyon jól tudta, hogy illúzió minden mosoly felé, mégis csalódott, hogy igaza volt? Átverve érzi magát a feltáruló igazságban? 

A sorok, mit sem törődve a vevő csalódottságával, mégis rendületlenül születnek, legyintve arra, hogy a közönség nem ezt várta. 

A műsornak vége. A cirkusz bezárt, s a pénzért kapott álmok tovatűntek. A vevő arcáról elfogy a mosoly. 

Borús melankólia telepedik rá. Ecsetet vesz elő, felnyitja a tubus olajfestéket, kinyitja a terpentines-üveget, és festeni kezd a vászonra. Képén a halál és az elmúlás rozsdás színeivel. Lehulló és elszáradó falevelekkel, a magány és reménytelenség ürességével. 

A bohóc pedig ír. 

Ontja magából komor, rezignált, acél-hideg sorait. 

Arcán mosoly formálódik. Valódi, igazi mosoly. Mert ír. És melankóliája immáron önálló életre kelt. Egy távoli festővásznon, egy messzi idegen szívben.

Emlékkönyvbe

Nincs Óra,

Mely visszafelé halad.

Nincs Út,

Mely alattad marad.

Nincs Emlék

Mely újraélhető.

Nincs Növény,

Mit levágsz, s visszanő.

Nincs Nyár,

Mit nem fed majd hűs avar.

Nincs Bölcső,

Mely nem lesz majd ravatal.

Nincs Kendő,

Mely nem lesz szemfedő.

Nincs Élet

Mely újrakezdhető.

Nincs Semmi,

Mit Magaddal viszel.

Nincs Mag,

Mely még egyszer kikel.

Nincs Barát,

Kit Mindez érdekel.

2015. január 19.

Megkésett Karácsony

A munkanap a kis pince-üzletünkben a megszokott csendes eseménytelenségben telt ma is. Néhány, két-három ember betért a bekeretezett képét elvinni, rövid társalgás velük, néha sietős séta a kisboltba valami ennivalóért, pontosabban azért, hogy a mozdulatlanság unalmát megtörjem. És természetesen olvasás, elmerülés egy aktuális "másik világba". Jelen esetben Joe Hill sötét, hátborzongató világába. A könyv lapjai szépen el is kísértek a nap végéhez, a munkaidő leteltéhez, amikor édesapám, szokás szerint megjelent az üzletben, zárás előtt pontosan fél órával, hogy, mint mindig feltevődjön a kérdés:

-Gyalog mész haza,vagy hazavigyünk autóval?

A kérdés ezúttal is inkább költői volt, hiszen tudja, hogy nem szeretek autóval hazamenni, mert szükségem van arra a fél óra gyaloglásra a városban, arra a röpke "emberfürdőre", ahogyan a dán filozófus Kierkegaard nevezte a városban tett sétáit. Szükség, mert ennyi kapcsolat a "kétlábúakkal" azért ráfér mindenkire. ha több már nem is feltétlenül. Válaszom tehát egyáltalán nem lepte meg édesapámat.

-Igen, ha lehet ezúttal is gyalog mennék haza. -Feleltem és már vettem is fel a kalapomat, kötöttem nyakam köré a sálamat és bújtam bele a szövetkabátomba.

-Jut eszembe, -szól hozzám édesapám, mielőtt kiléptem volna a boltunk ajtaján és átadtam volna magam a kisvárosnak, elvegyülve,feloldódva a késő délutáni, kora esti nyüzsgésben.- Valamit hozott neked a postás. Valami csomagot.

-Csomagot? Nekem? -kérdeztem teljes értetlenséggel- Nem várok semmit, -és közben végigpörgettem hamar felejtő, fakuló emlékfoszlányokat maga után hagyó elmém emléktöredékeiben, hogy rendeltem-e valamit mostanság, licitáltam-e valamire valamelyik online árverésen,de semmi sem jutott az eszembe. hacsak... -jutott eszembe- hacsak nem a kalapom,amit a Barátom férje talált nekem és már küldött is el. De ahhoz még túl korai lenne. Ennyi idő alatt az nem érne Vácra. De akkor meg mi lehet az? -kérdeztem magamtól- De édesapám, mintha olvasna a gondolataimban már meg is válaszolta kérdésemet.

-Valami könyv lehet, a formája alapján.

-Könyv? -kérdezgettem tovább magamtól- Na az aztán végképp lehetetlen, csak emlékeznék, ha rendeltem volna könyvet, ennyire azért nem kopnak ki belőlem az emlékek. Biztos,hogy én nem rendeltem semmiféle könyvet. De akkor ki küldhette és miért?

Hazafelé végig azon a titokzatos csomagon járt minden gondolatom. Már nem érdekelt a város nyüzsgése, az emberek hangyabolyszerű forgataga, csak az a titokzatos csomag. Siettem, és valahol fékeztem is magam, félve, hogy túl korán, túl hamar véget ér a titok és kiderül minden. Kiderül,hogy csak az a fránya memóriám téveszt meg és valóban rendeltem valamit. És vége minden csodának, álomnak,mesének és csak egy újabb egyszerű és hétköznapi valóságba csöppenek. De azért csak furdalta a kíváncsiság az oldalam, hogy honnan és ki küldhette azt a könyvet. feltéve,hogy könyv és nem kalap. De ennyit édesapám csak nem téved. Egy kalapot csak felismer még becsomagolva is.

Hazaérve, kinyitva a bejárati ajtót, fel sem oltva az előszobai villanyit, hogy a titok minél tovább titok maradjon odanyúltam a cipőszekrény tetejéhez,mert már a sötétben is láttam a kis csomag körvonalát, és megpróbáltam kitapogatni, mi lehet az. Könyv, ez nem vitás- gondoltam- kemény fedél, kis alak, ez csak könyv lehet. valakitől,aki ismerhet. Ki más küldene nekem könyvet? -Mosolyogtam magamban- Hacsak nem én, magamnak, csak éppen nem emlékszem. De ennyire nem lehetek feledékeny- nevettem fel magamban és arcomon gyermeki mosoly karcolódott.- Valaki gondolt rám. -könny és mosoly, bánat és öröm váltakozva hullámzott át rajtam, kavics-szívem nagyokat dobbant-

-Muszáj feloltani azt a rohadt villanyt -gondoltam- muszáj leleplezni a titkot sajnos, és megnézni a feladót, bármennyire is maradnék még ebben a titokban -gondoltam,majd felkapcsoltam a villanyt.

Feladó nem volt feltüntetve, így a titok még egy darabig titok maradt, ha nem is sokáig. A postai bélyegző ugyanis fellebbentette minden titokról a fátylat. "Mosonmagyaróvár". Egyetlen szó, ami mindent,de mindent megmagyaráz. Barátom,hát gondoltál rám? -hatalmas mosoly és zuhatagként aláömlő könnyeső volt a szív válasza költő kérdésemre.- Még az ilyen kavics-szívekre is szokás gondolni. Megkésve is, de szokás. Megkésve, mit is gondol az ember, hiszen Ő már régen a távoli Németországban él,csak néha hazalátogat. Nézem a borítékot,ami válasz mindenre. hazajött. Gondolt rám. és ezek szerint megkapta,amit küldtem neki karácsonyra az itteni címére. 

Megkésett karácsony. 

Megkésett,de semmivel sem kevesebb,mint bárkié december végén. talán szebb is. Szebb, olyannyira,hogy felbontani sem merem, csak nézni,nézni ezt a kis csomagot. Nézni és meghagyni még az utolsó titkát.

Gondolatok

Zsarnokságom nem tűr ellenvetést.

Egyedül vagyok királya, néptelen, néma, üres és kietlen birodalmamnak.
Trónolok izzó vastrónusomon, fejemen töviskoronám.

De e kietlenségen nem osztozok, nem osztozhatok senkivel.

Mert nem lehetek többeknek királya, s nem szolgálhat senki úgy, hogy közben mást is szolgál.

Zsarnokság lenne?

Vagy csak önpusztítás? Elszigetelődés, falak önzőn magam köré húzása?

Majd lesz ki meghajol.

Majd lesz ki csak engem szolgál.

Zsarnok vagyok?

Kisajátítok?

Elnyomok?

Lehet.

Nem tudom.

Üres lovagváram börtönében egy néptelen sivatag zsarnok királya.

Uralkodok kietlen országom felett, melyen a dögvész pusztít.

Önmagam vetem önmagam tömlöcébe.

Önmagam vagyok önmagam hóhéra, királya, udvari bolondja.

Nincs népem.

Nincs alattvalóm.

Nincs senkim.

Nincs semmim.

Nem leszek senkié mindaddig, amíg mindenki másnak szolgál.

Vagy akárcsak egynek is rajtam kívül.

Nem leszek senkié, amíg bárkié is lehetek.

Nem osztozok sem földön, sem népen, sem alattvalón, sem kincsen, sem hatalmon senkivel.

Nem lehet két királyt szolgálni.

Nem lehet kettőt szeretni.

Nem osztozok, nem engedek.

Zsarnok király egy felperzselt vidéken önmaga börtönébe zárva.

2015.  február 3.

Reggelek elé

Minden reggel olyan, mint egy megkezdett füzet. Minden reggel megannyi teleíratlan és üres lap, amit majd a nap végére meg kéne tölteni valamivel. Néha csak úgy füstölög az a toll az álmoktól, tervektől, reményektől, de legtöbbször csak vánszorog és még többször csak tehetetlenül kopog az asztalon és egyetlen betűt sincsen kedve rávésni azokra az átkozott lapokra.

Nincs cél, nincsenek álmok vagy ha vannak is kicsik és jelentéktelenek. Mint például hazaérni, belépni a szobába és becsukni azt a füzetet. De így reggelente amíg a kávé lefő, amíg kitöltöm a porceláncsészébe, hozzáadva a szokásszerűen és szigorúan kimért két kanál cukrot és tejport, amíg magam vagyok, amíg sötét van, amíg az az idegesítő Nap is alszik valahol és csak néhány madár csicsereg az álmatlanságtól, vagy mert nekik már így reggel is tele van írva az a füzet, van néhány perc arra, hogy a remény illúzióját kergessem.

Hogy miben reménykedem, arról fogalmam sincsen. Mert elmém mélyén tudom, hogy minden nap egyforma, hogy nem szeretek felkelni, leszámítva a kávé elfogyasztásának néhány mámorító percét.

Több kávét kéne inni. Több ilyen mozdulat kellene, ami fontos, ami kedves, de az ész, az a rohadt racionális elme, rendre összetörné. Álmodhatok magam köré bármit, ha a valóság, mint egy tanár a naiv diák helytelen egyenletét, nedves szivacsával egyetlen mozdulattal letörli a tábláról. Bele kéne vésni a táblába, naiv diák helyett rossz diákként bicskával, vagy körzővel belevésni, amiért bár intő járna, de letörölni onnan senki sem tudná. De az álmok mégiscsak krétarajzok. Krétával felírt egyenletek. És legtöbbször helytelenek, hibásak, rossz és túlontúl pozitív vagy túlontúl negatív végeredményre jutnak, de semmiképpen sem valósra. A szigorú tanár pedig nem kivételez, nem ad felmentést a helytelen egyenletért. Letörli, beírja az elégtelent és helyemre ültet, hogy még tanuljak és legközelebb már ne álmodozzak. A matematikában és így a világban sincsen helye álmodozásnak. Vagy van, és átenged nagyvonalúan az a bizonyos szigorú tanár, hogy majd a nagy Vizsgán, a végső számvetéskor a kevésbé lojális vizsgáztatók már biztosan nem legyenek elnézőek és megértőek a kusza krétarajzokért. Teljes nyugalommal fognak megbuktatni és majd nézhetem szobám magányából a végtelen nyári szünetben boldogan ugrándozó sikeres vizsgázók önfeledt örömét úgy, hogy ebben az iskolában nincsen második nekifutás. Nincsen pótérettségi. Nincsen újabb lehetőség. Mégis azt hiszem nem kívánom bemagolni a leckét, nem kívánok közös nevezőt, nem kívánok egyen-megoldást, nem érdekel, mit írnak elő és nem érdekel ha az én egyenletem soha nem lesz jó, a tankönyvnek megfelelő.

2015 február 25.

Tavasz elé

A mai naptól számítva, naptár szerint legalábbis, tavasz van. Nem tudom létezik-e még ember ezen a bolygón, aki mindezt különösebb lelkesedés nélkül, pusztán egy elkönyvelendő tényként fogadná el és nem érezne lelkében semmiféle fellélegzést, éljenzést, egy várt alkalom eljövetelét. Abban az értelemben, hogy a nappalok hosszabbodnak, hogy a napsütéses órák száma nő, hogy a napi átlaghőmérséklet emelkedik nem egy eufóriára okot adó pillanat ennek a határ-napnak az elérkezése. A tavasz küszöbén állva, elköszönve a téltől és kiváltképpen a végtelenül szeretett ősztől nem érzem, hogy most lelkem zászlót bontana. A tavasz és legfőképpen a nyár sokkal több melankóliát cipel magával, mint amennyinek még feltétel nélkül örülni lehetséges. Amíg a tél és az ősz jóságos és hű barátként védelmezőleg megölel és megértően támaszt ad, addig a tavasz és a nyár gúnykacajjal néz rám és a legkisebb részvét jelét sem mutatva szembesít az egyedüllét mindaddig akár áldásosnak, de hátrányosnak semmiképpen sem hitt állapotával. A tavasz meglehetősen önző és lelketlen módon gázol bele az ember szívébe. Csatatérré, felgyújtott majd besózott kietlen pusztasággá változtatva azt. A tavasz nem kíváncsi azokra, akiknek fáj a felhőtlen nevetése, akikben kacagása elviselhetetlen fájdalommá gyűlik össze, akik befognák fülüket, becsuknák szemüket, lehúznák redőnyeiket várva a megnyugtató ősz ölelését. Jön kérlelhetetlenül. Áttör a lehúzott redőnyökön, sötétítőfüggönyökön, beszűrődik a legeldugottabb szobákba, szegletekbe. Jön, hogy ontsa a melankóliát a világtól magányosan élők minden sejtébe.

2015. március 1.

Gondolatok

Mielőtt az oltár elé vinnél valakit,aki feltételek nélkül szeret, hűséges, odaadó, elfogadó, barátságos, jó és rossz napjaidon egyaránt szeret, győződj meg róla, hogy józan vagy és nem egy kutyának fogadsz örök hűséget az Isten színe előtt.

2015. március 13.

Gondolatok

Sok extrém dolgot kipróbál az ember élete folyamán, sok őrültséget elkövet, sok hülyeségbe fejest ugrik meggondolatlanul, kivagyiságból, de talán mind közül a legbátrabb, legextrémebb, amit megpróbál az az élve születés. Ennél nagyobb bátorság,vakmerőség és ostobaság kevés akad.

2015. március 13.

Gondolatok

Mielőtt bármely embertársunk hevesen tiltakozna az alkohol túlzott fogyasztása, illetve a kocsmába járás hagyománya ellen, gondolja végig, hogy ha részeg ember nem létezne a földön ki szerette volna őt?

2015. április 19.

Gondolatok

Szeretem az életrajzi könyveket, de megvan az a hátrányuk, az összes többi könyvvel ellentétben, hogy már akkor tudom a végét, amikor elkezdem és az a legritkább esetben happy end.

2015. szeptember 25.

A betegség áldása

Mennyivel egészségesebb voltam, midőn beteg voltam, vagy annak hittem magam. A betegségnek megvan az az áldásos hatása, hogy a világ leszűkül egy parányi pontra, a lüktető fájdalom négyzet-centiméterére, a környezet megszűnik érdekessé válni, a mozgás lelassul, tervszerűvé és átgondolttá válik minden. Kihull a rostán mindaz, ami jelentéktelen s, mint egy szitán át, csak a legfontosabb marad meg. Az, ami valóban figyelemre érdemes. Áldassék a betegség, ami szelektál, ami elengedi és elvágja a felesleghez kötő zsinegeket, ami a sallangtól megszabadít és időt ad arra, hogy az váljon fontossá,ami valóban az. 
Ami kiszakít a világból.

2015. október 9.

Gondolatok

Sétálva a még ébredező és éppen ezért néptelen városban. A főtér temploma előtt maroknyi embertömeg álldogált ünneplőbe öltözve. A kihalt tér, és talán a kihalt belváros egyetlen életet sugárzó, az élet örök folytonosságát hirdető jelensége. Az ember megáll egy pillanatra és elgondolkodik ezen a kis csoporton és felötlik benne, hogy akaratlanul is belecsöppent valamibe. Valamibe, ami ott és akkor végérvényesen, visszavonhatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül véget ért. Véget ért, hogy átmenjen egy más létmódba. Hogy mi, azt nem tudja a kívülálló, de valami egészen biztosan ott, a kis templom előtt véget ért. Talán egy legényélet. 

Talán egy élet.

2015 október 18.

Halottak napjára

Ha pediglen halottak napja van, gondolok azokra is, akiket nem a környező városok csendes temetőinek néma sírhantjai takarnak, akihez nem tudok kimenni gyertyát gyújtani lelki üdvösségükért, akik még a szó fizikai értelmében nem haltak meg, de akiket mégis eltemettem bordáim között zakatoló, rohamosan időidősödő szívem mélyén rejlő tömegsírba. Azon halottaimra, akiket magam öltem ki magamból, magam temettem el magamban, akik szintén halottaim, szintén közel álltak hozzám valaha, de az idő, a sors, vagy éppenséggel én, kiöltem, kikoptattam magamból. Azokra, akik még hihetnének a feltámadás reményében, akinek még lenne onnan visszaút, de vagy én nem kívánom már feltámasztani, vagy már ők nem élnének a feltámadás lehetőségével, akik bár élnek, de halottabbak a holtaknál. Elhantolt szerelmek, társak, ismerősök, érzések, múló, megélt emlékek, percek, boldogságok, szomorúságok, amik már éppúgy halottaim, mint nagyszüleim. Akiknek nincsen keresztjük, se hantjuk, melyhez elzarándokolnék, akik szívem tömegsírjában pihennek és akikből több van, mint a valódi halottaimból. Halottak napján őrájuk is emlékezem.

2015 november 1.

Gondolatok

Mielőtt azon bánkódunk, hogy a világ kivet magából, hogy bezárja ajtajait előttünk, tegyük fel magunknak a kérdést, vajon szeretnénk-e részei lenni, bemennénk-e oda, szeretnénk-e hozzájuk tartozni, azonosulni velük? Ha a válaszunk nem, akkor még örülhetünk is, hogy nem tartozunk oda, hogy nem kívánja társaságunkat az a világ, amihez magunk sem kívánunk csatlakozni.

2015. november 1.

Betegségről

Betegnek lenni önmagában véve nem egy felemelő állapot. A kínzó torokfájás, gyengeség, hidegrázás okozta egykedvű melankólia szürke és rideg falaira egyedül az a gondolat rajzol mosolyt, hogy minden betegség, minden kórság, amely fizikailag padlóra küld, egy-egy újabb alkalom arra, hogy a csinos és a szívnek legkedvesebb Zs. Kisasszonyt, az elbűvölően bájos patikusleányt, ha csak néhány percre is, de lássa az ember. A betegség ilyenformán mégiscsak áldás. Szerencse a szerencsétlenségben. Feltéve, hogy Zs, Kisasszony éppen dolgozik. Ha nem, akkor a pirulák és a gyógyulás későbbre marad. De a betegség még így is elviselhetőbb. Megszépül és áldássá terebélyesedik.
Jobban belegondolva szerencse, hogy Zs. Kisasszony nem egy temetkezési vállalatnál dolgozik. Akkor csak egyszer látnám, ha látnám életemben. Egyszer és utoljára. Szép halál, de a telhetetlenség önzése mégsem kívánná, hogy Zs Kisasszony egy temetkezési vállalatnál dolgozzon. Mohó és telhetetlen önzés, amely nem elégedne meg az egyszeri és utolsó találkozással.
Bár nem tudom, még az sem kizárt, hogy tudnék hinni a számomra idegen és félelmetes reinkarnációban, hogy újra és újra meghalva, majd feltámadva újra és újra lássam.

2015. november 9.

Ma bejött egy kicsit szomorú édesanya az üzletebe, hogy a lányának, aki szeret rajzolni, és meglehetősen jó is rajzol -díjakat nyert stb..- állítsak össze valami kis ajándékcsomagot Mikulásra. Miközben próbálom összeszedegetni a megfelelő ajándékokat kérdezősködöm a lányáról, ami elkerülhetetlen, ha megfelelő csomagot szeretnék összeállítani neki. Fontos,hogy ismerjem a személyét, nekem legalábbis az.

Miközben a kissé megtört édesanya mesél a lányáról egy még fiatal, de elképesztően tehetséges zsenipalánta bontakozik ki előttem. A leányzó 11 éves létére szinte minden művészeti ágban jeleskedik, méghozzá kimagaslóan,mindenféle előtanulmányok nélkül. A rajz csupán a legújabb tehetség,amit felfedeztek nála. Országos rekordokat ostromol úszásban, kerékpározásban, futásban. Emellett kitűnően zongorázik és három nyelven tanul és a tanulmányi eredményei is kitűnőek. Mégis már-már lehetetlen vele bírni az állandó maximalizmusa miatt. Neki, ha három szórt nem tud latinból, egyenlő azzal, hogy nem tud latinul és hiába az ötös dolgozat ő csak a három nem tudott szót veszi észre. Elzárkózik,bezárkózik otthon. 

Az anya tehetetlenül meséli az egyre jobban összeomló kislányt az érthetetlen maximalizmusa miatt,ami rendszeres kimerültséghez vezet nála.

Én azonban ismerősen hallgattam a lány történetét.

"A lánya depresszió közeli állapotba került, és mint ilyen ember állandó elégedetlenség,maximalizmus, önmagával való kibékületlenség, bezárkózás jellemzi. Mindent pontosan megtervez, mindent előre felépít magában a tökéletességet célozva meg és a legapróbb hiba,amit nem tervezett be, kizökkenti és összezavarja, örömtelenné teszi."

Szegény anya csak bólogat egyfolytában, hogy igen pontosan jellemzem a lányát,mindent így csinál. 

Nem volt nehéz belehelyezkednem a leány személyiségébe ismerem az efféle embereket, hiszen magamat láttam viszont a lányban, leszámítva az elképesztő zsenialitását. Tudtam, hogy,mint művész, törékeny, végtelenül törékeny és erősen közelít az elkerülhetetlen de termékeny melankólia felé. Az anya végül elmesélte, hogy a pszichológus is ugyan ezt mondta, kezdődő depresszió.

tehetetlen, de valahol boldog volt, hogy van,aki megérti őt, megérti a lányát. Elnézést kért a többi vevőtől, de szerette volna még hallani a gondolataim,amibe úgy látszik úgy kapaszkodott,mint egy utolsó szalmaszálba, hogy a leánya normális. Hogy talán van kiút, hogy van egy rokonlélek,aki érti mindezt,amit ő nem.

Szép volt látni a legördülő könnyeket az anya szemében,mert bár sok hátránnyal szemebsítettem, lévén a "művészet antisors", de azzal is,hogy a világ,amit csodálunk, amitől szép és nem fullad az unalomba, a szobrok, a festmények, a zeneművek, a találmányok, mind-mind "beteg" emberek eredménye. Juhász Gyula= depresszió, József Attila=depresszió, skizofrénia, Latinovits Zoltán=depresszió, Paál László=depresszió s még rengeteg ember,Nietzsche=depresszió, tudathasadás, személyiségzavar, akik ezt a világot széppé tették. A tökéletesen egészséges, hibátlan, makulátlan emberek világából hiányoznának ezek. Pont a lányához hasonló emberek vitték előbbre a világot és tetté olyanná, amitől értelme van benne létezni.

Az asszony megköszönte, hálálkodott, de végül, végső soron én köszöntem meg.

"Köszönöm, hogy a lánya létezik, vigyázzon rá nagyon és bár most nehéz, de egyszer a világ fogja megköszönni, hogy a lánya létezik. Vigyázzon rá nekünk, az eljövendőknek és higgye el, egyszer nem én, hanem egy világ lesz hálás a lányának. Szebbé, élhetőbbé teszi ezt a sárgolyót. Nekem és nekünk van mit köszönni."

Ilyenkor érzem, hogy van még jövő és készülőfélben vannak még nagy dolgok. Amíg ilyen "kis betegek" vannak a világon. Adjon neki erőt bármi én biztos adnék, ha tudnék.

2014. december 4.

Szilveszteri gondolatok 2.

Gondolatok egy elmúló esztendő margójára

Egy elköszönő év küszöbén mit is lehetne mondani? Mit lehetne mondani a kedvesnek, aki távozóban még egyszer hátranéz vágyakozón, mielőtt elindul. Hogy "köszönöm"? Önzetlen és nagyvonalú gesztus volna ezt mondani. Önzetlen, mert megköszönni egy indulni készülőnek, hogy itt volt s tán többé nem látjuk, erős jellemre vall. Az ember ennél önzőbb. Legalábbis abban az esetben, ha őszinte. Talán igazabb volna azt mondani, hogy "köszönöm, és hiányozni fogsz, s remélem visszatérsz, remélem újra bekopogsz ajtómon, mely mindig nyitva áll előtted." Valahogy így van az ember az elköszönő régi, és a küszöbön álló új esztendővel. Mint a kedvessel is, ki indulófélben van. Volt, ami volt, néha a pokolra kívánta, néha gyűlölte és bánta, hogy ismerte, hogy összehozta vele a sors. De most, mikor eljött az idő, hogy menni készül, még akkor is, ha távozása nem feltétlenül végleges, mert van, ami örök van, ami távozásával válik csak igazán élővé és valóságossá, egyszeriben hiánnyá terebélyesedik benne a közöny és a gyűlölet. 
Így van ez a távozó évvel is, azt hiszem. Volt, amilyen volt. Keserű, szomorú, halál szegélyezte, magányos, amit már félidőben átadtam volna az elmúlásnak, amiről sosem gondolná az ember, hogy hiányozni tudna. Mégis van, amitől tart az ember. Tart attól, hogy az évvel együtt mindenki elmegy, akit az év hozott magával, mert ők is részei ennek a hanyatló, alkonyodó évnek. Részei, mint a bánat, vagy az öröm. Siker, vagy a kudarc. Az ember ilyenkor elköszön, számot vet és bízik. Bízik abban, hogy lesz, aki visszatér, lesz, aki örök és, aki a bekopogó újabb esztendőben is ott fog állni a küszöbön, hogy még egy évet maradjon. 
Nekik Boldog Új Évet! A távozóknak pedig sok szerencsét és hálát, amiért az ember megismerhette őket, átutazókat.

2014 december 31.

Szilveszteri gondolatok 1.

Petárdáznak, örülnek, de ha megkérdezném minek örülnek, nem tudnák megmondani. Csak mert ma "örülni kell". Mind viccesek. A pénztáros a boltban, amikor az előttem sorban állót kisegítem 5 forinttal, hogy ne álljon meg az élet folyása és ne problémázzanak szaros 5 forinton. Odaadom, csak haladjunk tovább a dolgunkra. Nevetnek, örülnek, "milyen kedves úri ember". Lehet. Nem érdekel különösebben. Ma mindenki nevet, örül a semminek. Mintha ezt bármelyik másik nap nem tenné meg velük az ember. "Ez egy érdekes nap" mondja a kisegített pultos kislány, aki már egyre nyilvánvalóbban fejezi ki szimpátiáját, és amire sem most, és azt hiszem később sem leszek vevő. "Ez egy érdekes nap." "Minden bizonnyal" - felelem, és nézek körbe mitől más ez a nap? Miért érdekes? Mert adtam 5 forintot az előttem állónak, hogy be tudjon vásárolni? Mert az év utolsó napja van? Mert ma "érdekesnek" kell lennie? Érdekes, ha érdekesnek gondolom. Vidám, ha belül vidám vagyok, vagy leszek. Örülök, ha majd örülni tudok szívből, nem pedig parancsra csak azért mert ezt ez a nap, vagy bárki is elvárja tőlem. Fogok örülni, ha azt őszintén és nem parancsra teszem. Fogok és nem számít milyen napra esik. Március 12.-e vagy szeptember 23.-a lesz. Érdekes nap lesz és szép, mert őszintén az. De a bolt ablakából nézve a fekete Opelt, sóvárogva egy elérhetetlen boldogság után, tudom, hogy ez még átkozott messze van. Vagy soha nem is jön el. Addig örüljenek, akiknek ez megy kötelezően én meg megvárom, amíg azt őszintén és szívből tudom tenni. Függetlenül, hogy mit mutat majd a naptár. Nem kötődik napokhoz, dátumokhoz a boldogság. 
Az igazi boldogság legalábbis nem. 
Más meg nem kell.

2014 december 31.

Szindbád kabátja

   A felnőtté válás egyik velejárója, hogy az ember nem futamodik meg akkor, ha hálásnak kell lenni, ha meg kell köszönni valamit, ha örülni kell. Talán ezért is örök kedvencem Huszárik Zoltán: Szindbád című filmje, különösképpen Szindbád alakja, akivel már az első pillanatokban azonosultam, pontosabban szólva magamra ismertem a Hajósban. A Hajósban, aki világ életében menekült a hála, a köszönet, szeretet elől. Ő az öregséget, a megöregedést, a kikötést látta benne, a visszafordíthatatlant és egyben magát a halált.   Megállni, megköszönni, maradni, neki egyet jelentett az ifjúság elvesztésével, megöregedéssel és a pusztulással. Gyermek-ésszel hitt abban, hogy ha csak kergeti, de nem kapja el a boldogságát, akkor nem éri utol a Kaszás. Megmarad fiatalnak, gyereknek, álmodozónak, délibábot kergetőnek. Hajós, aki sosem kötött ki. Mindig úton lenni, számára egyenlő volt a mindig fiatalnak lenni gondolatával. Örök gyereknek maradni. Ismerős és mindennapi érzés. Gondolom ezért nem kedvelem a születésnapot, karácsonyt, névnapot, mert bár adni jó, mások örömét keresni csodás érzés, de mindig benne van a mások kedvességének az elfogadása is. Amit gyerek módjára rendre el is szúrok. Feszengek, hülyeséget mondok, bakizok, nem köszönöm meg jól, hiába tombol az ember szíve mélyén a hála, mint egy kitörni kész vulkán, a kitörés elmarad. Elfojtódik, meghal, eltemetődik és csak béna szavak, toporgások, elrontott ünnepek maradnak utána. Meg néhány szépnek tartott írás, amiben az ember próbálja bepótolni, újraszülni a pillanatot, utólag megköszönni. Mert írni könnyű, mondani nehéz. Hálásnak lenni meg még nehezebb. 
    Tudtam, hogy a karácsonyra kapott kabátot, amit direkt rám szabott a szomszéd ismerős a divatüzletében, ahová csak miattam ment be az alkalmazottak helyett, hogy pontos méretet vegyen, nekem tetsző formát szabjon a kabátnak és kellő hosszúságot, anyagot, s ami gyermeki boldogsággal töltött el, egyszer majd meg kell köszönni. Mert borzasztóan meg akartam köszönni, hogy körülvesznek, érdeklődnek, keresik a nekem tökéletest, ami lehetetlenség, ha ismernének, de megpróbálták. És már ettől boldog voltam. Nem érdekelt, hogy kész lesz-e karácsonyra, ez őket érdekelte igazán, ők csináltak belőle presztízskérdést, engem nem érdekelt. Nem érdekel, a mikor csak a hogyan. De talán az sem. Sanyi bá' persze elkészült időben, de ezt is eltitkolta előlem. Meglepetésként ott volt a fa alatt a kabát, aminek örültem, mint egy kisfiú. Mert tényleg beletörődtem és elfogadtam, hogy majd egyszer készen lesz. Nem lett tökéletes, nem lett eléggé fekete, az anyaga sem könnyű annyira, mint szerettem volna, nem lobog úgy utánam, ha végigmegyek az utcán, mint kívántam volna, talán ha egy boltban látom, meg sem veszem. Hazudnék, ha erről álmodtam volna. 

   Mégis az első nemtetszésem után, valamiért hozzám nőtt, megszerettem ezt a hibás kis kabátot. Mint, amikor az ember megszeret valakit. Hirtelen minden hibája szerethetővé, széppé változik. Ami másban elviselhetetlen az benne szép és szerethető. A ráncok, a pöszeség, a dadogás, minden tökéletlensége tökéletességgé nemesül. És már nem adná oda egy tényleg tökéletes kabátért. Hozzánő és megszereti, tökéletesnek látja. Így lett a kabát végül mégis szép. Olyan, amit már nem adnék oda másért. Hála és köszönet fogalmazódik meg a gyerekemberben, körmöli gondoltban mit fog mondani Sanyi bá'-nak, ha meglátja. Büszkén mutatja majd a széppé vált,tökéletlen kabátot. napokig fogalmazza, hogy az adott pillanatban ne valljon kudarcot, szokás szerint. Felépíti, megtervezi a mondandóját, hogy most már ne csússzon bele hiba,mint mindannyiszor.

   De az a pillanat csak nem jön el. Hiába sétál fel s alá az utcán, Sanyi bá' sehol. Mire elfejeti, nem készül rá és megszokásból leugrik a boltba bezzeg összefut vele. És a szindbádi ösztön futásra, menekülésre készteti. Menni, futni bárhová, csak el. El Sanyi bá' elől, mert ez most nem megfelelő alkalom, nincsen megtervezve, nem volt beleszámolva a napba. És az egész helyzet szokás szerint így balul sül el. Mint, aki nem örül a kabátnak, mint aki menekül és nem akarja megköszönni. Úgy kell rászólni,hogy "Tetszik-a kabát?" 
  Az ember elsüllyed szégyenében. A föld alá ásná el magát. Méghogy tetszik-e? Hiszen erre készült egy hete, hogy elmondja, de ez most nem volt jó alkalom rá. Hebeg-habog, toporog és a köszönet valamiféle kifogás szerű ostobasággá silányul. Menekülne ki a helyzetből, a boltba, bárhová csak el onnan. Menekül, mint Szindbád, a benne felejtett szavakkal. Kártyavárként döntve össze a szépen elgondolt köszönetnyilvánítást. Bánja az ember, hogy a várt és tervezett pillanatot elkótyavetyélte, elherdálta, mint egy gyerek. fel kell nőni, ha az ember igazán és őszintén hálás akar lenni.

   Mindenesetre,ha egyszer ezt Sanyi bá' olvassa, akkor tiszta szívből és hálásan köszönöm a gyönyörűvé szépült kabátot, aminél szebb lehet, de nekem kedvesebb soha. És, ha így utólag és bénán, de szívből köszönöm.

2015 január 2.

A karácsony vége

Mint minden alkalommal, ha az ünnepek elmúlnak, eljön az ideje a karácsonyfa lebontásának. Ezt a feladatot, a karácsonyfa feldíszítésével ellentétben, mindig kikövetelem magamnak. Kiharcolom itthon, ha úgy tetszik és kizárólagosan úgy, hogy mindenki menjen ahová gondolja, jelen esetben dolgozni és hagyjanak magamra ezzel a művelettel. Mert a karácsonyfa lebontása pontosságot, figyelmet, türelmet és precízséget követel meg. Jómagam legalábbis presztízskérdést csinálok abból, hogy minden bútor pontosan ugyan oda kerüljön vissza, ahol volt előtte, minden dísz ugyan abba a dobozba legyen visszatéve, ahonnan kivettem, minden égősor ugyan abba a több évtizedes, ócska nejlonzacskóba legyen bekötve, amibe volt, minden műanyag füzér a régi és eredeti dobozába legyen összetekerve pontosan úgy, és abban a formában, ahogy azt kivettem. A csúcsdísz és a talp is ugyan abba a puffba kerüljön a szobámban, ahol addig az egy évig pihent, amíg elő nem vettük. És ha ezzel végeztem, akkurátusan felporszívózok úgy, hogy az utolsó tűlevelet is eltüntessem. Ez azért is fontos, mert később az ember beleléphet, megszúrhatja magát, sebeket ejthet rajta, amikre semmi szükség. Fontos, és ezt másra nem bízom, nem bízhatom. Más hanyag módon összepakolná, felborítva azt a rendet és megszokott elrendezést, ami előtte volt, ezáltal felkavarná és újra felidézné az elmúlt ünnepet. Inkább lassan, és minden leszedett dísszel újabb és újabb emlékeket feltépve, felidézve a végérvényesen elmúlt ünnepet, a készülődés szépségét, az ajándék kicsomagolásának örömét, azt a melegséget, amit a karácsonyfa adott, a sok szépet, amit maga alatt rejtett még egyszer újraélve, és fájdalmasan konstatálva, hogy elmúlt, vége, mint hanyag mód túlesni rajta és még júniusban is tűlevélbe lépve, feltépett sebekkel emlékezve. Hosszú és fájdalmas folyamat, de ha jól végzem el, a végén már semmi sem elékeztet rá. Így a következő karácsony eljötte éppolyan meglepetéssel, váratlansággal, felkészületlenséggel fog rám köszönni.

2015 január 4.

Második és egyben végső ok arra, hogy miért nem kell bemutatkoznom

Kedves Olvasóm!

   Te,Aki erre tévedtél, abban a hiú reményben, hogy itt és most tőlem megtudod ki vagyok csalódni fogsz. Sajnálom? Nem. Sajnálod? Nem baj, előfordul. Ha gondolod lapozz tovább. Lapozz, mert azt, hogy én ki vagyok azt tőlem sosem fogod megtudni. Mert írhatnék ide most bármit, a válasz feltehetőleg már régen megszületett Benned, Kedves Olvasó. Én pedig nem fogok a szádba, szívedbe, elmédbe szavakat, gondolatokat festeni vagy rakni. Nem vagyok restaurátor, hogy a rólam Benned már régen kialakult képet átfessem. Mert az már nem a Te, hanem az én képem volna. Ha festenék arra a vászonra, pontosan ugyan azt festeném át, húznám ki, pontosan ugyan azokkal a színekkel, ecsetvonásokkal, amiket Te használtál. Újat nem festenék, legfeljebb felerősíteném a tónusaidat, de az sem lenne már ugyan az a kép. Tehát kár is belepingálnom. Nem igaz?

   Mert írhatnék szépet magamról, írhatnék voltaképpen bármit, az fele olyan Igaz sem volna, mint az, amit gondolsz. Akkor meg minek fárasszuk egymást, nemde bár? 

   De azért fárasztalak. 

   Mert az Igazsághoz, még a féligazsághoz is hosszú út vezet, Kedves Olvasó. Vagy már régen megszületett Benned, de reméled, vagy kevésbé reméled, hogy majd most beigazolódik. 

   Nem célom más képet festeni magamról, mint aminek gondolsz, ahogyan Weöres Sándor (Sanyika) írta, "Ki minek lát, az vagyok annak". Se több, se kevesebb. 
   Lehetek egy ostoba, makacs, konok, hisztis Gyerek. Lehetek s leszek. Miért ne? 
  Lehetek egy szép szavakat pufogtató, ám azokat rendre kidurrantó és az ellenkezőjét tévő Csaló. Miért ne? 
  Lehetek egy szépen író, érdekes gondolatokat szövögető Költőcske. Miért ne? 
 Lehetek egy hullámzó kedélyű, a gyűlölet és a szeretet végletét megélő, depressziót, melankóliát, repülést és zuhanást váltakozva megszülő és elvetélő, szerepeiből rendre kilépő ócska Ripacs. Miért ne? 
  Lehetek akit gyűlölsz és a Pokolra kívánsz. Miért ne? Ott se lennék idegenben. 
  Lehetek egy, az Igazságért, a maga igazáért már-már őrült módon harcoló, senkit meg nem hallgató, más véleményét figyelembe nem vevő, önző, egoista Őrült. Miért ne? 
  Lehetek Angyal lehetek Démon. 
  Lehetek Barát, lehetek Ellenség. 
  Szeretet és harag Tárgya. Szimpátia vagy utálat Tárgya. Miért ne? 
  Miért mondjak, írjak bármit, amikor ezt Te már régen eldöntötted.

  És tudod mit, Kedves Olvasó, legyen Igazad.

  Az vagyok, aminek gondolsz, mindez a Te dolgod.

 Olyan képet festesz rólam, amilyet kívánsz és látsz a valóságodnak, és azt teszel azzal a képpel, amit akarsz. Kiakasztod a Faladra? Tedd. Örülni fogok és büszke leszek rá, Rád.       Szemétre hányod, mert látni sem bírod? Örülni fogok, mert nem érdekel. 

  Mert az vagyok, aminek Te gondolsz.

  Tépd szét, Viseld egészséggel, közönnyel.

  Egyaránt örülni fogok.

2015 január 8.