Furcsa érzések kavarognak bennem. Úgy érzem magam, mint az a beteg aki nem érzi csak sejti, hogy a sok leküzdött, túlélt betegség után ezúttal csatát vesztett. Csatát, mely egyeben a háború elvesztését is jelenti.
Úgy érzem magam, mint a beteg, akit felhív az orvosa, hogy időpontot adjon, mert beszélniük kell. A hivatalosnak látszó, ám valójában nagyon is empatikus diszkréció mögül érződik, hogy nagy a baj. Érzi a beteg is, mert valahol sejtette már régen, csak talán megpróbált nem tudomást venni róla, megpróbálta elhessegetni ezeket a negatív gondolatokat elméjéből, megpróbált legalább önmagának hazudni, hogy majd ezúttal is, mint már annyiszor, lesz valahogyan. Majd kiderül, hogy pusztán a régi jó pesszimizmusa játszott vele, s ha mégsem, legalább majd megpróbálja minél tovább kitolni az elkerülhetetlent. Elkerülhetetlent, mert ósdi, konzervatív módon még ebben a érzéketlen világban is hisz valamiben, ami felette áll, ami vigyáz rá, és nem hagyja, hogy elbukjon. Mégis szembesül, mert szembesülnie kell azzal az átkozott telefonnal, és azokkal a diplomatikus, finoman becsomagolt szavakkal, melyek mögött egy végső, egy elkerülhetetlen, és rohamosan közelítő vég ki nem mondott ténye lapul.
"Beszélnünk kell". Ennyi, és nem több. Két szó és mögötte hat év fekszik letakarva a már feldíszített ravatalon. Neve már rá van vésve a rideg gránitlapokra, melyek némán hirdetik, hogy volt, hogy létezett, hogy élt. A mogorva sírköves már rávéste a születési dátumot, a megmásíthatatlan vég már eldöntetett, kérdés csak a mikor. Napok, hetek, hónapok vannak hátra, vagy órák, percek, másodpercek?
"Beszélnünk kell." A beteg bár ezekből a nagyon finom csengésű szavakból is tudja, hogy tulajdonképpen nem takarnak mást, mint azt, hogy elvesztette a háborút az élettel szemben és nincs tovább. Csak pestiesen szólva ez nem telefontéma. Itt már nem az a kérdés, hogy felírnak-e egy erősebb gyógyszert, hogy penicillinérzékeny-e a gyomra, hogy nehezére esne-e befeküdni amíg jobban nem lesz. Az ilyesmit megmondják. Ha már titkolóznak, ha már az orvos személyes találkozást kér, az azt jelenti, hogy ezúttal végérvényesen a betegség győzött. Hogy nincs tovább, hogy bevégeztetett. Még egy utolsó reményként, mert egy életunt is kapaszkodik a lepedőbe ha rájön, hogy nincs tovább, és a hitetlen is papot hívat, a tudományokban kételkedő pedig orvost és szellemsebészt, megkérdezi az orvost, hogy hányra menjen, hátha csak egy újabb felülvizsgálat lesz és mehet haza. De az orvos már erre sem kéri meg, már a fáradozását sem kéri tőle, mert tapintatos és felajánlja, hogy inkább majd ő jönne ki hozzá.
Néha a felmasnizott, legfinomabb selyembe is fájdalmas dolgokat tudnak csomagolni. Néha a legemberibb szavak is fájdalmas igazságot rejtenek. Az orvos tapintata már szinte félelmetes. A beteg érzi, hogy így, ilyen elbánásban már csak az elmenők részesülnek. Olyan ez, mint a halálraítélt utolsó vacsorája. Nagyon szép, hogy rendelhet magának akár kaviárral töltött homárt is szarvasgombával, ha néhány óra múlva már nem lesz. Szép szavakba, gesztusokba csomagolják néha a leggyötrelmesebb pillanatokat, hogy tompítsák a gyötrelmet, amit okozni fognak. De úgy, hogy tudjuk, mit is takarnak valójában ezek a gesztusok. Nem a kegyetlen meglepetés a cél, nem a gonoszság vezérli őket, hanem az a fajta tapintat, ami egy halálraítéltet és egy haldoklót is megillet.
Ma reggel kaptuk a hírt, hogy a z egyik távol ismerősünk tegnap éjjel, hosszú szenvedés után meghalt. Többszörös áttételes rák volt a diagnózis, a halál senkit nem ért váratlanul. Az orvos is tudatta mindenkivel a lassan bekövetkező véget, mégis amikor anyum tegnap beszélt vele, szokatlanul jól volt, sőt állítólag vasárnap soha nem látott étvággyal és jókedvvel evett. Szakemberek szerint ez természetes. A haldokló állítólag az utolsó napján, talán Isteni kegyelemből, talán a természet ajándékaként, szokatlanul jól érzi magát. Megjön az étvágya, múlik a fájdalom. Selyembe burkolt gyötrelem. Hiszen tudja ő is, hogy nincs tovább, hogy vége, hogy órái vannak hátra, mégis hirtelen úgy érzi magát, mint betegsége előtt. Kegyetlen játéka ez a természetnek? Vagy éppen fordítva, egy ajándék, hogy a beszállás és a megérkezés zökkenőmentes legyen? Nem tudom, és a szakértők sem tudják, de megfigyelték, hogy még a leggyötrelmesebb betegségben szenvedők, a többszörös áttétesek is kapnak egy pillanatot a sorstól, kapnak egy selyembe burkolt végzetet, mielőtt indulnának.
"Beszélnünk kell". Szépen, díszesen becsomagolt halálos diagnózis. Olyan játék ez , amelynek mindkét résztvevője pontosan tudja, hogy mit rejtenek ezek a szép szavak, mégis eljátssza az értetlent, mert talán bízik abban a számtanilag ki sem mutatható reményben, hogy hátha mégsem az elmúlás rideg ténye lapul a díszes csomagolás alatt. Boldogok vagyunk, hogy az orvos helybe jön, örülünk, hogy ilyen figyelmes az egészségünket illetőleg, de titkon reméljük, hogy majd nem hoz papot magával, hogy nem elbúcsúzni jön. Félünk az udvarias szavaktól, gesztusoktól, mert tudjuk, hogy kímélet lapul mögöttük, hogy csupán a még nagyobb kíntól próbálnak minket megóvni.
Selyembe burkolt gyötrelem. Hiányzik az az egy nap, amikor a már visszavonhatatlanul meghaló fájdalmai a távozás előtt csillapodnak.
"Beszélnünk kell". Aki ilyen stádiumban van az már tudja, ez mit jelent. Egy utolsó igazítás a ravatalon.
"Beszélnünk kell". Kivasalják a legszebb ruháját.
"Beszélnünk kell". Megigazítják a párnát, hogy ne nyomja majd odaát.
"Beszélnünk kell". Kezébe adják a rózsafüzért, hogy ha a pokol legmélyére is kerül biztonságban legyen.
"Beszélnünk kell". Kiválasztják a legszebb fekete koporsót.
"Beszélnünk kell". Gondosan megválogatják a selymet, mely a koporsót béleli.
"Beszélnünk kell". Megfésülik a hajat, levágják a körmöket, megmossák a testet illatos olajokkal.
"Beszélnünk kell". És lecsukják a szemeket.
2011.07.14. délelőttjén
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése