Minden reggel olyan, mint egy megkezdett füzet. Minden reggel megannyi teleíratlan és üres lap, amit majd a nap végére meg kéne tölteni valamivel. Néha csak úgy füstölög az a toll az álmoktól, tervektől, reményektől, de legtöbbször csak vánszorog és még többször csak tehetetlenül kopog az asztalon és egyetlen betűt sincsen kedve rávésni azokra az átkozott lapokra.
Nincs cél, nincsenek álmok vagy ha vannak is kicsik és jelentéktelenek. Mint például hazaérni, belépni a szobába és becsukni azt a füzetet. De így reggelente amíg a kávé lefő, amíg kitöltöm a porceláncsészébe, hozzáadva a szokásszerűen és szigorúan kimért két kanál cukrot és tejport, amíg magam vagyok, amíg sötét van, amíg az az idegesítő Nap is alszik valahol és csak néhány madár csicsereg az álmatlanságtól, vagy mert nekik már így reggel is tele van írva az a füzet, van néhány perc arra, hogy a remény illúzióját kergessem.
Hogy miben reménykedem, arról fogalmam sincsen. Mert elmém mélyén tudom, hogy minden nap egyforma, hogy nem szeretek felkelni, leszámítva a kávé elfogyasztásának néhány mámorító percét.
Több kávét kéne inni. Több ilyen mozdulat kellene, ami fontos, ami kedves, de az ész, az a rohadt racionális elme, rendre összetörné. Álmodhatok magam köré bármit, ha a valóság, mint egy tanár a naiv diák helytelen egyenletét, nedves szivacsával egyetlen mozdulattal letörli a tábláról. Bele kéne vésni a táblába, naiv diák helyett rossz diákként bicskával, vagy körzővel belevésni, amiért bár intő járna, de letörölni onnan senki sem tudná. De az álmok mégiscsak krétarajzok. Krétával felírt egyenletek. És legtöbbször helytelenek, hibásak, rossz és túlontúl pozitív vagy túlontúl negatív végeredményre jutnak, de semmiképpen sem valósra. A szigorú tanár pedig nem kivételez, nem ad felmentést a helytelen egyenletért. Letörli, beírja az elégtelent és helyemre ültet, hogy még tanuljak és legközelebb már ne álmodozzak. A matematikában és így a világban sincsen helye álmodozásnak. Vagy van, és átenged nagyvonalúan az a bizonyos szigorú tanár, hogy majd a nagy Vizsgán, a végső számvetéskor a kevésbé lojális vizsgáztatók már biztosan nem legyenek elnézőek és megértőek a kusza krétarajzokért. Teljes nyugalommal fognak megbuktatni és majd nézhetem szobám magányából a végtelen nyári szünetben boldogan ugrándozó sikeres vizsgázók önfeledt örömét úgy, hogy ebben az iskolában nincsen második nekifutás. Nincsen pótérettségi. Nincsen újabb lehetőség. Mégis azt hiszem nem kívánom bemagolni a leckét, nem kívánok közös nevezőt, nem kívánok egyen-megoldást, nem érdekel, mit írnak elő és nem érdekel ha az én egyenletem soha nem lesz jó, a tankönyvnek megfelelő.
2015 február 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése