Megkésett Karácsony

A munkanap a kis pince-üzletünkben a megszokott csendes eseménytelenségben telt ma is. Néhány, két-három ember betért a bekeretezett képét elvinni, rövid társalgás velük, néha sietős séta a kisboltba valami ennivalóért, pontosabban azért, hogy a mozdulatlanság unalmát megtörjem. És természetesen olvasás, elmerülés egy aktuális "másik világba". Jelen esetben Joe Hill sötét, hátborzongató világába. A könyv lapjai szépen el is kísértek a nap végéhez, a munkaidő leteltéhez, amikor édesapám, szokás szerint megjelent az üzletben, zárás előtt pontosan fél órával, hogy, mint mindig feltevődjön a kérdés:

-Gyalog mész haza,vagy hazavigyünk autóval?

A kérdés ezúttal is inkább költői volt, hiszen tudja, hogy nem szeretek autóval hazamenni, mert szükségem van arra a fél óra gyaloglásra a városban, arra a röpke "emberfürdőre", ahogyan a dán filozófus Kierkegaard nevezte a városban tett sétáit. Szükség, mert ennyi kapcsolat a "kétlábúakkal" azért ráfér mindenkire. ha több már nem is feltétlenül. Válaszom tehát egyáltalán nem lepte meg édesapámat.

-Igen, ha lehet ezúttal is gyalog mennék haza. -Feleltem és már vettem is fel a kalapomat, kötöttem nyakam köré a sálamat és bújtam bele a szövetkabátomba.

-Jut eszembe, -szól hozzám édesapám, mielőtt kiléptem volna a boltunk ajtaján és átadtam volna magam a kisvárosnak, elvegyülve,feloldódva a késő délutáni, kora esti nyüzsgésben.- Valamit hozott neked a postás. Valami csomagot.

-Csomagot? Nekem? -kérdeztem teljes értetlenséggel- Nem várok semmit, -és közben végigpörgettem hamar felejtő, fakuló emlékfoszlányokat maga után hagyó elmém emléktöredékeiben, hogy rendeltem-e valamit mostanság, licitáltam-e valamire valamelyik online árverésen,de semmi sem jutott az eszembe. hacsak... -jutott eszembe- hacsak nem a kalapom,amit a Barátom férje talált nekem és már küldött is el. De ahhoz még túl korai lenne. Ennyi idő alatt az nem érne Vácra. De akkor meg mi lehet az? -kérdeztem magamtól- De édesapám, mintha olvasna a gondolataimban már meg is válaszolta kérdésemet.

-Valami könyv lehet, a formája alapján.

-Könyv? -kérdezgettem tovább magamtól- Na az aztán végképp lehetetlen, csak emlékeznék, ha rendeltem volna könyvet, ennyire azért nem kopnak ki belőlem az emlékek. Biztos,hogy én nem rendeltem semmiféle könyvet. De akkor ki küldhette és miért?

Hazafelé végig azon a titokzatos csomagon járt minden gondolatom. Már nem érdekelt a város nyüzsgése, az emberek hangyabolyszerű forgataga, csak az a titokzatos csomag. Siettem, és valahol fékeztem is magam, félve, hogy túl korán, túl hamar véget ér a titok és kiderül minden. Kiderül,hogy csak az a fránya memóriám téveszt meg és valóban rendeltem valamit. És vége minden csodának, álomnak,mesének és csak egy újabb egyszerű és hétköznapi valóságba csöppenek. De azért csak furdalta a kíváncsiság az oldalam, hogy honnan és ki küldhette azt a könyvet. feltéve,hogy könyv és nem kalap. De ennyit édesapám csak nem téved. Egy kalapot csak felismer még becsomagolva is.

Hazaérve, kinyitva a bejárati ajtót, fel sem oltva az előszobai villanyit, hogy a titok minél tovább titok maradjon odanyúltam a cipőszekrény tetejéhez,mert már a sötétben is láttam a kis csomag körvonalát, és megpróbáltam kitapogatni, mi lehet az. Könyv, ez nem vitás- gondoltam- kemény fedél, kis alak, ez csak könyv lehet. valakitől,aki ismerhet. Ki más küldene nekem könyvet? -Mosolyogtam magamban- Hacsak nem én, magamnak, csak éppen nem emlékszem. De ennyire nem lehetek feledékeny- nevettem fel magamban és arcomon gyermeki mosoly karcolódott.- Valaki gondolt rám. -könny és mosoly, bánat és öröm váltakozva hullámzott át rajtam, kavics-szívem nagyokat dobbant-

-Muszáj feloltani azt a rohadt villanyt -gondoltam- muszáj leleplezni a titkot sajnos, és megnézni a feladót, bármennyire is maradnék még ebben a titokban -gondoltam,majd felkapcsoltam a villanyt.

Feladó nem volt feltüntetve, így a titok még egy darabig titok maradt, ha nem is sokáig. A postai bélyegző ugyanis fellebbentette minden titokról a fátylat. "Mosonmagyaróvár". Egyetlen szó, ami mindent,de mindent megmagyaráz. Barátom,hát gondoltál rám? -hatalmas mosoly és zuhatagként aláömlő könnyeső volt a szív válasza költő kérdésemre.- Még az ilyen kavics-szívekre is szokás gondolni. Megkésve is, de szokás. Megkésve, mit is gondol az ember, hiszen Ő már régen a távoli Németországban él,csak néha hazalátogat. Nézem a borítékot,ami válasz mindenre. hazajött. Gondolt rám. és ezek szerint megkapta,amit küldtem neki karácsonyra az itteni címére. 

Megkésett karácsony. 

Megkésett,de semmivel sem kevesebb,mint bárkié december végén. talán szebb is. Szebb, olyannyira,hogy felbontani sem merem, csak nézni,nézni ezt a kis csomagot. Nézni és meghagyni még az utolsó titkát.