- Annyira rövidek azok a napszakok, amikor boldog, és annyira hosszúak, amikor boldogtalan vagyok - gondolta magában Szindbád -. Csak az éjszakák hoznak enyhülést a sajgó lélekre, csak a sötét borul rá, mint hideg vizes borogatás a láztól égő homlokra. Csak az éjszaka takarja el a megfáradt testet, hiteti el, hogy még messze a vég, hogy van idő és mód az újrakezdésre. Csak az éjszaka nyitja ki azt a szívet, amit nappal az ember hét lakat alatt őriz, a kutakodó kezek elől. Fordítva élek, mindent fordítva teszek, mint szokás. Fázom a melegben és izzom a hidegben, az elmúlást kergetem, amint a fákon az első rügyek megjelennek, az év közepén már ravatalra fektetem magam, hogy az első hajnali fagyok életre keltsenek. Magányos a tömegben és társas a magányban. Ragaszkodó a bánattal, és kegyesen elengedő a boldogsággal. Szomjazza, hogy szeressék, de gyűlöli, ha szeretik. Boldogan ad, de retteg, hogy egyszer majd neki adnak. Örül, ha kedveskedik másoknak, de szorong, ha viszonozzák, és összetör mindent, amit adnak neki, mert látni sem bírja. Bezárkózik, ha boldog, és nem köti más orrára, de a világot felégeti maga körül, ha boldogtalan. Másokban könnyen meglátja a jót, de hányni tudna önmagától. Gyerek a felnőttek között és felnőtt a gyerekek között. Halott az élők között és élő a holtak kertjében. Ébren álmokat kergetek, aludva a valóság elől menekülök. Örök paradoxon vagyok sokszor még magamnak is. Kár, hogy az éjszakák nagy részét átalszom, amikor boldog lehetnék. Talán éjjeliőrnek kellene lennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése