A titokzatos sms szép,de egy dolog. Mert nem ismer, gondolom, így a levegőnél nagyobb súlya nincsen. Ámde, amikor egy ismerős, nevezzük Barátnak, ír, hogy a párja látott és szerzett egy kalapot, amivel rád gondolt és minden szó nélkül megvette és elpostázza neked, ha mást nem szobadísznek,mert szerinte illik hozzád (van is kalapom, nem tévedett sokat), azért az még az ember kavics-szívét is összetépi, megcsavarja. Azért egy kalap nem két fillér, postázni sem egyszerű, meg az a tudat, ahogyan sokszor bánok az emberekkel, amennyire rideg és érzéketlen vagyok, könnyeket csal az ember szemébe. Adni szép, de kapni pokolian nehéz, elfogadni meg még nehezebb. Az ember feltúr szekrényt, fiókot,hogy valamivel kiegyenlítse azt,amit kapott. Késő és utólagos bánat és vallomás,hogy bizony már vagy egy éve ott lapult egy kis csontváz-medál,amit pont neki szántunk. csak hát nem akaródzott bátorságot venni hozzá,hogy elküldje az ember. Kavics-szívű remeteként az ember az ilyesmit inkább tervezi,mintsem teszi. Mégis a bűntudat gyötri,ha valaki nem tervez, hanem tesz,mert érdemei nem indokolnák feléje. Gondolnak rá, miközben ő is gondol persze,de gondolatain túl nem jut soha. irigyeli azt,aki nem gondolkodik, hanem cselekszik. nehéz elfogadni,mert méltatlan rá,de mégis örül,hogy méltónak találtatott. Barátság. Egyik legszebb ajándék a kalap mellé. Szebb és több annál. Méltónak lenni rá meg különösképpen. Még a magamfajta zord lelket is meghatja. és nem a tárgyiassága miatt,hanem mert rohadtul nem szolgáltam rá.

Furcsa ez a nap.

Mondanám,hogy megváltozom és ezentúl már többé nem csak tervezek és elgondolok szép dolgokat és nem fojtom önmagam tavaiba, de hazugság volna. valószínűleg maradok ilyen, kavics-szívű remete, aki továbbra sem fogja érteni azt a szépet,ami érdemtelenül rá zuhan. De köszönöm

2015 január 15.