"...És őrizze meg mindörökre azt a drága mosolyát." - olvasta fel magában még egyszer és utoljára Szindbád a Fruzsinának szánt levelet. - Méghogy őrizze meg mindörökre a mosolyát! - duzzogott magában Szindbád. - Hát talán bolond vagyok én, vagy valamiféle irgalmas szamaritánus, ha igen akkor engem kolostorba kéne zárni, vagy mindörökre száműzni egy lakatlan szigetre, ahol gyógyfüveket termesztenék, netán a világ szegénységtől, betegségektől, éhínségtől sújtotta vidékeire kellene hajóznom, hogy az elesettek, a nélkülözők segítségére legyek. Hogy fekélyes sebeket kötözzek, szomjazókat itassak, éhezőket etessek, nyomorultak és lelki betegek pártfogója legyek. Méghogy "őrizze meg mindörökre mosolyát!" - idézte fel magában újra és újra a Fruzsinának írt levelének kifogásolt mondattát.
- Kész szerencse, hogy mielőtt viaszpecsétemmel végérvényesen lezárom a borítékot még egyszer elolvasok minden levelet, amit elküldésre szánok. Mi lenne abból, ha csak úgy, szívből leveleznék, mint valami költő vagy egyéb futóbolond? Szép szavak, szép gondolatok, szép kívánságok, hogy utána az önzetlenség karóba húzza amúgy is ezer kés szabdalta szívemet. Csak valami költőféleség képes efféle zavart elméjű gondolkodásra. Azokon meg nem ildomos számon kérni mindazt a katyvaszt, amit összehordanak bódult állapotukban. Hiszen köztudott tény, hogy a legtöbb ilyen félnótás fűzfapoéta közönséges kocsmatöltelék, részeges fráter, semmi több. Világmegváltás, önzetlenség, feltétel nélküli odaadás, hát persze. Nevetnem kell, ha ezeket hirdetik ezek a megátalkodott gazemberek. Magukat sem képesek a helyes mederben tartani, a saját életük is kész csőd, de mindjárt a világot kívánják megjavítani, ahelyett, hogy magukkal kezdenék. - fortyogott magában Szindbád, haragudva kissé önmagára is, amiért meggondolatlanságból majdnem költővé lett.
- Bátorkodom megjegyezni, hogy ön egy kiállhatatlan, önző, beképzelt alak, Szindbád úr. - jegyezte meg Vendelin, aki akarva akaratlan végig hallgatta a Hajós monológját. - Ha ezt Fruzsina kisasszony hallotta volna alighanem keresztüllövi azt az érzéketlen kődarabot, amit a mellkasa mögött hord az úrfi.
- Maga csak ne bátorkodjon, Vendelin barátom! - horkant fel dühösen Szindbád. - Maga talán kívánna olyat a maga kisasszonyának, már ha egyáltalán van a maguk fajtáknak, akik egy világot is képesek szeretni, bárki, aki fontosabb a többinél? Kívánna örök mosolyt az arcára, annak, akinek mosolyáért a fél karját odaadná? Kívánná, hogy azon a mosolyon osztozzon majd boldog-boldogtalan, amíg ön egy vasúti kocsin zötykölődik az ország másik végébe? Lehet, hogy önző vagyok, amihez magának nem hinném, hogy köze volna, de én nem írok le olyat, amit nem szívből kívánok. Hogy Fruzsina miután felkel, és elindul az óbudai cukrászdájába az úton, amerre jár minden jöttment fajankónak szétossza azt a kedves mosolyát. Hogy az a drága mosoly koldusok, zsebesek, lumpenek, házasságszédelgők, kártyások, iszákosok, alávaló söpredék alamizsnája legyen? Igen, talán önző vagyok, Vendelin barátom, talán nincs is szívem, csak valami kődarab kopog a bordáim mögött. Ez sem kizárt. De nem is hazudtam soha, egyetlen kisasszonynak sem. Hogy Fruzsina kisasszony keresztüllőné a szívem, ha ezeket a gondolatokat hallaná? Meglehet, Vendelin barátom, meglehet, de hát kőből van nem igaz? Ahányszor azt már átszúrták, keresztüllőtték, kitépték, drága barátom mégis itt vagyok, úton Varga uramhoz egy jóféle halászlét enni, a Paprika csárdába. - felelte Szindbád, mert maga is tudta, hogy az utazás oka, valahol félúton megváltozott számára.
- A nők csak rontanak az emberen, Vendelin barátom. "Semmit nem lehet tőlük tanulni, csak érzékenységet, amire nincs szükség az életben." - bölcselkedett Szindbád, idézve egy Magyarországon akkoriban igen népszerű írótól.-
- Azt hiszem sosem fogom önt megérteni, Szindbád úr, ha ezerszer is fog még Szegedre utazni, és ezerszer fogom önt végighallgatni, akkor sem. Ön gyáva ember, és bár látszólag vagy negyven ősz van ön mögött, mégsem több, mint egy kisfiú, egy gyáva és öntelt kisfiú. Végeztem magával. További kellemes utazást, és adja át üdvözletemet Varga uramnak, de ha jót akar magának ne meséljen az efféle gondolatairól neki, mert igen keserű tud lenni a halászlé, ha egy vendéglőst magára haragít az úrfi. Ami a levelet illeti....
- Miféle levél? - kérdezte Szindbád, mint aki nem tudja miről van szó. -
- Amit egész úton írt, amiért voltaképpen felszállt erre a vonatra, hogy Fruzsina kisasszonynak levelet írjon Óbudára, mert Budáról nem illik levelet írni, vagy nem így volt, Szindbád úr?
- Óbuda, Rezeda utca 9. - válaszolt rezignáltan Szindbád. - De nehogy rózsát vigyen neki, mert azt nem kedveli. A franciakrémes viszont a kedvence. És nagyon vigyázzon rá, akár a tulajdon életére, vagy még annál is jobban, mert ha megtudom, hogy Fruzsina akár csak egy percig is boldogtalan volt ön mellett, esküszöm a pokolra küldöm magát, Vendelin barátom. És azt ne kívánja. Higgye el tudom mit beszélek, elég sokat vendégeskedtem az Ördögnél, és gondolkodás nélkül odaviszem önt is magammal, ha Fruzsina nem lesz a világ legboldogabb embere, ezt jól jegyezze meg, barátom. Most pedig távozzon kérem, mert én is végeztem magával.
- Maga bolond, Szindbád úrfi, magát be kéne zárni a bolondok házába, és lehetőleg örökre.
- Mondták már. - válaszolta Szindbád, majd legyintett egyet, de gondolatai már máshol jártak. Talán Szegeden, a Paprika csárda egyik asztalánál, de az is lehet, hogy egészen máshol. Egy másik, egy új utazáson
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése