Formáljuk bánatunk, hogy emészthetőbbé, fogyaszthatóbbá tegyük. Mégis néha a bánatunk formáz minket önmaga képére. Teremtünk, és teremtenek minket. Nem jó önnön poklunkban égni. Nagyon nem jó.
Mégis azt hiszem bármennyire is úgy érzem nem bírom tovább, kiszállni maga a lehetetlenség. Zuhanni, égni, földhöz csapódni elégni, meghalni.
Elhullott, elszáradt levélként heverni a földön, melyet életnek hívnak. Lemondani a reményről, az álmokról és sodródni tovább elfogadva az elfogadhatatlant. Tegnap nagyon mély pontra érkeztem. A teljes vágytalanság környékezett. Már nem azért vágtam bele a mai napba, mert álmaimat akarom élni, hanem hogy nem öljön meg az unalom, a közömbösség. Mégis azt hiszem egy valamivel soha sem számolok. Hogy van valaki aki még egy ideig szeretni szeretne, vagy legalábbis azt hiszem.
De egy Angyalt mégsem vihetek a pokolba.
Tegnap átmentem hozzá. Azt hiszem az első alkalom volt, hogy valóban nem azért mentem, hogy némi vigaszt kapjak tőle, bár azt be kell látnom, valahányszor találkozom vele, némiképpen jobban leszek. Vagy teljesen. Most azonban nem reméltem effajta gyógyulását sebeimnek. Mentem, mert néhány írásom nála maradt és nagy szükségem volt rá. Mégis azt hiszem jót tett, hogy találkoztam vele. Átölelni őt, számomra, egyenlő a Boldogsággal. Ha teljesen nem is szűnt meg a bánatom, némiképpen enyhült. Már ez is nagy öröm.
Angyal talán semmit sem ért ebből. De vajon kell-e neki értenie? Nem hiszem. A végtelenségig úgysem bánthatom boldogtalanságommal, amiről ő tehet a legkevésbé. Érteni meg ez esetben értelmetlenség. Hisz magam sem értem mindig miért tör rám ilyen hirtelen és ilyen erővel a bánat. Csak Angyalt sajnálom. Én már beletörődtem...ő még nem.

blogbejegyzés: 2006 nov. 07. 
http://osz.blogter.hu/93383/oszirozsa