Január

Az év első hónapjának utolsó hetét jelezte a naptár. A város az ilyenkor megszokott, kissé mélabús arcát mutatta. Az utcákon a tél beállta előtt összegyűjtött, helyenként még hófoltos falevelek lucskosan, nyálkásan tapadtak egymásba a bokrok alatt. Sár, ködtől nyirkos levegő, szürkeség és mélabú.

- Nos igen - gondolta Szindbád -, pontosan olyan, amilyennek lennie kell egy év eleji városnak. Mint egy másnapos ritter egy átmulatott éjszaka után, amikor a boldogság, az ölelés, a társaság már pusztán emlék, vagy már az sem, és csak az az átkozott macskajaj marad utánuk a jó borok, a keserű sörök, a duhajkodás egyetlen mementójaként.

Ilyen bohém ifjúra emlékeztette a Hajóst a január, amely bohém úrfi nem is volt ismeretlen Szindbád számára.

- Pont afféle húslevest magába erőltető, a szobája sötétítőfüggönyét szorosan összehúzó, a józan életnek örök hűséget fogadó, ágyban gubbasztó, senkire sem kíváncsi másnapos úrfi ez a január is. - mélázott el Szindbád.

Az egykor oly vágyott karácsony melege már régen kihűlt az emberek szívében. A fenyőfák kopaszon, összetörve hevertek a házak előtti fák tövébe dobva. A halászlé, a kalács, a zserbó, a bejgli már az utolsó morzsáig elfogyott, az ajándékok unottan hevernek a polcokon. Némelyik játékkatona keze már hiányzik, a kardigánok, sálak a szekrénykék mélyén összegyűrten zsúfolódnak a többi felesleges ruha között. A varázslat elillant, a boldogság elkopott, az újévi fogadalmak a kémények füstjén át szálltak az égbe.

- Sütnek még egyáltalán bejglit? És ha igen, vajon tesznek-e egy kicsi rumot is a diós-mazsolás, reszelt citromos töltelékbe, mint egykor Édesanyám? - tette fel magának a kérdést Szindbád.

- Ej, azok a régi, karácsonyt megelőző napok, azok a csodákat rejtő december huszonharmadikák! Mit is tudnak ezek itt arról, mennyivel másabbak, mennyivel szebbek voltak. Azokat nem vitte el a január. Velünk maradtak a narancsillatukkal, forraltbor-melegükkel, a frissen gyúrt tészta puhaságával együtt. Pedig kémények akkoriban is voltak, erre határozottan emlékszem, - szögezte le magában Szindbád.- csakhogy azok füstjével nem szálltak el az álmok, fogadalmak, karácsonyok, Édesanyák ölelései. A kéményfüst, az csak kéményfüst volt, semmi több. Talán mert vigyáztunk arra, amit kaptunk, talán mert azokra még lehetett is vigyázni, mert őszinték és igazak voltak. Talán mert egy gyermeki szív nem ereszt el könnyen semmit, ami a boldogságára emlékezteti.

- Sosem nősz fel, Szindbád! - mondta mindig az Édesanyja, valahányszor a Hajós a karácsonyt megelőző napon megjelent a szülői ház küszöbén, majd minden feleslegesnek ítélt formaságot mellőzve rohant be a konyhába, és csippentett le egy darabkát a másnapra készülő bejgli még nyers tésztájából, ami a nagymama százéves gyúródeszkáján pihent.

- Sose' bánja, Édesanyám! Így legalább Édesanyám sosem hagy el engem, sosem költözik át a másvilágra. Na de mákos bejglihez nem lett készítve töltelék? - vetette fel gyermeki durcáskodással a kérdést Szindbád, mit sem törődve Édesanyjával, akinek szemében apró könnycseppek jelentek meg.

- Na de hát te nem is szereted a mákos bejglit! Úgy kell szétosztanunk a rokonok, szomszédok között karácsony után, ha nem akarunk még a húsvéti sonka mellé is mákos bejglit enni. - nevetett fel az Édesanyja úgy, hogy könnyek potyogtak a szeméből, de ezúttal másféle, kevésbé sós könnyek voltak azok.

- Szeretem, nem szeretem, a hagyomány az hagyomány, Édesanyám. Legalább mi tartsuk meg azokat, ha már ez a nemszeretem-világ úgyis folyton változik. Édesanyám talán szereti a mákos bejglit? A nagymama vagy a dédi szerette a mákos bejglit? Mégis itt van a receptesfüzetben, amit ránk hagytak. - mutatott rá Szindbád egy megsárgult, zsírfoltos kockás füzetre, amely az asztalon hevert.- Talán ők szerették? Ha jó ízlésük volt, biztosan nem, de hát a hagyomány az hagyomány. A változás maradjon a világ baja, mi maradjunk meg olyannak, mint ők is voltak.

- Hagyomány, változás... milyen bölcs szavak, Szindbád! Mégis volt némi haszna annak a sok szép könyvnek, amit minden karácsonyra kaptál tőlem. Vajon te, Szindbád, te meg fogsz változni valaha? Fel fogsz végre nőni? Vagy talán...

- Attól tartok, nem, Édesanyám. Én már csak ilyen maradok, örök mákos bejgli a karácsonyi asztalon. Már amennyiben Édesanyám tölt be mákos bejglit idén. - válaszolta tréfálkozva, de azért komolyan Szindbád.

- Ott a mákos bejglid! - mutatott a Hajós Édesanyja egy konyharuhával letakart vájlingra az asztalon. - Ott vár a töltésre a hőn áhított állandósága az úrfinak. Hanem aztán, ha az úrfi mákos bejgli akar lenni, gondolt-e arra, hogy azt bizony nem sokan szeretik? Aki pedig szereti, nos, annak is meg fogja feküdni a gyomrát, nem igaz, úrfi?

- Az már igaz, Édesanyám, de az már legyen az ő bajuk, csak aztán ne osztogasson el engem is karácsony szent napja után mindenféléknek. - nevetett fel Szindbád, miközben azért valahol mélyen össze is szorult a szíve.

- Sosem tennék ilyet. Máskülönben meg, ha odaadnálak is, nem visszahozna végül mindegyik? -válaszolta az Édesanyja, majd megölelte az idősödő Hajóst, és mindketten boldogan felnevettek, szorosan ölelve egymást, de végül csak nekiláttak betölteni azt a fránya süteményt.

A mákos bejgli végül elkészült, ha lassan is, de a Hajós is felnőtt, majd egy borongós, esős, szeptember közepi vasárnap délután Szindbád Édesanyja is átköltözött a másvilágra.

- Átkozott január, hogy én mennyire nem tudlak szeretni. - mondta magában Szindbád, és ezzel a gondolattal végérvényesen vissza is tért az álmok szép-szomorú mezejéről.- Kik szerethetik a januárt? Talán csak azok, akik a mákos bejglit is. Meg is érdemlik egymást. - morogta tovább magában. - Na de sebaj, még pár ilyen nap, és itt van a február, farsang hava, a fánkok, a csipkebogyó- és sárgabarack-lekvárok, na és a maskarabálok időszaka. Már csak a megfelelő álarcot kell kiválasztani hozzá, és kezdődhet is. Arra pedig még van idő, majd holnap nekilátok. "Mindig holnap, Szindbád, mindig holnap. Mást se tudsz hajtogatni. És persze sosem lesz belőle semmi, szokás szerint." - jutottak eszébe Édesanyja szavai, majd mosolyogva felállt, és elindult egy új nap, egy új hónap és egy új kaland felé.

A visszavont mosoly (3. rész)

  - Ahogy óhajtja, Szindbád úr. Egy pillanat és már hozom is az ön által óhajtott egy üveg Egri Bikavért a Varga pincészettől. Tavalyi évjárat. A legjobb borunk, amit ajánlhatok szerelmes levél írásához, mert ha jók a számításaim erről lenne szó, az úrfi esetében. -válaszolta kimért udvariassággal Vendelin, kissé talán túllépve hatáskörén. -

- Mégis mi maga matematikus, hogy számításokat végez? Nem gondolja, hogy ez azért már mégiscsak túlzás, kedves barátom? - háborodott fel Szindbád, lelke mélyén azonban egyre jobban megkedvelve a kissé megszeppent pincért.-

- Bocsánatát kérem Szindbád úr, önnek teljesen igaza van, semmi közöm hozzá, csak bátorkodtam a régi ismeretségünk okán feltételezésekbe bocsátkozni, de igaza van, semmi közöm hozzá. Még egyszer elnézését kérem az úrnak, azonnal hozom a kívánt italt, ne is tessen rám figyelni, mintha itt sem volnék. - válaszolta kezeit tördelve a pincér, és elindult a büfékocsi konyhája felé. -

- Nézzenek oda, hogy elszemtelenedett ez a Vendelein barátunk mióta legutóbb találkoztunk, talán Zsófia, vagy hogy is hívják, kisasszony távozása megszabadította a nyavajáitól, én meg gyógyfürdőkbe járok. - gondolta magában Szindbád, és amíg Vendelin, az amúgy teljesen jól gondolt Egri Bikavért számára kihozta nekilátott a levélírás előkészületeinek.

Kofferját levette a poggyásztartóról, a csatokat, kapcsokat egyebeket kioldotta, kivette belőle porcelán tintatartóját, kedvenc diófa tollszárát, egy gyufaskatulyából kiválasztotta az íráshoz megfelelő tollszemet, Schuler József remek acél tollszemére esett a választása, kivett további négy ív kiváló minőségű Adria levélpapirost Rigler József Ede papírneműgyárostól, majd mindezeket akkurátusan elrendezte a büfékocsi asztalkáján, feltűrte ingujját és mire megérkezett az üveg Egri Bikavér már neki is kezdett a Fruzsinának címzett levél írásához.

" Drága Fruzsina úrnőm! 

Nagyon hiányzik, mióta nem láttam kegyedet. Álmatlanság gyötör, és bármerre is járok szerte az országban, Önt keresem szüntelen. A fák, a levelek, a házak ablakai, de minden a világon Önt juttatja eszembe, és szívem beleszakad, hogy nem foghatom törékeny kacsóját, nem ölelhetem át keskeny derekát, nem hallhatom csengő nevetését. Hiányzik, drága Fruzsina. Étvágyam alig. A dolgok kicsúsznak kezeim közül. A munkához, és egyáltalán semmihez sincsen kedvem.  Szinte a létezés is nehéz, mert nem érzem az ízeket, sem az ételét, sem az életét, így Maga nélkül. Higgye el nekem, hogy egyetlen porcikám sem kívánta, hogy bárkit is megszeressek, hogy aztán ily' pokolian szenvedjek. Mindig menekültem, mindig igyekeztem elkerülni, hogy meghalljam mit csacsognak a nők. Ha mégis megszerettem egyiket-másikat rögtön menekülőre fogtam, mert tudtam, hogy ez lesz, mint most Önnel, Fruzsina kisasszony. Kérem fogadja hát el ezt az Önért repeső kavics-szívet, és mentesen meg a romlástól.

Ui: És őrizze meg mindörökre azt a drága mosolyát.

Hódolattal, és szerető szívvel mindhalálig: Szindbád"

 

Folyt. köv. 

 

 

 

A visszavont mosoly (2. rész)

 Ott tartottunk, hogy Szindbád úrfinak egy jófajta, igazi halászlére támadt gusztusa. Ilyet pedig hol máshol lehetne enni, mint természetesen Szegeden. Igaz ugyan, hogy a bajaiak erről valószínűleg egészen másképpen vélekednek. Na de ez már legyen a bajaiak gondja - gondolta Szindbád, és vállát megvonva felszállt az éppen indulni készülő szegedi gyorsra.- 

  Ha pedig halászlé és Szeged, akkor nem is lehet más a végcél, mint Varga uram Paprika nevezetű csárdája. Egyszerű és találó név ez egy szegedi vendéglőnek, bár kétségtelen, hogy Varga uram nem sok álmatlan éjszakát tölthetett el a csárdája elnevezésével. "Hagyma mégsem lehetett, ha csak nem szerettem volna a makóiakat magamra haragítanom!" - idézte fel magában Szindbád Varga uram frappáns magyarázatát a Paprika névre, valahányszor szóba került az. És hát sokszor szóba is került, mert a Hajós szerette Varga uramat ezzel felbosszantani, ilyenkor ugyanis a csárda tulajdonosának egész arca a nemes, szegedi fűszernövény színében izzott a méregtől.

  De nem sokáig utazgathatott emlékeiben Szindbád, mert a mozdony sípja, a pályaudvaron várakozókat beterítő gőz füstje, a nagyot rángva meginduló szerelvény jelezte, hogy ideje visszatérnie a jelenbe és helyet keresnie magának a büfékocsiban, mielőtt elfoglalják valamennyi ablak melletti részt. Márpedig az ablak melletti hely az egyik legfontosabb kelléke egy valódi vonatútnak. Ha az nincsen, akkor nem ér az egész semmit. Így hát nem volt mit tennie, kezébe vette az utazókofferját, az elengedhetetlen ébenfa sétapálcáját és megindult a büfékocsi felé. Mert hát Paprika csárda ide, Varga uram oda, halászlé meg amoda, enni addig is kell, amíg az ember Szegedre ér. No meg inni egy üveg jóféle vörösbort, hiszen a hosszú utazás célja nem is elsősorban a halászlé volt, hanem az, hogy levelet írjon Fruzsinának, az óbudai cukrászkisasszonynak. Óbudára Budáról levelet írni pedig teljes őrültség, - gondolta Szindbád.- ilyen erővel el is mondhatnám, hogy szeretem. De az ilyesmit Szindbád levélben szokta közölni, azt pedig más városokból illik írni. Ezt mindenki tudja, még a Hajós is. Levélíráshoz pedig bor, mégpedig vörösbor dukál. Lehetőleg száraz. Az édes bor csak felesleges fecsegést, szenvelgést, dagályos mondatokat szül. 

 Mivel a kora reggeli vonaton bőségesen volt ablak melletti hely a büfékocsiban, Szindbád ki is szemelt magának egyet, egy számára szimpatikus asztal mögött. A kofferját, sétapálcáját és a kalapját a poggyásztartóra helyezte, kabátját az ülés fölé akasztotta, még egyszer megtapogatta a szentelt vizes fioláját, helyet foglalt és intett a pincérnek.

- Vendelin barátom, lassan megérkezünk az első állomásra és ha nem látná üres az asztalom! - szólt mogorván az idősödő pincérhez Szindbád.-

-  Elnézését kérem, Szindbád úrfi, úgy látszik kissé figyelmetlen voltam. Mit parancsol az úr? - mentegetőzött enyhén meghajolva, elcsukló hangon a pincér.-

- Még hogy figyelmetlen volt, ez azért több annál, na de sebaj, megértem önt, Vendelin barátom. Bizonyára sok otthon a gond, talán Zsófia kisasszony is hisztériás éppen, mint ahogyan az asszonyok általában. Na de azért az ilyen törzsvendég, mint amilyen én volnék, mit tehet erről, drága barátom? - folytatta a duzzogást kissé megenyhülve a Hajós.-

- Zsuzsanna, Zsuzsannának hívják, engedelmével és már fél éve, hogy nem a feleségem, de ön ezt jól kell tudja, hiszen éppen ön csábította el egy októberi vasárnapon.

- Zsófia, Zsuzsanna, bánom is én milyen nevet adtak neki, nem vagyok sem az édesapja, sem a keresztapja, hogy tudnom kéne, de még csak a plébános sem, aki a keresztet a homlokára rajzolta, igaz szentelt vizem éppenséggel nekem is van. Na de most már igazán hozhatná azt a jóféle vörösbort, amit annyira szeretek, mert hamarosan megérkezünk és még sok dolgom van, ahelyett, hogy a nőügyeiről diskurálnánk, drága barátom. És száraz legyen ám, mint az Alföld, ami felé tartunk. - mutatott ki az ablakon Szindbád, pedig még igencsak hegyvidékes tájakon zakatolt velük a vonat.-

Folyt. köv.

A visszavont mosoly (1. rész)

 Nagyon sok mindent szeretet Szindbád az életben. Igaz ez akkor is, ha magát az életet nem kedvelte, és számtalanszor ment vissza a poros kis szülőfaluja melletti nagyváros kórházába, hogy felkeresse a szülészeti osztályt  követelve a panaszkönyv kitételét a szülőszoba falára, ahol a hozzá hasonlóak panaszt tehetnek azért, amiért a világra hozták. Sohasem értette miért legyintenek rá, miért irányítják a bolondok házába, holott kérését teljesen jogosnak vélte. 

   - Kell legyen olyan, aki ezért az életért, amit sohasem kívántam, felelősséget vállal. Mindenkinek joga van panaszt tenni, ha úgy véli nem azt kapta, amit ígértek, amivel hitegették, amit várt. Hát maguk talán kivételek? Maguknál nem lehet reklamálni, amiért a világra hoztak? Igenis követelem, hogy tegyenek ki panaszkönyvet a szülőszobám falára! - toporzékolt Szindbád, valahányszor felkereste a kórházat, ahol megszületett, de mindannyiszor a bolondok háza felé irányították, hogy ott folytassa a duzzogását, ne zavarja az épelméjűek köreit a gyerekességeivel. 

  És Szindbád mindannyiszor legyintett rájuk őket tartva bolondoknak, amiért nem értik jogos felháborodását. De az is előfordult, hogy nekivágott a falu határában található domboldalnak, hogy egykori szülészorvosának  dombtetőre épült, valaha igen előkelőnek számító, de azidőtájt már erősen omladozófélben lévő kúriájában felkeresse Kovács doktort és panasszal éljen felé, elégtételt követelve, amiért évtizedekkel azelőtt a világra hozták. Kovács doktor azonban akkoriban már jó ideje Szent Péter valamelyik kórházában praktizált, így jobb híján a korhadó léckerítéseken vezethette le dühét az életéért bocsánatot követelő Szindbád. Minden ilyen alkalomkor egy-egy deszka látta kárát a Hajós dühének, aki ébenfa sétapálcájával akkorákat vert rájuk, hogy menten kettétörtek. Ezzel, egy fél évre, évre a maga részéről egálban is volt a doktor úrral Szindbád, így nyugodtan szállhatott vonatra, hogy Szegedre utazzon, mert hát Szegeden, a Paprika csárdában főzték a legjobb halászlevet az országban. Márpedig, mint említettem Szindbád, ha egészében véve nem is, de részleteiben kifejezetten szerette az életet.

  Először is szerette az őszt, a kis falusi temetőket, harangtornyokat, templomokat, kocsmákat. De szerette a nagyvárosi nyüzsgést, a kávéházakat, a Körutat, az óbudai macskaköves utcácskákat, kisvendéglőket, jó borokat, finom ételeket. Szerette a lóversenyt, a kártyát, a szerencsejátékokat és szeretett párbajozni is. Szerette az antikváriumokat bújni, a könyvek megsárgult lapjainak illatát, a könyvlapok széleire írt apróbetűs gondolatokat, amiket egy-egy régi olvasó írt rájuk. Szerette az újságokat olvasni, a nyomdafesték illatát beszippantani, a zörgő lapokat, az apróhirdetéseket, és egyáltalán szeretett olvasni. Főleg vonaton, útban Szeged felé, de önmagában véve a vasúti utazást is szerette. Szerette a vasútállomások restijeiben a pincérek titkait kihallgatni, bókokat duruzsolni a csinos jegypénztáros kisasszonyok fülébe a dohos várótermekben, vagy csak nézni a vonat indulására váró utasokat és kitalálni vajon merre, hová utazhatnak. Mert szeretett úton lenni, folyton menni valahová, mindegy hová, csak menni, mozgásban lenni. Szeretett várakozni is, várni valamire, valakire. Éppen ezért nagyon szerette Advent szent heteit, gyertyát gyújtani, készülődni és várni a karácsonyt. Na igen, a karácsony.  Szerette a karácsonyt is, a hóesést, a szánkózást, az ajándékok vásárlását, a készülődést, a boltocskák kirakatainak ünnepi díszítését, az éjféli misék áhítatát. Szeretett hóembert építeni, korcsolyázni a befagyott tavakon, sapkát, sálat, kesztyűt húzni, mert Szindbád szeretett öltözködni is. Szerette az elegáns ruhákat, főleg télen, és még inkább karácsony tájékán. Szeretett képeslapokat írni, de egyáltalán írni. Levelezni is szeretett. Szeretett postára járni és levelet feladni, és természetesen levelet kapni is, bár azt kevésbé. De szeretett piacra, henteshez, és a sarki kisboltba is járni. Szerette a füstölt kolbászok illatát, amik a hentesnél lógtak rőfökben, szerette a paradicsom, a petrezselyem, a zeller, és bár ritkán, de a káposzta illatát is a zöldségesnél. Kiváltképpen a savanyúkáposztáét, bár igazság szerint majdnem minden savanyúság illatát, szagát szerette. Vagy a fűszerekét. Óh, a fűszerek illata. A bors, a kömény, a fahéj, a menta, a citromfű, a zsálya, a kakukkfű, mennyi mesés illat. De szerette az ízeket is. A mustárok ízét kifejezetten kedvelte, de szerette a rumos teák, a teák, a fagylaltok, habok, krémek, a sütemények vagy éppen a kolbászok töltelékeinek az ízét, a nyers tészta, de még a citrom ízét is, ami sokszor éppolyan keserű volt, mint a könnyeké, amiknek sós-keserű ízét is szerette, éppúgy mint a csókokét, bár azokét inkább csak álmában, mert fizetni azt nem szeretett, márpedig a csókokért, szerelemért, ígéretekért egyszer benyújtják a számlát, amit rendezni illő, már ha van miből, Szindbád pedig szegény volt, mint a templom egere. De szerette a tinta illatát, a tintába mártott tollhegy sercegését a finom levélpapíroson, a díszes ezüstözött levélkéseket, amikből az évek folyamán egész szép kis gyűjteménye lett, szerette a színes bélyegeket, a pecsétviaszt, amivel a leveleit, és a szívét is lezárta néha. Szerette a porcelán tintatartóját, na meg minden kis porcelánszobrocskát is. Főleg az angyalkákat. Az apró porcelán angyalkákat a polcain éppúgy, mint a hatalmas kőangyalokat a temetőkertekben. Mert szeretett hinni bennük, és mert szeretett hinni is. Leginkább abban, hogy ez a sokszor úgy elátkozott élet mégsem ér véget sohasem. Másban talán nem is hitt, leszámítva még az ördögöket, akik elől menekülvén sokszor rohant a plébános úrhoz feloldozásért. Talán éppen ezért szerette a szenteltvizet is mindig magával hordozni kabátja belső zsebében egy aprócska fiolában.

Folyt köv...