2014. szeptember 8., hétfő

Reggeli gondolatok 1.



   Felkelsz. Álmaid még alig rebbentek szét, egy-egy foszlányukat, szárnyverdesésüket ott hallod homlokod mögött suhogni.  Félig ott, de már félig itt vagy. Húz vissza az ágy, hogy tovább kergesd illékony boldogságodat, de már döntöttél. Kilépsz belőlük, hogy egy újabb napot indíts, hogy újabb üres lapot írj tele, végleg letépve képzeletbeli naptárad  "tegnap" feliratú lapját.

   Az újabb nekirugaszkodás, az újabb elhatározások előtt azonban még egy kicsit álmodsz, egy utolsót. Mert álmodni kell.  Álmok nélkül a valóság sem több, mint délibáb. Majd felkelsz, szemedből kitörlöd az utolsó illúziót, lemész a konyhába, végig a hideg konyhakövön, remélve, hogy van már lefőzve kávé, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy azt a pár perces szertartást elvégezhesd, amiben még utoljára megpróbálsz elrugaszkodni a száraz valóságtól. Hogy még pár illékony percre visszahelyezni magad egy képlékenyebb, ámde biztonságosabb dimenzióba.

   A kávé készen van, felhozod szobád magányába, leülsz és bízol abban, hogy ma is vár egy levél, egy sor, egy betű is akár, amely jó reggelt kíván. Betűk, melyek egyszer szavakká szeretnének összeállni, hangokká terebélyesedni, kilépve a monitor halkan búgó csendjéből. Egy kifli, egy bögre tea képe, egy "Jó reggelt" felirat melegsége. Betűk és képek, amelyek élni szeretnének, amelyek mögül szinte kiabál a remény, hogy egyszer, egy ma még elképzelhetetlen messzeségben, majd hangjuk lesz. Élni és nevetni fognak, majd átlátszó színű alkoholos folyadékot tartalmazó üveget nyitnak neked, veled, vele.

   Betűk, melyeknek reménye vagy. Betűk, amik hisznek benned és erőtlenül, gyengén, de szeretnének megtartani, itt tartani legalább addig, amíg egyszer hangokká nem tudnak formálódni, bízva abban, hogy akkor már te magad kívánod keresni azt, amibe kapaszkodhatsz. Belé vagy bármibe, de kapaszkodsz majd. Kitartóak, tántoríthatatlanok, mindig ott várnak napról - napra valóságosabbá válva. Ha te nem, majd hisz benned az a pár betű is helyetted. Talán látja azt, amit te már nem, lefüggönyözött elméd mögül. Talán jobban ismer, mint te önmagad. Vagy csak ő is álmodik akárcsak te. Jön, hogy reggel rád köszönjön, hogy ott legyen ahol te, jelezve, hogy ha távolról és már - már szinte elnézést kérve botorságáért és tapintatlanságáért, de ma is hagyott pár betűt, pár remélt apró mankót, amibe nem kötelező csak remélt kapaszkodnod.

   Betűk melyek szeretnék talán ha látnád amit ők. Ha tükröd lehetnének, ha barátian de jó erősen megráznának, hogy ébredj fel ebből a tetszhalott állapotból és ne hagyd, hogy kárba vesszen minden, amit eddig is olyan nehezen építettél, de egyetlen mozdulattal lesepertél az asztalról. Hogy lásd önmagad erényeit és végre akard is, ne csak várd, azt az átkozott csodát. Kérlelhetetlenül és minden ellenkezésed és rombolásod ellenére napról - napra újra egymásba kapaszkodnak azok a betűk, hogy ott várjanak. Talán mert hisznek benned. Vagy mert, veled ellentétben, nekik várt pillanat a valóságod. Ez a sokszor felégetett, összetépet de ezerszer összeragasztott valami. Várnak a betűk és azt mondják érdekes az a valami, amit te legszívesebben sokszor apró szilánkokra törnél, és törsz is, úgy bánva vele, hogy azt már nézni is rossz.

   Mégis van aki nézné. Ha te nem, hát majd az a pár sor. "Legfeljebb becsukod az szemed", de neki engedd, hogy lássa, mert makacs, mert kérlelhetetlen, mert toporzékol, mert ...."jó reggelt kívánok neked".
 2013. szeptember 21. 


Verseim


Titok  


Szeretni téged
Nem lehet, nem szabad, tilos.
Maradsz mi voltál,
Örökké fájó, végtelen titok.


Fényképeim


"Kálvária"

(Vác, Kálvária-domb)


2013 május 9.

 

Fényképeim



"Remény"

2013 május 9.





Fényképeim


"Szerelem"


2013 május 9.



2014. szeptember 7., vasárnap

Fényképeim

"Angyal"

(Vác, Budapesti főút)


2013 május 9.



Verseim


Mónihoz


Tiszta vagy, akár egy angyal.
S jámbor, mint egy gyermek.
Hangod csendes őszi hajnal,
Melyben hiába kereslek.
Szemed, s annak drága fénye
Mely a lelkedből fakad,
Bársony-arcod legfőbb éke
Szád, s szerelmes szavad.
Elringat, s megölel,
Mint anya a gyermekét,
S ha már az éj közel,
Egy csókkal zárja le szemét.

Tiszta vagy, akár egy angyal.
Még ha nincs is szárnyad.
Könnyeidtől nedves arccal,
Őrzöd titkos vágyad.
Ajkad néma, mint a sír,
De a rideg kőlapok mögött,
Sír egy magányos szív,
Élet s halál között.
Fekete ruhába rejted,
Boldogság szőtte csalfa álmaid,
Nevetsz, de gyorsan felejted,
Mert a semmit ölelik karjaid.

2000.11.16.

Verseim


Születésnap


21 éves vagyok.

A bezárt ablakok
Előtt, egy gyermek vacog.
Sírna, de csak dadog,
Mert bárhogy ragyog,
Csak esőt hozhatok.
Bármily' szépek a nappalok,
Nem látom. Vak vagyok.
Ajtómon a Halál kopog,

21 éves vagyok.
(Élő, de inkább halott.)




2000.06.25.

Verseim


    Emlékkönyvbe


Tudom, sírni csak a győztesnek szabad.
S én most mégis ezt teszem.
Mert ez minden, mi majd utánam marad:
Könnycseppek egy megfakult életen.



               2000.12.17.

Verseim


Mindörökké


Távolról nézek vissza rád,
Egy száguldó vonat ablakán.
S bár elmémben még él a nyár,
Kellemes emlék vagy csupán.
Egyszer talán elfeledem
Mit is jelentettél akkor nekem.
De ma még remegve sír a kezem,
Ha neved a papírra vetem.

Távolról nézek vissza rád.
Egy száguldó vonat ablakán
Idegennek látszik a táj,
S mintha láttam volna már
A napot, mely régen égetett
Az érzést mi akkor éltetett
Az egymást szerető szíveket
De nyílik a szám: "ég veled!"

Lassan itt az állomás
Szívbe tépő lassulás
S ha véget ér az utazás
Tudom nem vár senki rám
Kusza betűkkel, mint egy kisgyerek
A poros ablakra írom neved
Hogy tudd ha megállsz e sír felett
Szívem még akkor is szeret.



          2000.02.25.

Verseim


   Fekete Karácsony


Hó takarja a Föld minden mocskát,
A szeretet ünnepe közeleg.
Gyújtsd meg hát az utolsó gyertyát,
S kívánj boldog ünnepet.
Nem gondol ma senki rád,
Hisz' nincs ki szeretett,
mert senki sem tudná,
Érteni sötét lelkedet.

Hó takarja a Föld minden mocskát,
A szeretet ünnepe közeleg.
Nincs ember, kit szeretni tudnál,
Akiért odaadnád szívedet.
A boldogság elől menekülsz,
mert egyedül vagy,
De utolér bárhová kerülsz,
S a szívedbe mar.

Hó takarja a Föld minden mocskát,
A szeretet ünnepe közeleg,
neked már nincs ki megbocsát,
Hisz' gyűlölnek az emberek.
Ha békét akarsz háborgó szívednek,
Fesd vörösre a fehér havat,
Vess véget nyomorult életednek,
És érezd, győztesnek magad!


 
1998 12.14.

Verseim


Néha...


Néha...
Hiányzik egy szív,
Mely otthonom lehet
S ha gyötör ezernyi kín,
Még akkor is szeret.

Néha...
Hiányzik egy ölelés,
Melybe egy világ belefér
S annak csendes közepén,
Csak mi vagyunk. Te meg én.

Néha...
Hiányzik egy szó,
Mely mint a hó, olyan tiszta
Vagy a gyermeki szív s a tó,
És az ki csendes vizét issza.

Néha...
Hiányzik a múlt,
Mely már régóta nincsen,
(pedig fáj, olyan rút)
Gyermekkorom s minden kincsem.



2000.08.19.

2014. szeptember 4., csütörtök

Fényképeim



Vác

(I. Géza király szobra)





2012. ‎szeptember ‎21.








Gondolatok





Pokolból-pokolba



Legszívesebben a címen kívül nem is írnék semmit sem. Éppen elég beszédes ez a két szó önmagában is ahhoz, hogy bármiféle komolyabb kifejtést is kierőszakolnék magamból. A tényeket most minden ellenkezésem ellenére hanyagolnám, bár sohasem volt szokásom fiókba írogatni, mert ahogyan azt J.P.P., (a számomra minden tekintetben etalonnak tekinthető újságíró - író - gondolkodó - példakép) is megjegyezte, amikor maga mellé fogadott, hogy az egyetem teljesen hasznavehetetlen, az élettel semmiféle rokonságban nem álló, azzal köszönő viszonyban sem lévő tanításai helyett a valódi újságírást megtanuljam, fiókba írni nem több, mint "szellemi maszturbáció". Így vulgárisan, nyersen de tökéletes igazsággal. Aki ír, akinek feladata, vagy kevésbé teátrálisan fogalmazva, dolga az írás az ne írogasson fiókokba rejtett papírlapokra. Mégis marad azt hiszem eme két szó, minden különösebb kifejtés nélkül. És elnézést kérek ezért a Mária utcai kocsma sötét, eldugott szegletében, a monogramjával ellátott korsójából valószínűleg most is vörös fröccsöt ivó J.P.P.-től.

 2014 március 17.





Fényképeim








Vác


2012.szeptember 15.











Verseim




Névnapodra




Magadba burkolod féltett bánatod.
 Arcodon pőre boldogság lobog.
 Reped a szív, de könnyed sem csorog,
 Imába kulcsolt, vékony sóhajok,
 Csonka vágyak, tékozló verssorok, 
Alkonyt hívnak, de Benned élet dobog.



2013. december 8. 

 

 

 

 

Verstöredékek





Cím nélkül




Túl örömön és túl a bánaton,
Pókhálót sző körém a fájdalom.


2014. augusztus vége






2014. szeptember 3., szerda

Karcolatok





Dosztojevszkij




- Még mindig ezt a könyvet olvassa? - kérdezte érdeklődő csodálkozással hangjában, enyhe akcentussal a középkorú, de csinosnak mondható nő.-

Az eladó gondolkodott egy darabig, majd a pultra helyezett vaskos, elnyűtt könyvre nézett. Nemrég hozta ki a könyvtárból és nem emlékszik rá, hogy azóta a hölgy járt volna nála, bár kétségtelen, hogy ismerős volt. Ismerősnek tűnt az akcentusa. Vásárolt már nála korábban, de a könyvet csak nagyjából két hete kölcsönözhette ki. Vagy több, de ezt magának sem merte volna bevallani, mert az előzővel alig egy hét alatt végzett, ami ráadásul majdnem kétszer olyan vastag volt. Nem lehet több, mint két hete, hogy ezt a könyvet kikölcsönözte. Nem szabad többnek lennie - gondolta magában - De akkor meg honnan tudnák, hogy ezt olvasom, hiszen az elmúlt két hétben biztosan nem jártak nála. Akkor jártak - szedegette össze emlék-morzsáit magában - amikor egy kellemes helyet kerestek, ahol egy pohár bort ihatnának és ő felrúgva minden szabályt, bezárta az üzletet és elvitte őket egy szerinte kérésüknek megfelelő helyre, egy ismerősének a panziójába.  Igen ők azok -gondolta - Akkor csak valami tévedés lehet a könyvvel kapcsolatban.


- Nem, nem. -válaszolta óvatosan, nehogy megsértse a hölgyet.- Biztosan nem arra a könyvre tetszik gondolni, ezt alig két hete - nem lehet több -gondolta, nem szabad többnek lennie- olvasom.


- De hát a múltkor is ezt olvasta, emlékszem -ragaszkodott finoman állításához a hölgy-.


-Az eladó kezdett zavarba jönni, amiért ennyire cserben hagyja az emlékezete. Gondolkodott és számolgatta magában a napokat, de csak nem tudott elképzelni mást, mint azt, hogy a könyvet két hete hozta ki a városi könyvtárból. lassan mégis összerakta az elmúlt időszak emlékeit és egy gyermeki mosoly formálódott arcán, hogy nem tévedett, a hölgy tévedt egy kissé. Valóban ettől a szerzőtől olvasott legutóbb is egy igen izgalmas regényt, bizonyára arra gondol a hölgy.


- Igen, már emlékszem  - válaszolta a felismerés örömével hangjában az eladó.-  A Karamazov testvérek lehetett az. Szintén ettől a szerzőtől, bizonyára arra tetszik gondolni.


- Lehet, nem tudom -mentegetőzött a hölgy.-  De ön...önhöz ez nem illik kérem. Dosztojevszkij szomorú. Ön meg kedves és mosolygós ember.


Az eladó szívét lassan valami furcsa melegség öntötte el. Arcán átütött a meghatódottság vöröslő parazsa. Kedvelnek -gondolta- Szeretnek. Megölelném.


- Köszönöm szépen, de tetszik tudni annyira megtetszett a Karamazov tetsvérek, hogy szerettem volna még olvasni tőle más regényt is. Olyan szépen ír kérem. Nem lehet nem szeretni minden szomorúsága ellenére én szeretem.  -vette védelmébe  az írót az eladó -.


-Értem kérem, de értse meg, hogy furcsa ez az egész. Ön és Dosztojevszkij...Önhöz nem illik, nem tudom elképzelni. Ön vidám és kedves. ha megbocsájt. -mentegetőzött a hölgy-.


-Köszönöm. -nevetett fel az eladó a kialakult helyzeten-


-Én eret vágnék magamon. -szólt közbe a férj viccesen.- Dosztojevszkij...


Az eladó hangosan felnevetett. A házaspár is követte, majd a kicsiny boltot egyszerre betöltötte a kacagás a megsárgult lapú, vaskos könyv fölött.


- Segíthetek valamiben? -kérdezte az eladó.-




 2013. 09.27.





Fényképeim



Kőangyal (1.)

 (kisváci temető)





2012. szeptember 18.







Fényképeim





Váci kapuk (1.)





2012. szeptember 12.










Fényképeim




"Holtodiglan - holtomig"

(kisváci temető)









2012. szeptember 18.



Gondolatok

 

 

Szombat





Szeretem ezt az időt. Ezt a mások által talán rossznak nevezett szeles, borongós, viharvert időt. Meseszép, csodálatos és elbűvölő. Érzem, hogy újra élek és ha csak pár napig is tart de pillanat-boldogságomban ez, ebben a megállított időben, nem érdekel. Nem, mert festőien szépséges. Szép akár Mednyánszky vagy Paál László  sötét tónusú olajképei, Huszárik Zoltán melankolikus celluloid-álmai vagy éppen Wagner monumentális dallamai.


Táncol a szél, kergeti a felhőket, tépi és cibálja a fák ágait, hordja az apró és nagyobb tárgyakat, amik az útjába állnak. Mert nem szab neki gátat sem ember sem állat, mert vad és megzabolázhatatlan, mert nem szorítható ember-szabta keretek és gátak közé.


Végigsöpör a csenden, az ernyedt és unalmas álló időn, mert ereje nem fékezhető. Vad, vágytól szenvedélyes, elsöprő és határtalan. Itt nincsen rend. És nincsen posványul, unottan megállt, rendbe vágott tér és idő. Kavar, felkavar mindent. Szívet és lelket felpezsdítő, hajók vitorláinak szelet adó, vizet és eget felkorbácsoló zabláját tépett természet. Elsöpri a felszínes ostobaság kicserepesedett szájú mosolyát. Feltépi az unalom megsárgult, merev, kartonpapír-szemfedőjét. Kerget embert, kerget állatot, kerget műanyag hordót az eresz alól. Törvényeket nem ismerő akár maga a szerelem. Dobban és csapdos, tör és teremt. Teremt zajt, teremt vihart és elűz minden posványt, ami áll és unalmába fullad. Korbácsol unott arcokat, korbácsol birkanyájként menetelő ostoba tömeget, korbácsol felszínes boldogságot, és teremt új törvényt, teremt új rendet, teremt új világot.


Záporozó eső és tépő viharok nyomán elsöpri azt, ami értéktelen és unott és túlontúl emberi. Bekergeti a házakba, beton-ólakba a szürke és megkövesedett szívű csőcseléket. Mert új és gáttalan törvényt szül, az Ő törvényét, az Én törvényemet, a Mi törvényünket. Viharom, drága szép viharom, hát eljöttél. Eljöttél, hogy elsodord a szemetet a világból, hogy letöröld muszáj-mosolyukat és házaikba űzd a zsibongó tömeget. Hogy szívembe rendet vágj, hogy feltépd sebeimet majd  begyógyítsd, hogy új viharokat hozz belém, új vitorlákat dagassz, új tengerekre vigyél.


Nincsen ennél szebb, ennél csodásabb, mesésebb és pezsdítőbb idő. Átölelném, megölelném, megcsókolnám viharom. Új és megállíthatatlanul söprő, kegyetlen, rideg, de megtörhetetlen törvényeket szülő, parancsoló, térdre parancsoló ám féltő és óvó viharom. Szelem, esőm, záporom. Hát ha nem is gyakran de eljön és szerető korbácsával lecsap, lecsap erre a ostoba tömegre. Elűzi az utcákról, hogy sétálhassak, hogy ne nézzen senki és én se nézzek senkit. Hogy üres, néptelen, szél kavarta utcákon, tereken, vihartól kócos hajjal, őszülve, fáradtan, eső verten de boldogan, egy más mosoly kerekedjen arcomra.

Gondolatok

Ismétlés






Megismételni azt, ami már egyszer megtörtént, pontosan úgy ahogyan akkor, lehetetlenség. Talán a csak a tökéletlent, talán csak azt, ami nagyon is emberire sikeredett lehet megismételni. A hitványból ugyanis minden nehézség nélkül lehet egy pontosan olyan hitvány másolatot készíteni, de abból, ami már akkor is tökéletes volt, nem. Hinni a tökéletesség megismételhetőségének lehetségességében nem pusztán hiú ábránd és gyermeki naivitás.  Több, sokkal több annál. Hinni a hibátlanság megismétlésben egyenesen istenkáromlás. Mintha magát a teremtést kívánnánk újra eljátszani, újra teremteni azt, ami már akkor is egyszeri és megismételhetetlen volt. Aki erre vállalkozik, aki képes hinni abban, hogy bármi, ami egyszer is tökéletes volt, megismételhető, az maga vonja kétségbe annak egyszeri, egyedi és megismételhetetlen voltát. Már az ismétlés lehetőségébe vetett hite is merő ellentmondás. Ellentmondás, mert kijelenteni, pláne hinni abban, hogy megismételhető  az, amit megismételhetetlennek tart, paradoxon. Annak megkísérlése pedig maga az istenkáromlás. Csak egy naiv és ostoba ember képzelheti azt, hogy a tökéletesség újraalkotása éppolyan tökéletes lesz, mint az eredeti, amit megismételni, lemásolni kíván. Ahogyan egy műalkotás lemásolása, újraalkotása sem lesz több, mint hitvány másolat, készítse azt akár a legnagyobb tehetséggel megáldott művész is, úgy egy tökéletes pillanat, a tökéletes boldogság sem ismételhető meg soha többé. Hiába adott ugyan az a hely, hiába adott hozzá minden egyes alkotóelem újra, kétszer, még azonos alapanyagokból sem lehet megalkotni azt, ami egyszer már tökéletes volt. Ostoba és magát istennek képzelő ember hihet csak ebben. Csak az emlékezés az egyetlen lehetséges ismétlése egy egyszer már megtörtént, hibátlan pillanatnak. Mint ahogyan Csontváry Magányos cédrusát sem fogja soha senki pontosan ugyan úgy megfesteni, mert a tökéletességet, az egyszerit, a hibátlant nem lehet megismételni, sem lemásolni, úgy a boldogságot sem. Akárki fesse is meg Csontváry cédrusát, akármekkora zseni is legyen, tanulmányozhatja akár egy életen át a festőzseni minden ecsetvonását, színkeverését, elzarándokolhat akár Libanonba, felkeresheti az isten által elhívott patikusból lett festőóriás által bebarangolt valamennyi helyszínt, beszerezhet akár korabeli festővásznat, ecsetet, pigmentet és keverhet pontosan olyan színeket magának, a tökéletesség megismétlése mégis lehetetlenség. Önmaga becsapása lenne, ha az évtizedek alatt megalkotott képet kitéve a falra elhinné, hogy sikerült az ismétlés. Nincs semmi tökéletes, ami megismételhető volna. Akkor sem, ha látszólag minden alkotóeleme adott hozzá. A tökéletesség pontosan azért tökéletes, mert megismételhetetlen. Hiába intézi néha úgy a sors, hogy látszólag minden adott ahhoz, hogy megismétlődjön, hinni ebben istenkísértés. Megpróbálni szentségtörés és megkérdőjelezése annak, hogy a megismételni kívánt pillanat megismételhetetlen Nincs más ismétlés, mint az emlékezés ismétlése. Előrefelé nem lehet ismételni, csak visszafelé. A tökéletességet legalábbis biztosan nem.


 2014.06.01.