Újra itthon vagyok, itthon ahová minden nap félve térek meg. Félek mert tudom az a hűséges szajha még mindig az ágyamban terpeszkedik. Ott fekszik és kitárt karjával üzen felém, hogy feküdjek be mellé, és öleljem át.Öleljem és legyek már megint az övé. Minden nap, minden áldott nap kíván..szerelme úgy ég mint egy örökmécses lángja, soha nem tud kialudni, mindig minden pillanatban kész szeretni, de nem vágyom rá. Mégis képtelen elmenni tőlem, képtelen mert érzi, titokban vágyom rá. Tudja mert már hosszú évek óta ismer, és tudja hogy se vele, se nélküle nem léteznék. Tudja, hogy nem tudok fizetni, csak kínjaimmal, amit a vad ölelései közben kapok. Tudja, hogy teszik nekem, tudja, hogy vágyom arra, hogy szeressen, tudja, hogy álszent módon hazudok neki amikor az arcába vágom: "Elég!Menj el, hagyj magamra végre!" Tudja, mert ismer. Vonzalmunk kölcsönös, mégis áltatom magam, hogy a terhemre van. Áltatom magam, hogy gyűlölöm őt, de kit csapok be? Szerelmes vagyok belé, verseket írok neki, és vele álmodom boldog óráimban. Minden boldognak hazudott percemben, minden magányos estémen szólítom, mert hiánya megöl. Egyszerre vágyom őt és gyűlölöm. Álmomban látom kibontott fekete haját ahogy rám simul, látom ahogy gyenge hóvirág testével átölel, szűzies csókokkal illeti ajkam,majd mint tüzes szajha, magáévá tesz. Furcsa egy lány...tetteti az ártatlant, eljátssza, hogy nem érdeklem, hidegebbnek mutatja magát mint egy februári hajnal, kelleti magát, szeretné hogy meghódítsam, hogy hívjam, hogy könyörögjek neki!!!! Igen, ő ilyen. Addig vár míg sírva nem rogyok elé, kezemet össze nem kulcsolom térdei előtt, és nem zokogok, hogy "Szeress!!!" "kérlek szeress kedves!!" Ő csak áll, és mosolyog rám. Szemében gúny és szánalom pihen. Néz egem ahogy könyörgök neki, de nem,nem mozdul, nem szól, nem beszél. Mozdulatlanul, hidegen néz,.....sajnál? szán? Vagy tényleg nem szeret? Csak unalomból van velem e gyönge hóvirág? Nem tudom...Komolyan néha már fáj, fáj ahogy néz és kelleti magát...néha ököllel az arcába csapnék, hogy repedjen fel a szája, hogy öntse el a vér az arcát, hogy dagadjon fel a szeme,...de nem.Nem teszem mert szeretem,mert szerelmes vagyok belé, mert vágyom rá. Inkább tovább könyörgöm kegyeiért, zokogok és szánalmasan letérdelek elé, verset írok hozzá és felajánlom neki mindenem. "Vigyél magaddal, nem baj ha gyűlölsz, nem baj ha csak unalomból, megvetésből ölelsz és szeretsz. Csak SZERESS! Legalább tégy úgy mintha szeretnél!Csak még egy estét adj nekem!Csak még ma engedj magadhoz, vágyom rád!" De ő nem mozdul. Apró mosoly a szája szélén, majd megadja magát. Leveti fekete ruháját, lefekszik az ágyra és magára ránt. Szemében közömbösség ül. Megteszi ezt bárkivel, nem hű hozzám, de már nem is vágyom rá, hogy csak engem öleljen, csak nekem, csak értem legyen. Csak engem is szeressen. lehet bárkivel, bármennyiszer, csak néha velem is...pedig fáj minden ölelés, a halálba fog egyszer taszítani az is hogy szeret de az is ha már nem...távozása és szerelme egyaránt késként szabdalja szívemet...De most itt van, s még ha hazudja is, de vár, és szeret. Már napok óta a szobámban fekszik és éhesebb mint valaha. Percenként tudna ölelni de már pihennék...már nem akarom a vad szerelmét...félek hazamenni hozzá...mert már egy kicsit átadnám másnak is...de itt maradt..hogy meddig? Nem tudom...de még itt fekszik és csábít maga mellé...MELANKÓLIA KISASSZONY
2006-04-06
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése