A karácsony vége

Mint minden alkalommal, ha az ünnepek elmúlnak, eljön az ideje a karácsonyfa lebontásának. Ezt a feladatot, a karácsonyfa feldíszítésével ellentétben, mindig kikövetelem magamnak. Kiharcolom itthon, ha úgy tetszik és kizárólagosan úgy, hogy mindenki menjen ahová gondolja, jelen esetben dolgozni és hagyjanak magamra ezzel a művelettel. Mert a karácsonyfa lebontása pontosságot, figyelmet, türelmet és precízséget követel meg. Jómagam legalábbis presztízskérdést csinálok abból, hogy minden bútor pontosan ugyan oda kerüljön vissza, ahol volt előtte, minden dísz ugyan abba a dobozba legyen visszatéve, ahonnan kivettem, minden égősor ugyan abba a több évtizedes, ócska nejlonzacskóba legyen bekötve, amibe volt, minden műanyag füzér a régi és eredeti dobozába legyen összetekerve pontosan úgy, és abban a formában, ahogy azt kivettem. A csúcsdísz és a talp is ugyan abba a puffba kerüljön a szobámban, ahol addig az egy évig pihent, amíg elő nem vettük. És ha ezzel végeztem, akkurátusan felporszívózok úgy, hogy az utolsó tűlevelet is eltüntessem. Ez azért is fontos, mert később az ember beleléphet, megszúrhatja magát, sebeket ejthet rajta, amikre semmi szükség. Fontos, és ezt másra nem bízom, nem bízhatom. Más hanyag módon összepakolná, felborítva azt a rendet és megszokott elrendezést, ami előtte volt, ezáltal felkavarná és újra felidézné az elmúlt ünnepet. Inkább lassan, és minden leszedett dísszel újabb és újabb emlékeket feltépve, felidézve a végérvényesen elmúlt ünnepet, a készülődés szépségét, az ajándék kicsomagolásának örömét, azt a melegséget, amit a karácsonyfa adott, a sok szépet, amit maga alatt rejtett még egyszer újraélve, és fájdalmasan konstatálva, hogy elmúlt, vége, mint hanyag mód túlesni rajta és még júniusban is tűlevélbe lépve, feltépett sebekkel emlékezve. Hosszú és fájdalmas folyamat, de ha jól végzem el, a végén már semmi sem elékeztet rá. Így a következő karácsony eljötte éppolyan meglepetéssel, váratlansággal, felkészületlenséggel fog rám köszönni.

2015 január 4.