Angyal a vonaton (Avagy az exhumált boldogság)

Nagy rendező a Sors, és kegyetlen.

Mindennek megvan a maga rendje. Életnek, szerelemnek és a halálnak is. Minden van és elmúlik. Eltemetjük. Gyászruhát húzunk, elsiratjuk, szép sírhelyet választunk neki, egy árnyas fa tövében, rozsdás végű ásót ragadunk, beleszúrjuk a földbe és megássuk a gödröt neki. Fekete ébenfa koporsót választunk, fehér puha selyemmel béleljük ki, hogy viaszfehér testét ne nyomja majd a kemény fekhely. A ravatalra fehér kirzantémokat teszünk, hatalmas, némán lobogó gyertyát gyújtunk, a tükröket letakarjuk, az órát megállítjuk a ravatalozóban. Felnyitjuk a Bibliát, és remegve, összekulcsolt kézzel halkan, könnyeink fátylán át kérjük az Istent, hogy vigyázzon rá, mert ránk itt már nincsen szükség. Elvégeztetett. Halkan konduló, apró lélekharang monoton fájdalmat zeng. Temetünk. A test megpihent. Merev, hideg, rezzenéstelen arccal néz az ég felé. Utolsó tekintet. Üveges, barna szemek szárazan merdenek a semmibe. Még egy utolsó ellopott tekintet. Még egy utolsó ölelés, ami már nem éleszti fel, nem élesztheti fel, csak engedünk, engedünk magunknak. Engedünk és elengedünk. Elköszönünk. Lassan lezárjuk a szemhéjakat. Alszik. Csak az ágy keményebb, ridegebb alatta. Hányszor, de hányszor láttuk már így. Lehunyt szemmel, átölelve, őrizve álmát. Menni kell neki, nekünk. Más-más úton. Ő megy, mi maradunk. Megy és visz is magával az emélekeket, az együtt töltöt boldogság minden apró képét. Nekünk mi marad belőle? Néhány megfakult kép, és a magány. Nem is a halott hiánya, hanem a hirtelen ránk borult csend az ami fáj. A nevetésünk, a sírásunk, a zuhanásunk és a repülésünk. Amiket mind-mind önhatalmúlag magával vitt. Kirabolt.

A halottat behelyezzük a koporsóba. Egy szál rózsát teszünk mellé és lezárjuk végső nyughelyének fedelét. Leeresztjük a sírba, majd földet hányunk rá, hogy nyugodjék békében. És mi is nyugodjunk békében. Sírja egyszerű, jeltelen. Mert meni kell tovább.

De mégis, mégis amikor már meggyászoltuk, levetettük gyászruhánk, a sors borzalas felhőszakadást csinál, hogy a ráhányt föld sártengerré válljon és kimossa, kimossa azt a régen eltemetett koporsót. Göcsörtös kezeivel felnyitja az ezeerszer lezárt fedelet és szembesít halottainkkal. Sodródik a sártengerben a fekete ébenfa koporsó, majd lábunk előtt partot ér, és felkattan a zár, és feltárul ezer sebet tépve fel, a halál.

Boldog vagy?

Hát tessék! -mondja a kegyetlenül vigyorgó Sors.-

Itt van, itt van nézd!

Halott!

Szembesít azzal, ami voltál, és azzal ami vagy.

Nem halott látványa fáj.

Nem a hiánya éget és szúr rozsdás kést beléd.

Azon már túl vagy.

Volt, és nincsen többé.

Hiánya nem fáj többé.

Látványa sem szúr beléd.

De az elhantolt és exhumált boldogságod, a valaha volt boldogságod, az hogy magányod ilyen profán módon a szemedbe nevet. Az igen, az fáj.

Kitépnéd kezéből az elrabolt emlékeket. Kitépnéd merevvé dermedt kezeiből a magával vitt öleléseket, segítséget, bátorítást, és melléraknád, mellédobnád magányodat, amit cserébe itt hagyott.

Haragszol a halottra.

Haragszol, mert arca mosolyogva konzeválódott.

Mert veled ellentétben ő már megpihent.

Téged meg itthagyott.

Útmutatás, támpont segítség neélkül.

Megcsalt.

Önző volt.

És persze mi is azok vagyunk, amiért követeljük vissza a magával vitt minden boldogságunk.

Miközben őt magát nem.

Őt már elengedtük.

De a sors kinyitja azt az átkozott koporsót, amit már ezerszer lezártunk és képünkbe nevet.

Te itt maradtál.

Ő már megpihent.

Ő már boldog.

Megrabolt.

Kinevet.

Fáj.

Fáj, hogy szembesít magadrahagyatottságoddal.

2012. 05. 25.

Gondolatok

Volt, hogy sírtam, volt, hogy nevettem,

volt, hogy átkoztam,volt, hogy kerestem,
volt, hogy ellöktem, volt, hogy öleltem,
voltam pokolknak mélyén, egyes egyedül,
voltam az égben, hogy százak vettek körül,
volt, hogy szenvedtem, volt, hogy szerettem,
volt, hogy égtem, volt, hogy elégtem,
volt, hogy öltem, volt, hogy öleltem,
szerettem, éltem, s néha temettem.
Ragyogott szivárvány, tornyosult viharfelhő felettem,
volt, hogy álmodtam, s talán volt, hogy álmodtak felőlem,
volt, hogy magamból adtam, volt, hogy elvettek belőlem.
Szerettem, s talán néha engem is szerettek.
Volt, hogy kerestem, volt, hogy kerestek,
volt, hogy terveztem, volt, hogy sodródtam,
volt, hogy akartam, volt, hogy feladtam,
volt, hogy szálltam, volt, hogy zuhantam,
sokszor elbuktam, mégtöbbször felálltam,
fáztam télben, lángoltam tavaszban,
szomjaztam sivatagban, fuldokoltam tavadban,
véreztem, fájtam, nevettem.
Volt, hogy hívtam, volt, hogy rám talált,

öleltem, s ölelt a halál.
Meghaltam, s születtem újjá ezerszer.
Volt, hogy az Úton, volt, hogy tévúton jártam,
de meg semmit sem bántam.

2012. 06. 25.

Gondolatok

Ha még csak kora délután is van és mégis sötét, ha hűvös is van és néptelenek az utcák, ha komor és rideg az idő, ha mások számára semmi szép nincsen benne, sem szerethető, mégis Migrén Kisasszony nélkül hirtelen látni a szépet abban is, amiben addig semmit sem láttál. Vastag fájdalom-függönyöd, -mely addig elmédre borult és eltakart mindent, hogy csak egy átláthatatlan, gyötrelmes, fejedbe ezer késként hatoló, egybefüggő ködszerű takarót vonjon köréd, - hirtelen felhasad és látni véled az Őszt, a maga csodájában tárulva eléd. Látod a rozsdás faleveleket, amit gyermekként, vidáman rugdosol a poros aszfalton, látod a lassan leszállni készülő esti ködöt, megismered az ismerőseidet, akiket előtte eltakart előled Migrén Kisasszony kínzó ölelése. Az addig eltaszítani és elpusztítani kívánt világot most megölelnéd. Futsz, szökellsz, mint egy gátját tört folyó, mint egy gyermek, aki mindenben a szépet és az eredendő jót látja egyszerű naivitással lelkében. Köszönsz mindenkinek, nevetsz a munkából fáradtan jövőkre, akkor is ha bolondnak néznek, nevetsz a lányon, akire frászt hozod amint a sötétben mögötte termesz csont-fehér bőröd, gyász-fekete ruhába bugyolált árnyaként. nevetsz felhőtlenül, még akkor is ha tudod csak haladékot kaptál, Migrén Kisasszonytól és nem ment messzire, nem köszönt el végleg, csak egy időre búcsút intett. nevetsz, holott nemrégen még legszívesebben mindent elpusztítottál volna és minden rád mosolygó arcáról legszívesebben örökre letörölted volna azt a rohadtul idegesítő, ostoba nevetést. A függöny végre széthasadt, az addig rühellt világ most a legszebb arcát mutatja feléd. Apróság és jelentéktelen öröm, de mégis az egyik legszebb érzés amikor az a rohadt függöny végre felhasad, elméd kitisztul a fájdalomtól és látsz, és gondolkozol és élsz,,,egy ideig még.

2014. november 3.

Gondolatok

Mondd azt, hogy varázslatot és csodát lát annak, akit előtte már bevittek a színfalak mögé, akinek már megmutatták, hogy a a bűvész csal, hogy a kártyák cinkeltek, hogy a nyúl már eleve ott van a kalapban, hogy valójában két ember van abban a dobozban, amit kettéfűrészelnek és amiben látszólag egy ember fekszik. Mondd el, hogy csodát lát annak, akit már előtte bevittek a színfalak mögé, aki előtt már minden trükköt felfedtek. Mondd el annak, hogy mindaz varázslat, aki előtt már jó előre felfedték a titkot, mondd el, hogy Angyalok léteznek annak, akinek már korábban azt mondták "Isten halott." Mondd, hogy álma legyen valóság annak, akit mindig felébresztenek az álmaiból. Mondd és ne csodálkozz, ha már nem hisz semmiben, ha nem tapsol, vagy csak megszokásból, illemből, kötelező reflexből, mert úgy illik. Mert igazi csoda az lenne, ha mindezek után még hinne a csodákban, igazi varázslat az lenne, ha visszavarázsolnák belé a csodában való hitet. De lehet már azt az egy és valódi varázslatot sem tudná elhinni, éppúgy mint azokat, amiket már lelepleztek benne.

2014. augusztus 12.

Gondolatok

Az orvoshoz indulva mi mást is vehettem volna magamhoz, a leleteken kívül, mint Latinovits Zoltán levelezéseit. Leginkább azért azt a könyvet, mert abból két példányom van, így kevésbé féltem, de ahhoz kétség sem férhetett, hogy ha könyvet viszek, márpedig viszek, akkor az csak és kizárólag Latinovits Zoltánról szóló lehet. Az orvosi váróterem nem tartozik a legvidámabb helyek közé, oda mindenképpen szükséges olvasnivalót vinni, máskülönben mire sorra kerül az ember még betegebb, még lehangoltabb lesz, mint ahogyan megérkezett. Ha pedig olvasnivaló, ha társ, akkor Latinovits Zoltán, aki maga is küzdött önnön démonaival. Rokonlélek, mondhatná az ember, ha ez nem lenne Istenkísértés. A váróteremben ülve a mellém leülő ismerősömnek feltűnt a könyv borítójáról L.Z. senkiével össze nem téveszthető portréja. De, mint annyian Latinovits esetében, csak a színészt ismerik, az embert nem. Sorsát még kevésbé. Üdítő, mi több felemelő volt a szűkössé vált idő alatt felvázolni ki is volt valójában. Mennyivel több, mint egy színészóriás. Maximalista, kérlelhetetlenen, konok, kemény, de mindig a jóra, a tökéletesre törekvő, önmagával és környezetével a végtelenségig szigorú zseni. Mindezt nem csekély ellenszélben, sokszor hegynek fölfelé haladva, csökönyösen, saját magában dúló állandó háborúval terhelten. Rövid, de egyenes élet. Nyílegyenes, meg nem törő gerinc. Nyílegyenes, de idejekorán, befejezetlenül megszakadt sorsvonal.

Lázban, másfajta lázban égve mesélni róla, felemelő érzés volt, amit csak a doktor asszisztensnője szakított meg, aki végül behívott a rendelőbe.

A leleteim áttekintése után a doktor úr is vetett egy pillantást a kezemben szorongatott könyvre és elmosolyodott. Elkérte, nézegette, és megértően, egyetértően bólogatott.

- Példaképem -mondtam- - Ő is küzdött a maga Démonaival, nehéz eset lehetett, de számomra példakép.

A doktor nem válaszolt, csak egy újabb, ha lehet még nagyobb, egyetértő bólintást tett, mint aki úgy gondolja, hogy démonaival, hangulatingadozásaival, kirohanásaival együtt is zseniális ember volt. Minden szó és ellenkezés felesleges. Tudja és érti. Mert ő maga is szereti és tiszteli. Diagnózis ide, diagnózis oda, Latinovits zseni volt. Megértő bólogatás, mosoly, majd visszaadja a könyvet.

Leletek rendben.

Vérkép és minden egyéb eredmény tökéletes.

Az ízléssel egyetemben.

Szív a helyén.

A többi meg már nem az ő feladatkörébe tartozik.

2017. 02. 20.

Gondolatok

Amikor bejön az üzletbe egy finom hangú fiatal férfi egy bekeretezett képért, és mivel ismerem a festőt, tisztában vagyok a kép értékével és azzal is, hogy a keret nagyjából annyit ér, mint az egész festmény, amivel többé-kevésbé az úriember is tisztában van. Gondolod ajánlasz neki néhány elérhető árú, de művészi értékben az általa hozott/vett (vagy remélhetőleg kapott) képnél magasabban jegyzett képet, beleértve néhány igen szép és nívós aktot, és nem érted miért nem vevő rá, holott az azoknál kevésbé jól sikerült csendéletre igencsak vevő lenne. Mutatod a szépen kidolgozott női formákat, izomzatot, a pontos arányokat a szép színkezelést és azt sem hagyod ki, ami igaz is, hogy az a néhány akt több, mint valószínű, hogy a többszörösét éri annak, amit kérnél érte, mivel a festő szignója, aláírása sajnos olvashatatlan. Igazi kincs lenne annak, aki netán felismeri, mert egészen biztos, hogy komoly művész munkája, de mivel egyelőre beazonosíthatatlan, potom pénzbe kerülne. De ez sem elég arra, hogy különösképpen érdekeljék. Így hát mesélsz arról milyen érdekes és szép megmenteni egy-egy ilyen képet az enyészettől, felújítani és szépen felöltöztetve kínálni. Ez a része azért végre érdekli, hozzá is teszi, hogy: "Nos igen a plébánián is találtunk néhány igen régi és rossz állapotú képet, amiket kidobtak volna, de helyrepofoztuk."

Elköszön, elköszönsz, majd leülsz és fél óra, egy óra elmélkedés után összeáll a kép. Hogy nagyobb baromságot, mint egy lelkésznek, vagy plébánián dolgozónak aktokat tukmálni, mutogatni eladásra, nehezen tudtál volna csinálni. Szép az egészben, hogy erre a felismerésre kellett vagy fél óra. És ezzel együtt arra is, hogy mekkora hülyének gondolhatott, pedig egészen szimpatikusnak talált az elején és ez a szimpátia kölcsönös volt. Valószínűleg addig, amíg az ember nem hozta a szokásos gyereki naivitását, való világgal nem kompatibilis, infantilis formáját.

2016 11. 29.

Gondolatok

Aki fájdalom nélkül akar élni, az olyan lehet, mint az a beteg, aki eltört lábára nem a műtéttel járó kellemetlenséget vagy gipszet választja, nem a lassú felépülés mellett dönt hanem az operáció helyett, lábának amputálását kéri.

Hogy azonnal és végérvényesen megszabaduljon attól a lábtól, ami annyit gyötri és többé soha ne kelljen átéreznie azt a kínt.

A lábának elvesztésével nyugalmat és biztonságot érez a fájdalomtól egyszer s mindenkorra megszabadultan, de az a láb még hiányozni fog akkor, amikor kávézóba, randevúkra, vagy csak egy egyszerű sétára vihetné.

2015. február 15.

Gondolatok

Ha újjászületnék egészen biztosan a múlt század elején tenném. Úgy létezni, mint Krúdy Gyula bácsi.

Jókat enni egy óbudai kisvendéglőkben, jó borokat inni, dohányozni, kávézni és nagyjából magasról tenni az egész körülöttem forgó világra, de azért megfigyelve azt szótlanul, és megírni a látottakat.

De manapság, se kávézó, se kisvendéglő, se papír, se toll, se világ.

2015. november 20.

Gondolatok

Amikor már reggel azon jár az ember gondolata, hogy nemsokára újabb, ki tudja hányadik nekifutás lesz a fogorvosnál, hogy vissza-visszatérő sajgó fájdalmától egyszer s mindenkorra megszabaduljon, és nem igazán kíváncsi amúgy a világra érdekes, hogy ilyenkor a világ mintha csak azért is át kívánná ölelni őt, hogy dacosságát leküzdje.

Elsőként a kedves pénztárosleány küzdött meg melankóliám falaival, amikor szép napot kívánt nekem mosolyogva, majd miután megtudta, hogy a napom szépsége egy fogászati rendelőben fog a csúcsára érni nagyon kedvesen segített pozitív, kedveskedő, erőt adó történetekkel szórakoztatni, leszarva, hogy a sor mögöttem feltorlódik. Szép gesztus volt tőle.

Második kihívója melankóliámnak két idősebb hölgy volt, akik közül egyik a szomszédom, így az ő támadása hideg búskomorságom ellen kevesebb sikert aratott, hiszen ismerem, és ismerőstől a kedvesség nem annyira önzetlen és szép. Kevésbé hihető, de jól esett azért, amiért megdicsért, hogy édesanyámnak naponta bevásárolok és rendszeresen segítek. Mintha ez nagy dolog volna. A másik, vele beszélgető hölgy már nagyobb eredménnyel járt, hiszen nem ismer engem, csak annyira, mint a többi városlakó. A "Művészboltban dolgozó Csókási Balázs". Ennyi ismertséget jó pár százan elmondhatnak magukról a városban. Éppen ezért esett jól, amikor elmesélte, hogy bár nem vagyunk ismerősök a facebookon, de rendszeresen olvassa a gondolataimat, írásaimat és lenyűgözte a múlt évben nőnapra írt köszöntésem a világ nőnemű egyedei felé, és sosem érti meg, hogy én hogyan lehetek egyedül. Én, aki ennyire szép lélekkel van megáldva. Vagy megverve. Tettem volna hozzá. Hirtelen már nem is emlékeztem miket írtam, de jól esett az elismerés. Jól esett, hogy vadidegenek állítanak meg és kedvelik az írásaimat. Szépnek tartják a lelkem, gondolataim, szavaim.

Persze legalább ennyire ijeszt is sokszor, hogy meztelenül, pőre lélekkel kiáll az ember vadidegenek elé, és céltáblává teszi a lelkét, a szívét, a legsérülékenyebb tájékait. De ha nem így tenne akkor ez ma nem történik meg. Nem tudom meg, hogy borús, szomorú, sötét soraim, amik mögött rengeteg szép és kedves remény húzódik meg félszegen, szívekre, társakra találnak. Hogy vannak, akik emlékeznek egy másfél évvel ezelőtti gondolatsorra, írásra, amire már magam sem emlékszem pontosan, vagyis csak halványan dereng belőle valami.

Hogy vannak, akik boldogan vinnének el magukkal kiszakítva engem ebből a világból.

Jó érzés tudni, hogy van, akinek szép az, amit lát belőlem.

Nincs más hátra, mint írni, írni és írni.

Mindaddig, amíg ezt a Földet koptatom.

2015. december 14.

Gondolatok

Minden ébredésben van valami átkozott kiábrándító, amit csak a kávé tud elviselhetőbbé tenni.

2014. november 13.

Szív a szemétkosárban

Tegnap felhívott a Barátom telefonon, hogy megosszon velem valamit, ami vele történt. Ritkán beszélünk egymással, hiába szebb és értékesebb a Barátságunk, mint másoké a világon, mi ilyenek vagyunk. Nem beszélünk, nem írunk senkinek, még egymásnak, egymással sem. Feleslegesen legalábbis nem. Csak akkor, ha annak tartalma, mélysége van. Előfordul, hogy hónapokig nem beszélünk egymással, nem keressük a másikat. Pedig nem szereti két ember ennyire egymást a világon, mint mi. De talán nekünk nincs is szükségünk arra, hogy ostoba és üres közhelyekkel ezt naponta megerősítsük. Barátságunk Örök és megingathatatlan. De nem terheljük egymást magunkkal. Még a Huszárik-kiállításról is akkor, tegnap meséltem neki, életem egyik legszebb élményéről, ha már úgyis felhívott. Mert nem raboljuk a másik idejét, nem tolakodunk bele egymás életébe. Nem mintha neki vagy nekem volna ilyenünk. De tiszteletben tartjuk a másik rövidre szabott idejét itt, és abból csak akkor veszünk el magunknak, ha annak oka van. Ha nyomós oka van.

Felhívott, mert el kívánta mesélni azt, ami vele történt. Amely történet mindkettőnkre félelmetesen igaz. Teljes leképezése annak, amik vagyunk, mi ketten. Megrögzött közlés és íráskényszeres, gondolataikat rendre a világ elé kitevő, azzal szélmalomharcot folytatók.

Egy kisfiú leveléről szeretett volna nekem mesélni, amit egy könyvtárból kikölcsönzött, ócska, semmiféle irodalmi értékkel nem bíró horrorregény lapjai közé könyvjelzőként gyűrve talált. Egy kitárt szívről, amely ki tudja mióta és mennyi kézen ment át. Ki tudja hány idegen tapogatta, olvasott bele a metrón, a villamoson, ebéd közben, vagy a strandon. Hányszor lett ledobva az ágy mellé hanyagul, ottfelejtve padokon, mozikban, morzsás, kávéfoltos asztalterítőkön. Ki tudja hányan mosolyogtak rajta, hányan nevettek a kisfiú kitárt szívén. Amit bizalmasan, titkait félszegen papírra vetve egykori tanárnénijének címzett. Egy bizalmas köszönőlevél egykori tanítójának, amiért megtanította őt a "jóra".

"Hálám piros rózsa..."

Félve leírt, csak egy emberre tartozó vallomás egy kisfiútól.

Egy kisfiú kitárt szíve.

Benne minden kis titka, boldogsága és köszönete egykori nevelőjének, aki belőle embert faragott.

Aki írni olvasni tanította, hogy ez a levélke megszülethessen majd idővel, megköszönve mindazt.

"Hálám piros rózsa..."

És az a hála, a kisfiú vérpiros, kitárt szíve egy könyvtári, ócska ponyva lapjai közé gyűrve kallódik és jár kézről kézre.

Ennyit ér a másokra bízott szív.

Ennyit ér, ha kitárja az ember a szívét és vakon rábízza valakire. Vagy adott esetben a világra. A világ, vagy az az ember, akit a bizalmunkba fogadunk, könyvlapok közé dugja minden érzésünk, majd elfelejti. Rácsukja egy horrorkönyv fedelét. Közönyösen, rezignáltan, mit sem törődve azzal, hogy abban a levélben egy ember minden érzése, hálája, szeretete lapult. Hogy milyen átkozott nehéz egy kisfiúnak, de bárkinek is, nyíltan és őszintén kiállni a világ elé, pőrén és mindent odaadva neki.

Igaza van a Barátomnak, ez a levélke pont olyan, mint mi vagyunk ketten. Egy kisfiú levele, könyvtári ponyva lapjai közép csapva. Az a kisfiú hitt és bízott a tanítónőjében. Hitte, hogy levele bizalmasan lesz kezelve, hogy titka, kitárt szíve kettejük között marad. Hitte, hogy bízhat abban, aki a jóra, szépre, igazra tanította, amit abban a levélben megköszönt. Bízott és hitt. Feltételek nélkül. Bizalma és hite most mégis kézről-kézre jár, mert akire rábízta a szívét érzéketlenül rácsukta egy ócska könyv fedelét és a könyvtárba visszavitte, hogy gyakorlatilag bárki kedvére tapogassa azt a szívet. Ebben a történetben minden benne van, ami mi ketten vagyunk a Barátommal. Mi, akik újra és újra írjuk gondolatainkat, kitéve azokat a világ elé, akik őszinteségünkért, nyíltságunkért, bizalmunkért cserébe ócska ponyvairodalmi könyvek lapjai közé leszünk betéve, majd a világ rácsukja a könyv fedelét, mert neki mindaz semmit, de semmit sem jelent.

De mégis újra írjuk a levelünket, ha ezerszer is átkozzuk magunkat ezért, újra bízunk másokban, újra rábízzuk magunkat olyanokra, akiknek mindez semmit, de semmit sem jelent.

De azt hiszem igaz ez minden író és gondolkodó emberre, aki a világ elé kiteszi magát.

"Hálám, piros rózsa..."

Összegyűrve, rongyosra tapogatva, kézről-kézre adva ezerszer is elárulva. De őszintén és egyenes háttal, kitéve magunkat a világ elé. Akkor is,ha az soha nem fogja megbe

Gondolatok

Az, hogy nehéz eset vagyok onnan is tudom, hogy végső soron magamnak kell cipelnem magamat. És ki más is érezhetné nehézségem, mint az, aki cipeli?

2015. április 7.

Gondolatok

A kávézás a reggeli rituálék elengedhetetlen része. Vannak dolgok, és a kávé fogyasztása ilyen amelyek valamilyen szinten de befolyásolhatják a nap hátralevő részét. Így vagy úgy, de hatással, kihatással lehetnek rá.

Mert minden napban kell az a néhány perc, amíg a lélek rákészül az előtte álló feladatokra, nehézségekre. Rákészületlenül, felkészületlenül pedig sem test, sem lélek nem érhet el eredményt, indulása eleve kudarcra van ítélve. A kávézás tehát nem elhanyagolható része a napnak, hanem elemi fontosságú része. Nem pusztán egy ital elfogyasztása ez, nem pusztán a forró páragőz belélegzése, nem egyenlő a cukor egyenletes elkeverésével, a kávé illatában való elmerüléssel.

A kávézása lélek inhalálása, a szív regenerálása, meditáció. Kapcsolat azzal a világgal, amit már félig magunk mögött hagytunk ébredésünk után. Egy utolsó kapocs az álmok biztonságosságával, mielőtt a valóság bizonytalanságába lépünk.

2015. április 12.

Gondolatok

Ha minden ember, aki valaha is csalódott embertársaiban, egyszerre kívánná felkötni magát egy fára, vajon ki vágná le az utolsó embert a kötélről? Talán egy erre a célra előre beidomított csimpánz. Mindenesetre nem árt erre felkészülni, és gondosan körültekinteni az állatkertekben.

2015. április 12.

Gondolatok

Meg kéne alapítani a nyomorultak, boldogtalanok társaságát. Ott mindenki legalább viszonylagosan, de boldog volna a többihez képest. Nem létezne irigység, önzés és olyan emberi tulajdonság, ami sajnos nagyon is emberi. De aki ott is irigy lenne, azt menthetetlenül elmegyógyintézetbe kéne zárni, mert az bolondabb a bolondnál.

2015. április 17.

Gondolatok

Amikor két munka között nekiül az ember egy tál tojásos nokedlinek, egyszerűség gyönyörködtet alapon, és édesanyja felhívja Pestről, hogy éppen egy antikváriumban van és csak érdekelné, hogy mi az a könyv, amire szüksége volna, az egy szép ajándéka egy amúgy unalmas napnak.

Ismer. Szeret. Szeretem. Gyermeki boldogság ez, hogy bármit kívánhatok, csak mondanom kell mire van szükségem, mit szeretnék. Mégis a lehetőségek kapujában leblokkol az ember, megbénítja a lehetségesség súlya. Hirtelen egyetlen könyv címe sem jut eszembe. Mert fura egy antikvárium, ahonnan édesanyám felhívott. Nem szerzők, hanem címek alapján kategorizált régiségbolt. A mindig rendbe vágott elmét megzavarja ez a "rendetlenség", és hirtelen semmi, de semmi sem jut az eszembe.

Mire vágyok? Mit szeretnék? Miközben könyvtáram bár szép számú könyvből áll, hiányzó kötetek is kitesznek legalább annyit. Talán az zavarja meg az embert, hogy az ebéd folyamatában hirtelen át kell kapcsolni más hullámhosszra? Tojásos nokedli mellől Szabó Dezsőre? Akárhogyan is, de érdekes módon semmi, egyetlen árva könyvcím sem jutott az eszembe, ami nálam azért meglehetősen súlyos és korai demenciára vall. Természetesen, ahogy leteszem a telefont pörögnek a szerzők. Csáth Géza, Szabó Dezső, Ady összes, Weörestől valami, Pilinszkytől valami és talán egy Hajnóczy se jönne rosszul, hogy a régen keresett Tömegek lázadása se maradjon ki és a Karamazov testvérek, amit még karácsonyra is elfogadnék vagy az Anna Karenina, amik ténylegesen nagyon hiányoznak a polcról. Érdekes, hogy a kívánságok, álmok vágyak addig szépek, amíg hirtelen elérhető közelségbe nem kerülnek.

2016. 11. 7.

Gondolatok

Az ember nem tudja elég mélyre temetni a múltját. Nem tud elég mély sírt ásni ahhoz, hogy mindenkit beledobáljon, mindenki beleférjen, akinek helye lenne ott, és sajnos nem tud elég meszet sem önteni rájuk, nem tud elég mennyiségű betont hordani rájuk, hogy, mint az élőholtak ne járjanak vissza időről-időre kísérteni. Nincs olyan, hogy tiszta lap. Nincs olyan, hogy meg nem történt. Nincs olyan, hogy fátylat rá. De olyan sincsen, hogy vége.

Nincs olyan, hogy többé nincsen, vagy, hogy sohasem volt. Nincs olyan, hogy pont a mondat végén. Folytonos, átkozott jelen időben élve, mehetünk bárhová, áshatunk bármekkora mély sírgödröt azoknak, akiktől vagy amiktől meg kívánunk szabadulni, remélve, hogy vége. Remélve, hogy egyszer s mindenkorra emlékük is elporladt velük együtt. Előbb vagy utóbb, de kimászik, kimásznak abból a veremből és ránk köszönnek. Vicsorognak rohadás-szagot árasztó, cserepes ajkú szájukban ülő rohadt fogaikkal, vizenyős szemeik mosolyra nyílnak, májfolttól tarkított, aszott bőrű kezeikkel még a sírból is utánunk nyúlnak. Tehet az ember bármit, kinyomhatná azokat a hályogos szemeket, kiverhetné azokat a fogakat, összevarrhatná azokat a szájakat, eltörhetné azokat a karokat, a múlt árnyai úgyis utolérik. Évek, évtizedek után is. Ki kell költözni a Holdra, vagy sokkalta inkább a hozzám közelebb álló Szaturnuszra.

2016. 11. 14.

A kávéfőzésről

A kávé, vagy más néven "fekete leves" a török hódoltsággal került hazánkba, bár hosszú évszázadokig csak a nagyon kiváltságosok, a gazdagabb réteg számára volt elérhető. A szélesebb néprétegek körében csak a 19. században vált ismertté, kedveltté, majd a kávéházak elterjedésével egyfajta kultikus rangra emelkedett. Igazi ínyenc a mai napig kizárólag kellő előkészületek megtételét követően, mintegy szellemileg is ráhangolódva kezd neki a kávé főzéséhez.

A kávéfőzés elengedhetetlen kelléke egy régi, sárga lapú, jó illatú könyv, lehetőleg saját, nem kölcsönzött és legkevésbé sem kölcsön kapott könyv. A kávé eleganciája egy századforduló tájékán élt asszonyéhoz fogható. Lágy, finom esésű, és forró, akár egy kisasszony szíve. Egy elegáns hölgy társasága pediglen megkívánja a saját tulajdonú könyveket, étkészletet. Hogy is nézne ki egy kölcsönkért kávéscsészébe megkínálni valakit? Miért tennénk másképpen hát a könyvvel. Előrelátó kávéfőző, ha van ízlése először a közeli antikváriumban gondosan körülnéz, kiválaszt egy a kávéfőzéshez megfelelő könyvet, lehetőleg verses netán novellás könyvet. Ajánlott Kosztolányi Dezső prózai művei, költők közül talán Arany János vagy Ady Endre javallott. Igényesebbek megpróbálkozhatnak az útikönyvekkel is. De szigorúan régi, metszetekkel ellátott útikönyvvel.

Miután a választott könyvet már kitettük az asztalra és kellően elmélyedtünk benne, jöhet a darálás folyamata.

Valódi kávéfőzőmester ugyanis maga darálja a frissen pörkölt kávészemeket, az előre darált kávé a felületesek sajátja. Tekintsünk hát el ettől a barbárságtól, hogy őrölt kávét használunk.

A frissen ledarált kávét pihentetjük kicsit, és folytatjuk az olvasást.

5- 10 perc után, ennyi nagyjából egy novella olvasási ideje, kiengedjük a csapot, hogy a víz kellő hőmérsékletű legyen, majd a kotyogós kávéfőzőnk aljába hideg vizet öntünk. A túl meleg, forró víz hamar felforrna így a kávénk zamata sem lenen tökéletes.

Miután a frissen őrölt kávéval megtöltöttük a kotyogós főzőnk felső részét, gondosan lezárjuk, szorosan, hogy az aroma benn maradhasson, majd gyufával (gázgyújtó használata szintén barbár és elítélendő) meggyújtjuk a gázrózsát és forrni hagyjuk a vizet.

Itt beiktatandó egy fél deci keserű-likőr.

Kávéfőzéshez kizárólag keserű-likőr javallott.

Az illik ugyanis a kávé kissé kesernyés ízéhez. Minden más kísérőital kezdő, tehetségtelen kávéfőzőkre vall.

Amint elkezd a kotyogósból a friss kávé csordogálni, újabb keserű-likőr javallott.

Mindezt a kávé lefőzéséig tanácsos megismételni, legfeljebb 2 alkalommal.

A friss kávét kizárólag forrón illik fogyasztani. Hidegen, ne adj isten újramelegítve nagyfokú hozzá nem értést jelent.

A kávé ízesítése változó lehet, de két mokkáskanál kristálycukornál többet vétek beletenni. Tej és egyéb pótlékok használata nem javasolt.

2017. december 12.

Arról, hogy kísérő nélkül mindenki magányos

Felvetődött egy észrevétel, miszerint a főzés folyamatát olykor alkoholos italok fogyasztása kíséri. És, hogy miért is van ez? Természetesen ennek is igen kézenfekvő oka van. Ez pediglen közel sem pusztán maga az ivás. Nem bizony. Képzeljük el, amint egy nagyon csinos, dekoratív kisasszony sétál egymaga a város legszebb főutcáján. Egészséges ember számára a látvány magával ragadó, de mégsem tökéletes. A kisasszony mellől ugyanis hiányzik valami, pontosabban valaki. Az összkép így nem teljes. Szép részlete egy majdnem tökéletes képnek a magányosan sétáló csinos leány, de hiányos még az a bizonyos kép. Hiányzik mellőle egy úrfi. Egy kísérő.

Békebeli szakács is így van ezzel.

Mert bár nagyon hangulatos és meghitt pillanat egy kívánatos káposztás cvekedli elkészítése, ámde az a cvekedli olyan borzalmasan magányos. Magányosan áll össze a tészta a káposztával. És ezt egy jó lelkű szakács nem hagyhatja annyiban.

Ezért, és csak ezért szükséges az étel elkészítésekor némi kísérőt keríteni keserű-likőr, kávé, vagy rosé formájában.

Nem magáért az ivásért természetesen. Fel sem merülne efféle gondolat. Csak és kizárólag azért, mert olyan rossz nézni a magányosan a sorsára váró káposztát, gyúrt tésztát. Lelkiismeretes szakács ezt nem hagyná. Kísérőt kerít melléjük. Hogy a világ rendje helyreálljon.

Ezért, és csak ezért kortyol a keserű likőrből.

Nem a szakács gyomra, hanem több annál, a világ rendje kívánja meg ezt.

És hát kik vagyunk mi, hogy a világ rendjét bolygassuk?

2017. december 13.

Gondolatok

Munkába menet az a kérdés merült fel bennem, hogy a szülészeten miért nincsen panaszkönyv kitéve? Vagy oda is vonatkozik, hogy távozás után reklamációt nem fogadunk el? Fene tudja, mindenesre jópofa lenne bemenni a szülészetre és elkérni a panaszkönyvet, mondván, hogy nem egészen erre számítottam, engem kérem átvertek.

2017. december 13.