Szombat
Szeretem ezt az időt. Ezt a mások által talán rossznak nevezett szeles, borongós, viharvert időt. Meseszép, csodálatos és elbűvölő. Érzem, hogy újra élek és ha csak pár napig is tart de pillanat-boldogságomban ez, ebben a megállított időben, nem érdekel. Nem, mert festőien szépséges. Szép akár Mednyánszky vagy Paál László sötét tónusú olajképei, Huszárik Zoltán melankolikus celluloid-álmai vagy éppen Wagner monumentális dallamai.
Táncol a szél, kergeti a felhőket, tépi és cibálja a fák ágait, hordja az apró és nagyobb tárgyakat, amik az útjába állnak. Mert nem szab neki gátat sem ember sem állat, mert vad és megzabolázhatatlan, mert nem szorítható ember-szabta keretek és gátak közé.
Végigsöpör a csenden, az ernyedt és unalmas álló időn, mert ereje nem fékezhető. Vad, vágytól szenvedélyes, elsöprő és határtalan. Itt nincsen rend. És nincsen posványul, unottan megállt, rendbe vágott tér és idő. Kavar, felkavar mindent. Szívet és lelket felpezsdítő, hajók vitorláinak szelet adó, vizet és eget felkorbácsoló zabláját tépett természet. Elsöpri a felszínes ostobaság kicserepesedett szájú mosolyát. Feltépi az unalom megsárgult, merev, kartonpapír-szemfedőjét. Kerget embert, kerget állatot, kerget műanyag hordót az eresz alól. Törvényeket nem ismerő akár maga a szerelem. Dobban és csapdos, tör és teremt. Teremt zajt, teremt vihart és elűz minden posványt, ami áll és unalmába fullad. Korbácsol unott arcokat, korbácsol birkanyájként menetelő ostoba tömeget, korbácsol felszínes boldogságot, és teremt új törvényt, teremt új rendet, teremt új világot.
Záporozó eső és tépő viharok nyomán elsöpri azt, ami értéktelen és unott és túlontúl emberi. Bekergeti a házakba, beton-ólakba a szürke és megkövesedett szívű csőcseléket. Mert új és gáttalan törvényt szül, az Ő törvényét, az Én törvényemet, a Mi törvényünket. Viharom, drága szép viharom, hát eljöttél. Eljöttél, hogy elsodord a szemetet a világból, hogy letöröld muszáj-mosolyukat és házaikba űzd a zsibongó tömeget. Hogy szívembe rendet vágj, hogy feltépd sebeimet majd begyógyítsd, hogy új viharokat hozz belém, új vitorlákat dagassz, új tengerekre vigyél.
Nincsen ennél szebb, ennél csodásabb, mesésebb és pezsdítőbb idő. Átölelném, megölelném, megcsókolnám viharom. Új és megállíthatatlanul söprő, kegyetlen, rideg, de megtörhetetlen törvényeket szülő, parancsoló, térdre parancsoló ám féltő és óvó viharom. Szelem, esőm, záporom. Hát ha nem is gyakran de eljön és szerető korbácsával lecsap, lecsap erre a ostoba tömegre. Elűzi az utcákról, hogy sétálhassak, hogy ne nézzen senki és én se nézzek senkit. Hogy üres, néptelen, szél kavarta utcákon, tereken, vihartól kócos hajjal, őszülve, fáradtan, eső verten de boldogan, egy más mosoly kerekedjen arcomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése