A mai naptól számítva, naptár szerint legalábbis, tavasz van. Nem tudom létezik-e még ember ezen a bolygón, aki mindezt különösebb lelkesedés nélkül, pusztán egy elkönyvelendő tényként fogadná el és nem érezne lelkében semmiféle fellélegzést, éljenzést, egy várt alkalom eljövetelét. Abban az értelemben, hogy a nappalok hosszabbodnak, hogy a napsütéses órák száma nő, hogy a napi átlaghőmérséklet emelkedik nem egy eufóriára okot adó pillanat ennek a határ-napnak az elérkezése. A tavasz küszöbén állva, elköszönve a téltől és kiváltképpen a végtelenül szeretett ősztől nem érzem, hogy most lelkem zászlót bontana. A tavasz és legfőképpen a nyár sokkal több melankóliát cipel magával, mint amennyinek még feltétel nélkül örülni lehetséges. Amíg a tél és az ősz jóságos és hű barátként védelmezőleg megölel és megértően támaszt ad, addig a tavasz és a nyár gúnykacajjal néz rám és a legkisebb részvét jelét sem mutatva szembesít az egyedüllét mindaddig akár áldásosnak, de hátrányosnak semmiképpen sem hitt állapotával. A tavasz meglehetősen önző és lelketlen módon gázol bele az ember szívébe. Csatatérré, felgyújtott majd besózott kietlen pusztasággá változtatva azt. A tavasz nem kíváncsi azokra, akiknek fáj a felhőtlen nevetése, akikben kacagása elviselhetetlen fájdalommá gyűlik össze, akik befognák fülüket, becsuknák szemüket, lehúznák redőnyeiket várva a megnyugtató ősz ölelését. Jön kérlelhetetlenül. Áttör a lehúzott redőnyökön, sötétítőfüggönyökön, beszűrődik a legeldugottabb szobákba, szegletekbe. Jön, hogy ontsa a melankóliát a világtól magányosan élők minden sejtébe.
2015. március 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése