Ha pediglen halottak napja van, gondolok azokra is, akiket nem a környező városok csendes temetőinek néma sírhantjai takarnak, akihez nem tudok kimenni gyertyát gyújtani lelki üdvösségükért, akik még a szó fizikai értelmében nem haltak meg, de akiket mégis eltemettem bordáim között zakatoló, rohamosan időidősödő szívem mélyén rejlő tömegsírba. Azon halottaimra, akiket magam öltem ki magamból, magam temettem el magamban, akik szintén halottaim, szintén közel álltak hozzám valaha, de az idő, a sors, vagy éppenséggel én, kiöltem, kikoptattam magamból. Azokra, akik még hihetnének a feltámadás reményében, akinek még lenne onnan visszaút, de vagy én nem kívánom már feltámasztani, vagy már ők nem élnének a feltámadás lehetőségével, akik bár élnek, de halottabbak a holtaknál. Elhantolt szerelmek, társak, ismerősök, érzések, múló, megélt emlékek, percek, boldogságok, szomorúságok, amik már éppúgy halottaim, mint nagyszüleim. Akiknek nincsen keresztjük, se hantjuk, melyhez elzarándokolnék, akik szívem tömegsírjában pihennek és akikből több van, mint a valódi halottaimból. Halottak napján őrájuk is emlékezem.
2015 november 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése