Ma bejött egy kicsit szomorú édesanya az üzletünkbe, hogy a lányának, aki szeret rajzolni, és meglehetősen jól is rajzol, - díjakat nyert stb.. - állítsak össze valami nem túl drága ajándékcsomagot Mikulásra. Miközben próbálom összeszedegetni a megfelelő ajándékokat kérdezősködöm a lányáról, ami elkerülhetetlen, ha megfelelő eszközökből szeretnék összeállítani neki egy meglepetés-csomagot. Fontos, hogy ismerjem a személyét, nekem legalábbis az.
Miközben a kissé megtört édesanya mesél a lányáról egy még fiatal, de elképesztően tehetséges zsenipalánta bontakozik ki előttem. A leányzó 11 éves létére szinte minden művészeti ágban jeleskedik, méghozzá kimagaslóan, mindenféle előtanulmányok nélkül. A rajz csupán a legújabb tehetség, amit felfedeztek nála. Országos rekordokat ostromol úszásban, kerékpározásban, futásban. Emellett kitűnően zongorázik és három nyelven tanul és a tanulmányi eredményei is kitűnőek. Mégis már-már lehetetlen vele bírni az állandó maximalizmusa miatt. Neki, ha három szórt nem tud latinból, egyenlő azzal, hogy nem tud latinul és hiába az ötös dolgozat ő csak a három nem tudott szót veszi észre. Elzárkózik, bezárkózik otthon.
Az anya tehetetlenül meséli az egyre jobban összeomló kislányt az érthetetlen maximalizmusa miatt, ami rendszeres kimerültséghez vezet nála.
Én azonban ismerősen hallgattam a lány történetét.
"A lánya depresszió közeli állapotba került, és mint ilyen ember állandó elégedetlenség, maximalizmus, önmagával való kibékületlenség, bezárkózás jellemzi. Mindent pontosan megtervez, mindent előre felépít magában a tökéletességet célozva meg és a legapróbb hiba, amit nem tervezett be, kizökkenti és összezavarja, örömtelenné teszi."
Szegény anya csak bólogat egyfolytában, hogy igen pontosan jellemzem a lányát, mindent így csinál.
Nem volt nehéz belehelyezkednem a leány személyiségébe ismerem az efféle embereket, hiszen magamat láttam viszont a lányban, leszámítva az elképesztő zsenialitását. Tudtam, hogy, mint művész törékeny, végtelenül törékeny és erősen közelít az elkerülhetetlen, de termékeny melankólia felé. Az anya végül elmesélte, hogy a pszichológus is ugyan ezt mondta, kezdődő depresszió.
Tehetetlen, de valahol boldog volt, hogy van, aki megérti őt, megérti a lányát. Elnézést kért a többi vevőtől, de szerette volna még hallani a gondolataim, amibe úgy látszik úgy kapaszkodott, mint egy utolsó szalmaszálba, hogy a leánya normális. Hogy talán van kiút, hogy van egy rokonlélek, aki érti mindezt, amit ő nem.
Szép volt látni a legördülő könnyeket az anya szemében, mert bár sok hátránnyal szembesítettem, lévén a "művészet antisors", de azzal is, hogy a világ, amit csodálunk, amitől szép és nem fullad végérvényesen az unalomba, a szobrok, a festmények, a zeneművek, a találmányok, mind-mind "beteg" emberek eredményei. Juhász Gyula= depresszió, József Attila=depresszió, skizofrénia, Latinovits Zoltán=depresszió, Paál László=depresszió s még rengeteg ember, Nietzsche=depresszió, tudathasadás, személyiségzavar, akik ezt a világot széppé tették. A tökéletesen egészséges, hibátlan, makulátlan emberek világából hiányoznának ezek. Pont a lányához hasonló emberek vitték előbbre a világot és tetté olyanná, amitől értelme van benne létezni.
Az asszony megköszönte, hálálkodott, de végül, végső soron én köszöntem meg.
"Köszönöm, hogy a lánya létezik, vigyázzon rá nagyon és bár most nehéz, de egyszer a világ fogja megköszönni, hogy a lánya létezik. Vigyázzon rá nekünk, az eljövendőknek és higgye el, egyszer nem én, hanem egy világ lesz hálás a lányának. Szebbé, élhetőbbé teszi ezt a sárgolyót. Nekem és nekünk van mit köszönni."
Ilyenkor érzem, hogy van még jövő és készülőfélben vannak még nagy dolgok. Amíg ilyen "kis betegek" vannak a világon. Adjon neki erőt bármi én biztos adnék, ha tudnék.
2015. 12.04.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése