Amikor bejön az üzletbe egy finom hangú fiatal férfi egy bekeretezett képért, és mivel ismerem a festőt, tisztában vagyok a kép értékével és azzal is, hogy a keret nagyjából annyit ér, mint az egész festmény, amivel többé-kevésbé az úriember is tisztában van. Gondolod ajánlasz neki néhány elérhető árú, de művészi értékben az általa hozott/vett (vagy remélhetőleg kapott) képnél magasabban jegyzett képet, beleértve néhány igen szép és nívós aktot, és nem érted miért nem vevő rá, holott az azoknál kevésbé jól sikerült csendéletre igencsak vevő lenne. Mutatod a szépen kidolgozott női formákat, izomzatot, a pontos arányokat a szép színkezelést és azt sem hagyod ki, ami igaz is, hogy az a néhány akt több, mint valószínű, hogy a többszörösét éri annak, amit kérnél érte, mivel a festő szignója, aláírása sajnos olvashatatlan. Igazi kincs lenne annak, aki netán felismeri, mert egészen biztos, hogy komoly művész munkája, de mivel egyelőre beazonosíthatatlan, potom pénzbe kerülne. De ez sem elég arra, hogy különösképpen érdekeljék. Így hát mesélsz arról milyen érdekes és szép megmenteni egy-egy ilyen képet az enyészettől, felújítani és szépen felöltöztetve kínálni. Ez a része azért végre érdekli, hozzá is teszi, hogy: "Nos igen a plébánián is találtunk néhány igen régi és rossz állapotú képet, amiket kidobtak volna, de helyrepofoztuk."
Elköszön, elköszönsz, majd leülsz és fél óra, egy óra elmélkedés után összeáll a kép. Hogy nagyobb baromságot, mint egy lelkésznek, vagy plébánián dolgozónak aktokat tukmálni, mutogatni eladásra, nehezen tudtál volna csinálni. Szép az egészben, hogy erre a felismerésre kellett vagy fél óra. És ezzel együtt arra is, hogy mekkora hülyének gondolhatott, pedig egészen szimpatikusnak talált az elején és ez a szimpátia kölcsönös volt. Valószínűleg addig, amíg az ember nem hozta a szokásos gyereki naivitását, való világgal nem kompatibilis, infantilis formáját.
2016 11. 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése