Január

Az év első hónapjának utolsó hetét jelezte a naptár. A város az ilyenkor megszokott, kissé mélabús arcát mutatta. Az utcákon a tél beállta előtt összegyűjtött, helyenként még hófoltos falevelek lucskosan, nyálkásan tapadtak egymásba a bokrok alatt. Sár, ködtől nyirkos levegő, szürkeség és mélabú.

- Nos igen - gondolta Szindbád -, pontosan olyan, amilyennek lennie kell egy év eleji városnak. Mint egy másnapos ritter egy átmulatott éjszaka után, amikor a boldogság, az ölelés, a társaság már pusztán emlék, vagy már az sem, és csak az az átkozott macskajaj marad utánuk a jó borok, a keserű sörök, a duhajkodás egyetlen mementójaként.

Ilyen bohém ifjúra emlékeztette a Hajóst a január, amely bohém úrfi nem is volt ismeretlen Szindbád számára.

- Pont afféle húslevest magába erőltető, a szobája sötétítőfüggönyét szorosan összehúzó, a józan életnek örök hűséget fogadó, ágyban gubbasztó, senkire sem kíváncsi másnapos úrfi ez a január is. - mélázott el Szindbád.

Az egykor oly vágyott karácsony melege már régen kihűlt az emberek szívében. A fenyőfák kopaszon, összetörve hevertek a házak előtti fák tövébe dobva. A halászlé, a kalács, a zserbó, a bejgli már az utolsó morzsáig elfogyott, az ajándékok unottan hevernek a polcokon. Némelyik játékkatona keze már hiányzik, a kardigánok, sálak a szekrénykék mélyén összegyűrten zsúfolódnak a többi felesleges ruha között. A varázslat elillant, a boldogság elkopott, az újévi fogadalmak a kémények füstjén át szálltak az égbe.

- Sütnek még egyáltalán bejglit? És ha igen, vajon tesznek-e egy kicsi rumot is a diós-mazsolás, reszelt citromos töltelékbe, mint egykor Édesanyám? - tette fel magának a kérdést Szindbád.

- Ej, azok a régi, karácsonyt megelőző napok, azok a csodákat rejtő december huszonharmadikák! Mit is tudnak ezek itt arról, mennyivel másabbak, mennyivel szebbek voltak. Azokat nem vitte el a január. Velünk maradtak a narancsillatukkal, forraltbor-melegükkel, a frissen gyúrt tészta puhaságával együtt. Pedig kémények akkoriban is voltak, erre határozottan emlékszem, - szögezte le magában Szindbád.- csakhogy azok füstjével nem szálltak el az álmok, fogadalmak, karácsonyok, Édesanyák ölelései. A kéményfüst, az csak kéményfüst volt, semmi több. Talán mert vigyáztunk arra, amit kaptunk, talán mert azokra még lehetett is vigyázni, mert őszinték és igazak voltak. Talán mert egy gyermeki szív nem ereszt el könnyen semmit, ami a boldogságára emlékezteti.

- Sosem nősz fel, Szindbád! - mondta mindig az Édesanyja, valahányszor a Hajós a karácsonyt megelőző napon megjelent a szülői ház küszöbén, majd minden feleslegesnek ítélt formaságot mellőzve rohant be a konyhába, és csippentett le egy darabkát a másnapra készülő bejgli még nyers tésztájából, ami a nagymama százéves gyúródeszkáján pihent.

- Sose' bánja, Édesanyám! Így legalább Édesanyám sosem hagy el engem, sosem költözik át a másvilágra. Na de mákos bejglihez nem lett készítve töltelék? - vetette fel gyermeki durcáskodással a kérdést Szindbád, mit sem törődve Édesanyjával, akinek szemében apró könnycseppek jelentek meg.

- Na de hát te nem is szereted a mákos bejglit! Úgy kell szétosztanunk a rokonok, szomszédok között karácsony után, ha nem akarunk még a húsvéti sonka mellé is mákos bejglit enni. - nevetett fel az Édesanyja úgy, hogy könnyek potyogtak a szeméből, de ezúttal másféle, kevésbé sós könnyek voltak azok.

- Szeretem, nem szeretem, a hagyomány az hagyomány, Édesanyám. Legalább mi tartsuk meg azokat, ha már ez a nemszeretem-világ úgyis folyton változik. Édesanyám talán szereti a mákos bejglit? A nagymama vagy a dédi szerette a mákos bejglit? Mégis itt van a receptesfüzetben, amit ránk hagytak. - mutatott rá Szindbád egy megsárgult, zsírfoltos kockás füzetre, amely az asztalon hevert.- Talán ők szerették? Ha jó ízlésük volt, biztosan nem, de hát a hagyomány az hagyomány. A változás maradjon a világ baja, mi maradjunk meg olyannak, mint ők is voltak.

- Hagyomány, változás... milyen bölcs szavak, Szindbád! Mégis volt némi haszna annak a sok szép könyvnek, amit minden karácsonyra kaptál tőlem. Vajon te, Szindbád, te meg fogsz változni valaha? Fel fogsz végre nőni? Vagy talán...

- Attól tartok, nem, Édesanyám. Én már csak ilyen maradok, örök mákos bejgli a karácsonyi asztalon. Már amennyiben Édesanyám tölt be mákos bejglit idén. - válaszolta tréfálkozva, de azért komolyan Szindbád.

- Ott a mákos bejglid! - mutatott a Hajós Édesanyja egy konyharuhával letakart vájlingra az asztalon. - Ott vár a töltésre a hőn áhított állandósága az úrfinak. Hanem aztán, ha az úrfi mákos bejgli akar lenni, gondolt-e arra, hogy azt bizony nem sokan szeretik? Aki pedig szereti, nos, annak is meg fogja feküdni a gyomrát, nem igaz, úrfi?

- Az már igaz, Édesanyám, de az már legyen az ő bajuk, csak aztán ne osztogasson el engem is karácsony szent napja után mindenféléknek. - nevetett fel Szindbád, miközben azért valahol mélyen össze is szorult a szíve.

- Sosem tennék ilyet. Máskülönben meg, ha odaadnálak is, nem visszahozna végül mindegyik? -válaszolta az Édesanyja, majd megölelte az idősödő Hajóst, és mindketten boldogan felnevettek, szorosan ölelve egymást, de végül csak nekiláttak betölteni azt a fránya süteményt.

A mákos bejgli végül elkészült, ha lassan is, de a Hajós is felnőtt, majd egy borongós, esős, szeptember közepi vasárnap délután Szindbád Édesanyja is átköltözött a másvilágra.

- Átkozott január, hogy én mennyire nem tudlak szeretni. - mondta magában Szindbád, és ezzel a gondolattal végérvényesen vissza is tért az álmok szép-szomorú mezejéről.- Kik szerethetik a januárt? Talán csak azok, akik a mákos bejglit is. Meg is érdemlik egymást. - morogta tovább magában. - Na de sebaj, még pár ilyen nap, és itt van a február, farsang hava, a fánkok, a csipkebogyó- és sárgabarack-lekvárok, na és a maskarabálok időszaka. Már csak a megfelelő álarcot kell kiválasztani hozzá, és kezdődhet is. Arra pedig még van idő, majd holnap nekilátok. "Mindig holnap, Szindbád, mindig holnap. Mást se tudsz hajtogatni. És persze sosem lesz belőle semmi, szokás szerint." - jutottak eszébe Édesanyja szavai, majd mosolyogva felállt, és elindult egy új nap, egy új hónap és egy új kaland felé.