Verseim

50 nap után

Immár' egyedül.

Reménytelenül.

Csendesen magamban,

Fájva, de akartan,

Szeretlek tovább.

2011.09.02.

Verseim

Végzet, selyembe csomagolva

   Furcsa érzések kavarognak bennem. Úgy érzem magam, mint az a beteg aki nem érzi csak sejti, hogy a sok leküzdött, túlélt betegség után ezúttal csatát vesztett. Csatát, mely egyeben a háború elvesztését is jelenti. 
   Úgy érzem magam, mint a beteg, akit felhív az orvosa, hogy időpontot adjon, mert beszélniük kell. A hivatalosnak látszó, ám valójában nagyon is empatikus diszkréció mögül érződik, hogy nagy a baj. Érzi a beteg is, mert valahol sejtette már régen, csak talán megpróbált nem tudomást venni róla, megpróbálta elhessegetni ezeket a negatív gondolatokat elméjéből, megpróbált legalább önmagának hazudni, hogy majd ezúttal is, mint már annyiszor, lesz valahogyan. Majd kiderül, hogy pusztán a régi jó pesszimizmusa játszott vele, s ha mégsem, legalább majd megpróbálja minél tovább kitolni az elkerülhetetlent. Elkerülhetetlent, mert ósdi, konzervatív módon még ebben a érzéketlen világban is hisz valamiben, ami felette áll, ami vigyáz rá, és nem hagyja, hogy elbukjon.         Mégis szembesül, mert szembesülnie kell azzal az átkozott telefonnal, és azokkal a diplomatikus, finoman becsomagolt szavakkal, melyek mögött egy végső, egy  elkerülhetetlen, és rohamosan közelítő vég ki nem mondott ténye lapul.  
   "Beszélnünk kell". Ennyi, és nem több. Két szó és mögötte hat év fekszik letakarva a már feldíszített ravatalon. Neve már rá van vésve a rideg gránitlapokra, melyek némán hirdetik, hogy volt, hogy létezett, hogy élt. A mogorva sírköves már rávéste a születési dátumot, a megmásíthatatlan vég már eldöntetett, kérdés csak a mikor. Napok, hetek, hónapok vannak hátra, vagy órák, percek, másodpercek? 
  "Beszélnünk kell." A beteg bár ezekből a nagyon finom csengésű szavakból is tudja, hogy tulajdonképpen nem takarnak mást, mint azt, hogy elvesztette a háborút az élettel szemben és nincs tovább. Csak pestiesen szólva ez nem telefontéma.  Itt már nem az a kérdés, hogy felírnak-e egy erősebb gyógyszert, hogy penicillinérzékeny-e a gyomra, hogy nehezére esne-e befeküdni amíg jobban nem lesz.  Az ilyesmit megmondják.  Ha már titkolóznak, ha már az orvos személyes találkozást kér, az azt jelenti, hogy ezúttal végérvényesen a betegség győzött. Hogy nincs tovább, hogy bevégeztetett. Még egy utolsó reményként, mert egy életunt is kapaszkodik a lepedőbe ha rájön, hogy nincs tovább, és a hitetlen is papot hívat, a tudományokban kételkedő pedig orvost és szellemsebészt, megkérdezi az orvost, hogy hányra menjen, hátha csak egy újabb felülvizsgálat lesz és mehet haza. De az orvos már erre sem kéri meg, már a fáradozását sem kéri tőle, mert tapintatos és felajánlja, hogy inkább majd ő jönne ki hozzá. 
   Néha a felmasnizott, legfinomabb selyembe is fájdalmas dolgokat tudnak csomagolni. Néha a legemberibb szavak is fájdalmas igazságot rejtenek. Az orvos tapintata már szinte félelmetes. A beteg érzi, hogy így, ilyen elbánásban már csak az elmenők részesülnek. Olyan ez, mint a halálraítélt utolsó vacsorája. Nagyon szép, hogy rendelhet magának akár kaviárral töltött homárt is szarvasgombával, ha néhány óra múlva már nem lesz. Szép szavakba, gesztusokba csomagolják néha a leggyötrelmesebb pillanatokat, hogy tompítsák a gyötrelmet, amit okozni fognak. De úgy, hogy tudjuk, mit is takarnak valójában ezek  a gesztusok. Nem a kegyetlen meglepetés a cél, nem a gonoszság vezérli őket, hanem az a fajta tapintat, ami egy halálraítéltet és egy haldoklót is megillet.
   Ma reggel kaptuk a hírt, hogy a z egyik távol ismerősünk tegnap éjjel,  hosszú szenvedés után meghalt. Többszörös áttételes rák volt a diagnózis, a halál senkit nem ért váratlanul. Az orvos is tudatta mindenkivel a lassan bekövetkező véget, mégis amikor anyum tegnap beszélt vele, szokatlanul jól volt, sőt állítólag vasárnap soha nem látott étvággyal és jókedvvel evett. Szakemberek szerint ez természetes. A haldokló állítólag az utolsó napján, talán Isteni kegyelemből, talán a természet ajándékaként, szokatlanul jól érzi magát. Megjön az étvágya, múlik a fájdalom. Selyembe burkolt gyötrelem. Hiszen tudja ő is, hogy nincs tovább, hogy vége, hogy órái vannak hátra,  mégis hirtelen úgy érzi magát, mint betegsége előtt. Kegyetlen játéka ez a természetnek? Vagy éppen fordítva, egy ajándék, hogy a beszállás és a megérkezés zökkenőmentes legyen? Nem tudom, és a szakértők sem tudják, de megfigyelték, hogy még a leggyötrelmesebb betegségben szenvedők, a többszörös áttétesek is kapnak egy pillanatot a sorstól, kapnak egy selyembe burkolt végzetet, mielőtt indulnának.   
  "Beszélnünk kell". Szépen, díszesen becsomagolt halálos diagnózis.  Olyan játék ez , amelynek mindkét résztvevője pontosan tudja, hogy mit rejtenek ezek a szép szavak, mégis eljátssza az értetlent, mert talán bízik abban a számtanilag ki sem mutatható reményben, hogy hátha mégsem az elmúlás rideg ténye lapul a díszes csomagolás alatt. Boldogok vagyunk, hogy az orvos helybe jön, örülünk, hogy ilyen figyelmes az egészségünket illetőleg, de titkon reméljük, hogy majd nem hoz papot magával, hogy nem elbúcsúzni jön. Félünk az udvarias szavaktól, gesztusoktól, mert tudjuk, hogy kímélet lapul mögöttük, hogy csupán a még nagyobb kíntól próbálnak minket megóvni.
   Selyembe burkolt gyötrelem. Hiányzik az az egy nap, amikor a már visszavonhatatlanul meghaló fájdalmai a távozás előtt csillapodnak.  
   "Beszélnünk kell". Aki ilyen stádiumban van az már tudja, ez mit jelent. Egy utolsó igazítás a ravatalon.    
   "Beszélnünk kell". Kivasalják a legszebb ruháját. 
  "Beszélnünk kell". Megigazítják a párnát, hogy ne nyomja majd odaát.
 "Beszélnünk kell". Kezébe adják a rózsafüzért, hogy ha a pokol legmélyére is kerül biztonságban legyen. 
  "Beszélnünk kell". Kiválasztják a legszebb fekete koporsót.
  "Beszélnünk kell". Gondosan megválogatják a selymet, mely a koporsót béleli. 
 "Beszélnünk kell". Megfésülik a hajat, levágják a körmöket, megmossák a testet illatos olajokkal. 
   "Beszélnünk kell".  És lecsukják a szemeket.

2011.07.14. délelőttjén

Verseim

 Timinek

Sötét és tény.
Tavasz és tél.
Bűn és erény.
Hit és remény.
Vége és eleje.
Vele és nélküle,
Mindig, és sohase.

2008 07. 30.

 

Angyal

39. napon

Azt mondják, "bele kell törődni", "el kell felejteni", "menni kell tovább". Mondják, mert fogalmuk sincsen miről beszélnek. Csak beszélnek, tartalom nélkül úgy, hogy talán maguknak se tanácsolnák ezt, ha hasonló helyzetben lennének. Feledni csak azt lehet, akit sohasem szerettünk. Eltemetni, magunkban szeretni tovább csendesen, mások boldogságát nem zavarva igen, azt lehet, de elfeledni soha. Aki ilyet mond, az azt hiszem még sohasem szeretett senkit igazán. Tegnap, hogy kicsit kiszellőztessem a gondolataimat, elmentem meginni egy sört, de végül csak a Duna-parton kötöttem ki, azon a padon ahol boldogságom véget ért,és fájdalmam elkezdődött. Igen, valóban igaz, hogy minden vég valaminek a kezdete. Ültem a padon, ahol korábban annyiszor ültünk Angyallal, és ahol végül kimondatott, nincs tovább. Furcsa játéka ez a sorsnak. Ott fejeződik be valami, ahol elkezdődött. Ott, azon a padon sokat ültünk, az első időkben talán még boldogan, bár egyre kevésbé vagyok abban biztos, hogy Angyal akár egy percig is boldog volt velem. Nem tudom hol és mikor fordult tavaszunk őszbe, hogy végül betemesse a tél. Nem tudom hol és mikor öltött gyászruhát szerelmünk, hol és mikor ravatalozták fel és tették a sírba. Ültem a padon és hagytam, hogy az emlékek átöleljenek. A csókok, az ölelések amelyek legalább annyira édesek voltak, mint azok az apróságok, amelyek valahogy mindig előkerültek Angyal táskájából. A Bécsből hozott "TejEgér", vagy éppen a táblás Boci csoki. Nem tudtunk úgy leülni arra a padra, hogy valami apró édesség ne került volna elő abból a feneketlen táskából. Furcsa és meglehetősen abszurd játéka a sorsnak, hogy éppen azon a padon ért véget az, ami valaha ott elkezdődött. Furcsa és meglehetősen kegyetlen tréfa, de nem hagyom, nem engedem, hogy a szép emlékeket eltemesse annak a pár órának a borzalmas halotti leple. Nem engedem, hogy kitörölje, hogy semmivé vagy legalábbis feledni valóvá fesse át. "Felejtsd el", "lépj tovább", "ne is gondolj rá". Milyen egyszerű és ugyanakkor milyen szánalmas mozdulat lenne. De kétségtelen, hogy ez lenne a legkönnyebb. Minden szép emléket a sírba tenni, minden boldog órát meg nem történtnek, meg nem éltnek, álomnak, sohasem voltnak gondolni. Boldogok, akik felejteni tudnak. Boldogok és egyszerre sajnálatra méltók. Feledjen az, akinek van mit feledni, de hagyják emlékezni azt, akinek van mire emlékezni.

Angyal

Ősz van újra

Az összesítés nem áll rendelkezésre. A bejegyzés megtekintéséhez kattints ide.

Melankólia Kisasszony

Újra itthon vagyok, itthon ahová minden nap félve térek meg. Félek mert tudom az a hűséges szajha még mindig az ágyamban terpeszkedik. Ott fekszik és kitárt karjával üzen felém, hogy feküdjek be mellé, és öleljem át.Öleljem és legyek már megint az övé. Minden nap, minden áldott nap kíván..szerelme úgy ég mint egy örökmécses lángja, soha nem tud kialudni, mindig minden pillanatban kész szeretni, de nem vágyom rá. Mégis képtelen elmenni tőlem, képtelen mert érzi, titokban vágyom rá. Tudja mert már hosszú évek óta ismer, és tudja hogy se vele, se nélküle nem léteznék. Tudja, hogy nem tudok fizetni, csak kínjaimmal, amit a vad ölelései közben kapok. Tudja, hogy teszik nekem, tudja, hogy vágyom arra, hogy szeressen, tudja, hogy álszent módon hazudok neki amikor az arcába vágom: "Elég!Menj el, hagyj magamra végre!" Tudja, mert ismer. Vonzalmunk kölcsönös, mégis áltatom magam, hogy a terhemre van. Áltatom magam, hogy gyűlölöm őt, de kit csapok be? Szerelmes vagyok belé, verseket írok neki, és vele álmodom boldog óráimban. Minden boldognak hazudott percemben, minden magányos estémen szólítom, mert hiánya megöl. Egyszerre vágyom őt és gyűlölöm. Álmomban látom kibontott fekete haját ahogy rám simul, látom ahogy gyenge hóvirág testével átölel, szűzies csókokkal illeti ajkam,majd mint tüzes szajha, magáévá tesz. Furcsa egy lány...tetteti az ártatlant, eljátssza, hogy nem érdeklem, hidegebbnek mutatja magát mint egy februári hajnal, kelleti magát, szeretné hogy meghódítsam, hogy hívjam, hogy könyörögjek neki!!!! Igen, ő ilyen. Addig vár míg sírva nem rogyok elé, kezemet össze nem kulcsolom térdei előtt, és nem zokogok, hogy "Szeress!!!" "kérlek szeress kedves!!" Ő csak áll, és mosolyog rám. Szemében gúny és szánalom pihen. Néz egem ahogy könyörgök neki, de nem,nem mozdul, nem szól, nem beszél. Mozdulatlanul, hidegen néz,.....sajnál? szán? Vagy tényleg nem szeret? Csak unalomból van velem e gyönge hóvirág? Nem tudom...Komolyan néha már fáj, fáj ahogy néz és kelleti magát...néha ököllel az arcába csapnék, hogy repedjen fel a szája, hogy öntse el a vér az arcát, hogy dagadjon fel a szeme,...de nem.Nem teszem mert szeretem,mert szerelmes vagyok belé, mert vágyom rá. Inkább tovább könyörgöm kegyeiért, zokogok és szánalmasan letérdelek elé, verset írok hozzá és felajánlom neki mindenem. "Vigyél magaddal, nem baj ha gyűlölsz, nem baj ha csak unalomból, megvetésből ölelsz és szeretsz. Csak SZERESS! Legalább tégy úgy mintha szeretnél!Csak még egy estét adj nekem!Csak még ma engedj magadhoz, vágyom rád!" De ő nem mozdul. Apró mosoly a szája szélén, majd megadja magát. Leveti fekete ruháját, lefekszik az ágyra és magára ránt. Szemében közömbösség ül. Megteszi ezt bárkivel, nem hű hozzám, de már nem is vágyom rá, hogy csak engem öleljen, csak nekem, csak értem legyen. Csak engem is szeressen. lehet bárkivel, bármennyiszer, csak néha velem is...pedig fáj minden ölelés, a halálba fog egyszer taszítani az is hogy szeret de az is ha már nem...távozása és szerelme egyaránt késként szabdalja szívemet...De most itt van, s még ha hazudja is, de vár, és szeret. Már napok óta a szobámban fekszik és éhesebb mint valaha. Percenként tudna ölelni de már pihennék...már nem akarom a vad szerelmét...félek hazamenni hozzá...mert már egy kicsit átadnám másnak is...de itt maradt..hogy meddig? Nem tudom...de még itt fekszik és csábít maga mellé...MELANKÓLIA KISASSZONY

2006-04-06

Verseim

Advent

(versek Timihez X.)

Legyen e nap mint egy álom.

Könnyed ha hull, most ne fájjon.

Minden mi bánt, köddé váljon.

Fahéj illat füstje szálljon,

És az öröm angyal-szárnyon,

Gyertya lángban melléd álljon,

Vékony szíved táncot járjon,

Gyöngyház-lelked színe játsszon,

Akit szeretsz veled szálljon,

Aki szeret rád találjon

Tiszta szívből ezt kívánom:

Áldott, békés szent Karácsonyt!

2005.12.03.

Verseim

Álmok

(versek Timihez XIII.)

Jó éjt Angyal! Álmodjál szépeket.

Elmédbe karcolt, furcsa képeket.

S ha szeretnéd, most még kérheted.

És holnaptól nem ejti szám neved.

2006.01.21.

Verseim

Az Angyalok...

(versek Timihez XII.)

Az Angyalok nem sírnak soha!

Arra itt vagyunk mi, emberek.

Hogy hulljon könnyünknek zápora,

Míg a bánat csendben eltemet.

2006.01.21.

Verseim

Szívembe zárva

(versek Timihez II.)

Tudom, kaphatnál jobb helyet.

Mely hűen őrzi lényedet.

Mindazt a szépet ami vagy,

S ami majd leszel,

Mielőtt eltemet a fagy.

Tudom, kaphatnál jobb helyet.

E fáradt, gyönge szív helyett.

Ősz után sugaras nyarat,

Meglelvén önmagad,

Érje fény, gyönyörű arcodat.

2005.04.08.

Verseim

Látni téged

(versek Timihez I.)

Álmok szülte angyalarc.

Nem csúfítja semmi karc.

Könnyben ázó jégmező,

Fájdalmas-szép temető.

Álmok szülte tiszta hang.

Halkan csengő szív-harang.

Haláltáncba hív-e dal,

Szerelmes szív ravatal.

Álmok szülte szép szavak,

Táplálnak bús könny-tavat.

Tengernyi kín, gyötrelem

Féregrágta testemen.

2005.03.25.

Kép

Angyal

Ősz

Az összesítés nem áll rendelkezésre. A bejegyzés megtekintéséhez kattints ide.

Angyal

Az összesítés nem áll rendelkezésre. A bejegyzés megtekintéséhez kattints ide.

Bánat

   Néha azt hisszük, boldogok vagyunk. Hogy minden bűntől mentesen, minden kínt magunk mögött hagyva játsszuk el öröm-táncunk, a múlt eltemetettnek vélt romjain. Múltunk tűzbe dobva, lángjánál melegítve arcunk hisszük, hogy boldogságtól átitatott napunk örök.

   Boldognak mondjuk magunkat, de arcunkon könny, szívünkben vér csurog. Kínkeserves ébredés, felüdítő álmok, bódító elalvás. Minden szép, ha alszunk. S minden kín, ha abból ébredünk. Álmaimban nincsen reggel, nincsen ébredés, nincsen kín és nincsen félelem. Mert nem álmodom. Nincsenek álmaim, talán azért, mert ha lennének, azok sem különböznének a reggeleimtől. Az éberen töltött pillanataimtól.

   Nem álmodom. Legalábbis nem emlékszem az álmaimra, s talán jobb is így. Ha alszom is szenvedek. Ha álmomban beszélek is, menekülök valami elől. Félek, és segítséget kérek. Nem akarok felébredni.

   Boldogságom illúziójában ringatva magam hiszem, hogy van kiút. Hiszem, de nem tudom érdekel-e már. Rezignált szorongással gondolok minden reggelre. Félek felébredni. Jobban, mint elaludni. Félek élni, félek nem élni.

Ősz van...
   De ez az ősz más. Más, mint eddig. Ez az ősz nem tartogat illatokat, örömöt, se gondtalan éber álmokat. Torz alakok lengnek elém. Püffedt arcuk van. Szemeik nagyok, ajkuk vastag s kivillanó fogaik hiányosak és rohadtak. Mosolyuk gúnyos és megvető. Sokszor álmodok róluk. Ez az egyetlen álmom, amire emlékszem. Nagy, torz és mosolygós arcok vesznek körül minden irányból és nevetnek rajtam. Testük nincs, vagy csak nem emlékszem rá. Csak nagy,  eltorzult arcokat látok. Nevetnek rajtam szüntelen.

Ősz van...
   De ez nem „az” az ősz. Elmúlt boldog órák rothadásának illata száll a hideg, ködös hajnalokon. Reggelente sírok. Vagy összeroskadok az ajtó előtt. Leugorni az árokba? De az alján az összegyűlt mocsok és szemét felfogná testemet. Nem lehet kiszállni. Nem lehet, mert nem engednek. Nem enged a remény, amely már nem tudom mibe kapaszkodhat. Mit tud még ezen a lecsupaszított, letarolt jövőn megfogni? Az elhordott kincseim gödre fölött mibe, mondd, mibe kapaszkodsz Remény?! Belém? Nem hiszem. Nincsen rajtam fogódzó. S ha volt is, letörtem. Akarva, akaratlanul, de letörtem. Mit? Mit tudsz ezen a letarolt, felszántott, kiirtott életen még mindig szeretni? Mit? Én, egyedül én tettem ezt az életet ilyenné, óh Remény. Én tettem terméketlenné a talajt számodra. Nem, nem készakarva tettem. Nem állt szándékomban ily’ élettelenné, ily’ kietlenné tenni ezt az életet. Nem, nem akartam ide jutni. Hova is jutottam? Sehová? Valahová? Bárhová is nem jó itt. Itt, amely helyet magam tettem ilyenné, magamnak.

Ősz van...
   Rozsdás levélként fekszenek boldogságom órái a lábaim alatt. Lépdelni rajtuk. Felvenni őket. Összeszedni, s mint eltört óráink darabjait illeszteni össze. Eltört napjaim darabkáit kutatom, s mint egy koldus kéregetek még egy szép napot a sorstól. Koldulok. Boldogságot koldulok. Adjon nekem egy napot még, csak még egyet! Nem! Nem tudom összeilleszteni a darabokat! Elszórtam, eltékozoltam őket mikor voltak. Talán öröknek hittem őket? S azért szórtam szét két marékkal? Talán nem hittem, hogy elmúlhat? Nem tudom. De, mint durva avar, úgy ropog az eltört boldogságom minden egyes darabja a lábaim alatt. Lehajolnék és szedném őket össze, rongyos zsebeimbe beletömve, hogy mikor majd egyszer hazaérek, egy rossz fotelben hátradőlve, könnyeimbe fúlva előkaparjam őket zsebemből, és újra összeillesszem őket. Összeillesszem őket egyetlen nagy Boldogsággá.

   Szedegetem boldogságom darabjait. Szedegetem, hogy legalább a múltam élhessem. Hogy ami volt, legyen. Szedegetem boldogságom elszórt, eltört darabjait. Szedegetem elhullajtott péntekjeim, csütörtökjeim, hétfőim, szombatjaim, vasárnapjaim. Szedegetem, hogy összeilleszthessem egyetlen nappá. Egyetlen boldog perccé, egyetlen boldog órává.

Ősz van... 

2006. 11. 13.

Forrás:

http://www.tortenetek.hu/tortenet/banat/13576

Krizantém

Az összesítés nem áll rendelkezésre. A bejegyzés megtekintéséhez kattints ide.

Vágytalanság

 

Vágytalanság

    Eljutni ide, nem volt könnyű.

   Nem csak a boldogsághoz vezető út nehéz. A boldogtalanság állapotába megérkezve, magam mögé nézve látom, bizony ez sem volt éppenséggel játszi könnyedségű.  Ahhoz, hogy megérezzük, megtapasztaljuk a teljes boldogtalanságot, előbb mindenképpen boldognak kell lennünk.

    Így teljes a kör.  Boldogságunk elvesztése, gondolataink beszűkülése, érzékeléseink és érzéseink megszűnése, mindenképpen feltételez egy valaha volt jobb, vidámabb napot. Jobb esetben napokat. Szombaton és Vasárnap többé kevésbé ez volt a jellemző. Legalábbis azt hiszem...

   Most ez a legkevésbé. Hamuszürke nap, rideg, érzések nélküli, megdermedt vegetáció. Monoton módon lüktető fájdalom. Ismétlődő gondolatok. Egy álló álomvilág megdermedt képei. Gondolat-szabadság vagy Gondolat-halál.

   Értelmetlennek látszó mondatok, értelmetlennek látszó életet próbálnak életre lehellni. Nem illik a kulcs, a zárba. Élettelen gondolatokkal, életre kelteni magam?

   Angyal...

    Egyetlen életképes gondolatom. Látni, vele lenni, átölelni...és az életbe visszahelyezni magam. Visszahelyezni vagy visszahazudni. De ma nem akarom. Vagy már nem tudom...ma biztosan nem menne, azt hiszem. Nem, mert már nem is akarom! nem akarok semmit...az égvilágon semmit.

Blogbejegyzés 2006 nov. 07. 

http://osz.blogter.hu/93381/vagytalansag

Gondolatok

Őszirózsa

Formáljuk bánatunk, hogy emészthetőbbé, fogyaszthatóbbá tegyük. Mégis néha a bánatunk formáz minket önmaga képére. Teremtünk, és teremtenek minket. Nem jó önnön poklunkban égni. Nagyon nem jó.

Mégis azt hiszem bármennyire is úgy érzem nem bírom tovább, kiszállni maga a lehetetlenség. Zuhanni, égni, földhöz csapódni elégni, meghalni.

Elhullott, elszáradt levélként heverni a földön, melyet életnek hívnak. Lemondani a reményről, az álmokról és sodródni tovább elfogadva az elfogadhatatlant. Tegnap nagyon mély pontra érkeztem. A teljes vágytalanság környékezett. Már nem azért vágtam bele a mai napba, mert álmaimat akarom élni, hanem hogy nem öljön meg az unalom, a közömbösség. Mégis azt hiszem egy valamivel soha sem számolok. Hogy van valaki aki még egy ideig szeretni szeretne, vagy legalábbis azt hiszem.

De egy Angyalt mégsem vihetek a pokolba.

Tegnap átmentem hozzá. Azt hiszem az első alkalom volt, hogy valóban nem azért mentem, hogy némi vigaszt kapjak tőle, bár azt be kell látnom, valahányszor találkozom vele, némiképpen jobban leszek. Vagy teljesen. Most azonban nem reméltem effajta gyógyulását sebeimnek. Mentem, mert néhány írásom nála maradt és nagy szükségem volt rá. Mégis azt hiszem jót tett, hogy találkoztam vele. Átölelni őt, számomra, egyenlő a Boldogsággal. Ha teljesen nem is szűnt meg a bánatom, némiképpen enyhült. Már ez is nagy öröm.

Angyal talán semmit sem ért ebből. De vajon kell-e neki értenie? Nem hiszem. A végtelenségig úgysem bánthatom boldogtalanságommal, amiről ő tehet a legkevésbé. Érteni meg ez esetben értelmetlenség. Hisz magam sem értem mindig miért tör rám ilyen hirtelen és ilyen erővel a bánat. Csak Angyalt sajnálom. Én már beletörődtem...ő még nem.

blogbejegyzés: 2006 nov. 07. 

http://osz.blogter.hu/93383/oszirozsa

Gondolatok

 

Neked (Szabó Tímeának)

 

Nem érdekel, ki mit gondol. 

Nem érdekel ki fogad el Téged, ki mit s minek lát.

 Nem érdekel az sem, hogy lát-e Benned más is ezernyi csodát,

Látja-e szemeidben a világot, szavaidban a féltést, hangodban a megnyugtató lágy dallamot.

Nem érdekel érzi-e más mily' ritka és kivételes Vagy.

Nem érdekel érzi-e más is Benned, hogy otthonra lelt.

Nem érdekel hisz-e benned más, lát-e Téged komolynak, erősnek látja-e Benned a legtisztább ragyogást.

Nem érdekel látják, vagy érzik-e benned a tavaszt.

Nem érdekel te látod-e, hogy látom mindezt, s az sem, hogy vajon elhiszed-e ha írom...

Hogy hiszed-e  túlzónak tűnő szavaim.

Nem érdekel...mert...

Szeretlek....

 ...Most és mindörökké.

blogbejegyzés (2006. nov. 14.):

http://osz.blogter.hu/97224/_neked_szabo_timeanak

Verseim

Vallomás 

(Versek Timihez XI.) 

Szép vagy. S míg élek, az maradsz
Énnekem. A legszebb mind közül
Te, aki kínt küzdéssé avatsz,
Melyben fáradt lelkem üdvözül.

Szép vagy. S míg élek, álmodom.
Hogy arcodnak fénye rámvetül,
S hegyekké növő bánatom,
Majd benne kavicsként elmerül.

Szép vagy. S míg élek, fájdalom.
Mert szerelmem délibábja ez,
Hogy kezed megpihen vállamon,
Hogy egyetlen percig is szeretsz.

Szép vagy. S míg élek, féltelek.
Mint anya egyetlen gyermekét.
Mert halálos sebként éli meg,
Ha ekkora kincset elveszít.

Szép vagy. S míg élek, szeretlek.
És várom, hogy egy tiszta hajnal
Mely csillagként ragyog feletted,
Talán elhoz téged is, Angyal. 

 

2006.01.10.

Verseim

Angyalhoz 

(Szabó Tímeának) 

Nem tudom ki vagyok.
S, hogy te ki lehetsz?
De csillagként ragyogsz,
S én ragyogok veled.

Nem tudom ki vagyok.
Boldog? Boldogtalan?
Kit magára hagyott
A sors, választalan.

Nem tudom ki lehetsz.
Egy örök szerelem?
De gyűlölj, vagy szeress,
Csak te vagy mindenem.

Verseim

Méreg-vágy 
(versek Timihez IX.) 

Szép tavaszunk gyorsan őszbe fordult.
Víg mosolyod, bús közönnyé torzult.
De szavaid félelem szülte gátja,
Vallomásod örök útját állta,
Hogy minden igyekezetem hiába,
Az arcodra húzott boldogság fátyla,
Csak reményem elvetélt, szürke álma.
Az egekig törő, ropogó máglya,
Ezer csillagként pattogó szikrája,
Szív-mécsesed nem gyújthatja lángra.
De hittem ajkad hamis-szép dalát,
Míg tálaltad a díszes lakomát.
Egy szerelmes szív halotti torát.
Majd vidáman felkiáltok: „Vivát!
Bolond ki hagy, hisz’ minden cseppért kár!”
- S kiittam Szókratész poharát! -

2005.12 03.

Verseim

Búcsú 
(versek Timihez VIII.) 

Búcsúverset, hogy írhatnék?

Ha nem hiányzom soha!

Búcsúcsókot, hogy adhatnék?

Ha nem csókoltam soha!

Fájdalmamat, hogy éreznéd?

Ha nem szerettél soha!

Bánatomat, hogy érthetnéd?

Ha nem is sírtál soha!
Ürességem, hogy éreznéd?
Ha nem is voltam soha!
Rímeimet, hogy érthetnéd?
Ha nem ismertél soha!
Hiányomat, hogy éreznéd?
Ha nem léteztem soha!
Boldog percem, hogy élhetnéd?
Ha nem nevettél soha!
Könnyeimet, hogy törölnéd?
Ha rám sem néztél soha!
Álmaimból, hogy ébrednél?
Ha nem gondolsz rám soha!
Énmellettem, hogy ébrednél?
Ha ott sem voltál soha!
Álmaidban, hogy élhetnék?
Ha nem kerestél soha!
Melletted én, hogy ébrednék?
Ha nem engedted soha!
Szép szemedbe, hogy nézhetnék?
Ha ki sem nyitod soha!
Tavaszod én, hogy lehetnék?
Ha nem olvadsz fel soha!
Szép emléked, hogy lehetnék?
Ha nem is voltam soha!
Szívedben én, hogy élhetnék?
Ha nem engedsz be soha!
Bármit neked, hogy adhatnék?
Ha nem adhattam soha!
Életemet, hogy élhetnéd?
Ha nem is álmodsz soha!
Két kezedet, hogy kérhetném?
Ha nem foghattam soha!
Bókjaimat, hogy kérhetnéd?
Ha nem is vágysz rá soha!
Szerelmedet, hogy kérhetném?
Ha nem kívántál soha!
Szavaimat, hogy érthetnéd?

Ha el sem mondtam soha!

Hogy szeretlek. 

2005 12. 02.

Verseim

Angyal 

(versek Timihez VII.) 

Ha már minden percünk a múltba néz.
Ha már emlékem benned halni kész.
Ha már a semmit jelentem neked.
Ha már csak tűnő álom a szó: „veled”.
Ha már létezésem is tagadod.
Ha már benned új boldogság ragyog.
Ahol a múlt, csak megfakult „lehet”,
Mert utad tőlem távolra vezet,
S szerelmem terhét mint csomagot,
Mely a mélybe ránt, magára hagyod,
Hogy újra tiszta fényedben ragyogj,
Angyal! 

Sosemvolt szerelmed rabja vagyok

 

2005.10.14.