Néha azt hisszük, boldogok vagyunk. Hogy minden bűntől mentesen, minden kínt magunk mögött hagyva játsszuk el öröm-táncunk, a múlt eltemetettnek vélt romjain. Múltunk tűzbe dobva, lángjánál melegítve arcunk hisszük, hogy boldogságtól átitatott napunk örök.
Boldognak mondjuk magunkat, de arcunkon könny, szívünkben vér csurog. Kínkeserves ébredés, felüdítő álmok, bódító elalvás. Minden szép, ha alszunk. S minden kín, ha abból ébredünk. Álmaimban nincsen reggel, nincsen ébredés, nincsen kín és nincsen félelem. Mert nem álmodom. Nincsenek álmaim, talán azért, mert ha lennének, azok sem különböznének a reggeleimtől. Az éberen töltött pillanataimtól.
Nem álmodom. Legalábbis nem emlékszem az álmaimra, s talán jobb is így. Ha alszom is szenvedek. Ha álmomban beszélek is, menekülök valami elől. Félek, és segítséget kérek. Nem akarok felébredni.
Boldogságom illúziójában ringatva magam hiszem, hogy van kiút. Hiszem, de nem tudom érdekel-e már. Rezignált szorongással gondolok minden reggelre. Félek felébredni. Jobban, mint elaludni. Félek élni, félek nem élni.
Ősz van...
De ez az ősz más. Más, mint eddig. Ez az ősz nem tartogat illatokat, örömöt, se gondtalan éber álmokat. Torz alakok lengnek elém. Püffedt arcuk van. Szemeik nagyok, ajkuk vastag s kivillanó fogaik hiányosak és rohadtak. Mosolyuk gúnyos és megvető. Sokszor álmodok róluk. Ez az egyetlen álmom, amire emlékszem. Nagy, torz és mosolygós arcok vesznek körül minden irányból és nevetnek rajtam. Testük nincs, vagy csak nem emlékszem rá. Csak nagy, eltorzult arcokat látok. Nevetnek rajtam szüntelen.
Ősz van...
De ez nem „az” az ősz. Elmúlt boldog órák rothadásának illata száll a hideg, ködös hajnalokon. Reggelente sírok. Vagy összeroskadok az ajtó előtt. Leugorni az árokba? De az alján az összegyűlt mocsok és szemét felfogná testemet. Nem lehet kiszállni. Nem lehet, mert nem engednek. Nem enged a remény, amely már nem tudom mibe kapaszkodhat. Mit tud még ezen a lecsupaszított, letarolt jövőn megfogni? Az elhordott kincseim gödre fölött mibe, mondd, mibe kapaszkodsz Remény?! Belém? Nem hiszem. Nincsen rajtam fogódzó. S ha volt is, letörtem. Akarva, akaratlanul, de letörtem. Mit? Mit tudsz ezen a letarolt, felszántott, kiirtott életen még mindig szeretni? Mit? Én, egyedül én tettem ezt az életet ilyenné, óh Remény. Én tettem terméketlenné a talajt számodra. Nem, nem készakarva tettem. Nem állt szándékomban ily’ élettelenné, ily’ kietlenné tenni ezt az életet. Nem, nem akartam ide jutni. Hova is jutottam? Sehová? Valahová? Bárhová is nem jó itt. Itt, amely helyet magam tettem ilyenné, magamnak.
Ősz van...
Rozsdás levélként fekszenek boldogságom órái a lábaim alatt. Lépdelni rajtuk. Felvenni őket. Összeszedni, s mint eltört óráink darabjait illeszteni össze. Eltört napjaim darabkáit kutatom, s mint egy koldus kéregetek még egy szép napot a sorstól. Koldulok. Boldogságot koldulok. Adjon nekem egy napot még, csak még egyet! Nem! Nem tudom összeilleszteni a darabokat! Elszórtam, eltékozoltam őket mikor voltak. Talán öröknek hittem őket? S azért szórtam szét két marékkal? Talán nem hittem, hogy elmúlhat? Nem tudom. De, mint durva avar, úgy ropog az eltört boldogságom minden egyes darabja a lábaim alatt. Lehajolnék és szedném őket össze, rongyos zsebeimbe beletömve, hogy mikor majd egyszer hazaérek, egy rossz fotelben hátradőlve, könnyeimbe fúlva előkaparjam őket zsebemből, és újra összeillesszem őket. Összeillesszem őket egyetlen nagy Boldogsággá.
Szedegetem boldogságom darabjait. Szedegetem, hogy legalább a múltam élhessem. Hogy ami volt, legyen. Szedegetem boldogságom elszórt, eltört darabjait. Szedegetem elhullajtott péntekjeim, csütörtökjeim, hétfőim, szombatjaim, vasárnapjaim. Szedegetem, hogy összeilleszthessem egyetlen nappá. Egyetlen boldog perccé, egyetlen boldog órává.
Ősz van...
Boldognak mondjuk magunkat, de arcunkon könny, szívünkben vér csurog. Kínkeserves ébredés, felüdítő álmok, bódító elalvás. Minden szép, ha alszunk. S minden kín, ha abból ébredünk. Álmaimban nincsen reggel, nincsen ébredés, nincsen kín és nincsen félelem. Mert nem álmodom. Nincsenek álmaim, talán azért, mert ha lennének, azok sem különböznének a reggeleimtől. Az éberen töltött pillanataimtól.
Nem álmodom. Legalábbis nem emlékszem az álmaimra, s talán jobb is így. Ha alszom is szenvedek. Ha álmomban beszélek is, menekülök valami elől. Félek, és segítséget kérek. Nem akarok felébredni.
Boldogságom illúziójában ringatva magam hiszem, hogy van kiút. Hiszem, de nem tudom érdekel-e már. Rezignált szorongással gondolok minden reggelre. Félek felébredni. Jobban, mint elaludni. Félek élni, félek nem élni.
Ősz van...
De ez az ősz más. Más, mint eddig. Ez az ősz nem tartogat illatokat, örömöt, se gondtalan éber álmokat. Torz alakok lengnek elém. Püffedt arcuk van. Szemeik nagyok, ajkuk vastag s kivillanó fogaik hiányosak és rohadtak. Mosolyuk gúnyos és megvető. Sokszor álmodok róluk. Ez az egyetlen álmom, amire emlékszem. Nagy, torz és mosolygós arcok vesznek körül minden irányból és nevetnek rajtam. Testük nincs, vagy csak nem emlékszem rá. Csak nagy, eltorzult arcokat látok. Nevetnek rajtam szüntelen.
Ősz van...
De ez nem „az” az ősz. Elmúlt boldog órák rothadásának illata száll a hideg, ködös hajnalokon. Reggelente sírok. Vagy összeroskadok az ajtó előtt. Leugorni az árokba? De az alján az összegyűlt mocsok és szemét felfogná testemet. Nem lehet kiszállni. Nem lehet, mert nem engednek. Nem enged a remény, amely már nem tudom mibe kapaszkodhat. Mit tud még ezen a lecsupaszított, letarolt jövőn megfogni? Az elhordott kincseim gödre fölött mibe, mondd, mibe kapaszkodsz Remény?! Belém? Nem hiszem. Nincsen rajtam fogódzó. S ha volt is, letörtem. Akarva, akaratlanul, de letörtem. Mit? Mit tudsz ezen a letarolt, felszántott, kiirtott életen még mindig szeretni? Mit? Én, egyedül én tettem ezt az életet ilyenné, óh Remény. Én tettem terméketlenné a talajt számodra. Nem, nem készakarva tettem. Nem állt szándékomban ily’ élettelenné, ily’ kietlenné tenni ezt az életet. Nem, nem akartam ide jutni. Hova is jutottam? Sehová? Valahová? Bárhová is nem jó itt. Itt, amely helyet magam tettem ilyenné, magamnak.
Ősz van...
Rozsdás levélként fekszenek boldogságom órái a lábaim alatt. Lépdelni rajtuk. Felvenni őket. Összeszedni, s mint eltört óráink darabjait illeszteni össze. Eltört napjaim darabkáit kutatom, s mint egy koldus kéregetek még egy szép napot a sorstól. Koldulok. Boldogságot koldulok. Adjon nekem egy napot még, csak még egyet! Nem! Nem tudom összeilleszteni a darabokat! Elszórtam, eltékozoltam őket mikor voltak. Talán öröknek hittem őket? S azért szórtam szét két marékkal? Talán nem hittem, hogy elmúlhat? Nem tudom. De, mint durva avar, úgy ropog az eltört boldogságom minden egyes darabja a lábaim alatt. Lehajolnék és szedném őket össze, rongyos zsebeimbe beletömve, hogy mikor majd egyszer hazaérek, egy rossz fotelben hátradőlve, könnyeimbe fúlva előkaparjam őket zsebemből, és újra összeillesszem őket. Összeillesszem őket egyetlen nagy Boldogsággá.
Szedegetem boldogságom darabjait. Szedegetem, hogy legalább a múltam élhessem. Hogy ami volt, legyen. Szedegetem boldogságom elszórt, eltört darabjait. Szedegetem elhullajtott péntekjeim, csütörtökjeim, hétfőim, szombatjaim, vasárnapjaim. Szedegetem, hogy összeilleszthessem egyetlen nappá. Egyetlen boldog perccé, egyetlen boldog órává.
Ősz van...
2006. 11. 13.
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése