Gondolatok

Amikor már reggel azon jár az ember gondolata, hogy nemsokára újabb, ki tudja hányadik nekifutás lesz a fogorvosnál, hogy vissza-visszatérő sajgó fájdalmától egyszer s mindenkorra megszabaduljon, és nem igazán kíváncsi amúgy a világra érdekes, hogy ilyenkor a világ mintha csak azért is át kívánná ölelni őt, hogy dacosságát leküzdje. 

Elsőként a kedves pénztárosleány küzdött meg melankóliám falaival, amikor szép napot kívánt nekem mosolyogva, majd miután megtudta, hogy a napom szépsége egy fogászati rendelőben fog a csúcsára érni nagyon kedvesen segített pozitív, kedveskedő, erőt adó történetekkel szórakoztatni, leszarva, hogy a sor mögöttem feltorlódik. Szép gesztus volt tőle. 

Második kihívója melankóliámnak két idősebb hölgy volt, akik közül egyik a szomszédom, így az ő támadása hideg búskomorságom ellen kevesebb sikert aratott, hiszen ismerem, és ismerőstől a kedvesség nem annyira önzetlen és szép. Kevésbé hihető, de jól esett azért, amiért megdicsért, hogy édesanyámnak naponta bevásárolok és rendszeresen segítek. Mintha ez nagy dolog volna. A másik, vele beszélgető hölgy már nagyobb eredménnyel járt, hiszen nem ismer engem, csak annyira, mint a többi városlakó. A "Művészboltban dolgozó Csókási Balázs". Ennyi ismertséget jó pár százan elmondhatnak magukról a városban. Éppen ezért esett jól, amikor elmesélte, hogy bár nem vagyunk ismerősök a facebookon, de rendszeresen olvassa a gondolataimat, írásaimat és lenyűgözte a múlt évben nőnapra írt köszöntésem a világ nőnemű egyedei felé, és sosem érti meg, hogy én hogyan lehetek egyedül. Én, aki ennyire szép lélekkel van megáldva. Vagy megverve. Tettem volna hozzá. Hirtelen már nem is emlékeztem miket írtam, de jól esett az elismerés. Jól esett, hogy vadidegenek állítanak meg és kedvelik az írásaimat. Szépnek tartják a lelkem, gondolataim, szavaim. 

Persze legalább ennyire ijeszt is sokszor, hogy meztelenül, pőre lélekkel kiáll az ember vadidegenek elé, és céltáblává teszi a lelkét, a szívét, a legsérülékenyebb tájékait. De ha nem így tenne akkor ez ma nem történik meg. Nem tudom meg, hogy borús, szomorú, sötét soraim, amik mögött rengeteg szép és kedves remény húzódik meg félszegen, szívekre, társakra találnak. Hogy vannak, akik emlékeznek egy másfél évvel ezelőtti gondolatsorra, írásra, amire már magam sem emlékszem pontosan, vagyis csak halványan dereng belőle valami. 

Hogy vannak, akik boldogan vinnének el magukkal kiszakítva engem ebből a világból.

Jó érzés tudni, hogy van, akinek szép az, amit lát belőlem. 

Nincs más hátra, mint írni, írni és írni.

Mindaddig, amíg ezt a Földet koptatom.

2015. december 14.