Nagyon sok mindent szeretet Szindbád az életben. Igaz ez akkor is, ha magát az életet nem kedvelte, és számtalanszor ment vissza a poros kis szülőfaluja melletti nagyváros kórházába, hogy felkeresse a szülészeti osztályt követelve a panaszkönyv kitételét a szülőszoba falára, ahol a hozzá hasonlóak panaszt tehetnek azért, amiért a világra hozták. Sohasem értette miért legyintenek rá, miért irányítják a bolondok házába, holott kérését teljesen jogosnak vélte.
- Kell legyen olyan, aki ezért az életért, amit sohasem kívántam, felelősséget vállal. Mindenkinek joga van panaszt tenni, ha úgy véli nem azt kapta, amit ígértek, amivel hitegették, amit várt. Hát maguk talán kivételek? Maguknál nem lehet reklamálni, amiért a világra hoztak? Igenis követelem, hogy tegyenek ki panaszkönyvet a szülőszobám falára! - toporzékolt Szindbád, valahányszor felkereste a kórházat, ahol megszületett, de mindannyiszor a bolondok háza felé irányították, hogy ott folytassa a duzzogását, ne zavarja az épelméjűek köreit a gyerekességeivel.
És Szindbád mindannyiszor legyintett rájuk őket tartva bolondoknak, amiért nem értik jogos felháborodását. De az is előfordult, hogy nekivágott a falu határában található domboldalnak, hogy egykori szülészorvosának dombtetőre épült, valaha igen előkelőnek számító, de azidőtájt már erősen omladozófélben lévő kúriájában felkeresse Kovács doktort és panasszal éljen felé, elégtételt követelve, amiért évtizedekkel azelőtt a világra hozták. Kovács doktor azonban akkoriban már jó ideje Szent Péter valamelyik kórházában praktizált, így jobb híján a korhadó léckerítéseken vezethette le dühét az életéért bocsánatot követelő Szindbád. Minden ilyen alkalomkor egy-egy deszka látta kárát a Hajós dühének, aki ébenfa sétapálcájával akkorákat vert rájuk, hogy menten kettétörtek. Ezzel, egy fél évre, évre a maga részéről egálban is volt a doktor úrral Szindbád, így nyugodtan szállhatott vonatra, hogy Szegedre utazzon, mert hát Szegeden, a Paprika csárdában főzték a legjobb halászlevet az országban. Márpedig, mint említettem Szindbád, ha egészében véve nem is, de részleteiben kifejezetten szerette az életet.
Először is szerette az őszt, a kis falusi temetőket, harangtornyokat, templomokat, kocsmákat. De szerette a nagyvárosi nyüzsgést, a kávéházakat, a Körutat, az óbudai macskaköves utcácskákat, kisvendéglőket, jó borokat, finom ételeket. Szerette a lóversenyt, a kártyát, a szerencsejátékokat és szeretett párbajozni is. Szerette az antikváriumokat bújni, a könyvek megsárgult lapjainak illatát, a könyvlapok széleire írt apróbetűs gondolatokat, amiket egy-egy régi olvasó írt rájuk. Szerette az újságokat olvasni, a nyomdafesték illatát beszippantani, a zörgő lapokat, az apróhirdetéseket, és egyáltalán szeretett olvasni. Főleg vonaton, útban Szeged felé, de önmagában véve a vasúti utazást is szerette. Szerette a vasútállomások restijeiben a pincérek titkait kihallgatni, bókokat duruzsolni a csinos jegypénztáros kisasszonyok fülébe a dohos várótermekben, vagy csak nézni a vonat indulására váró utasokat és kitalálni vajon merre, hová utazhatnak. Mert szeretett úton lenni, folyton menni valahová, mindegy hová, csak menni, mozgásban lenni. Szeretett várakozni is, várni valamire, valakire. Éppen ezért nagyon szerette Advent szent heteit, gyertyát gyújtani, készülődni és várni a karácsonyt. Na igen, a karácsony. Szerette a karácsonyt is, a hóesést, a szánkózást, az ajándékok vásárlását, a készülődést, a boltocskák kirakatainak ünnepi díszítését, az éjféli misék áhítatát. Szeretett hóembert építeni, korcsolyázni a befagyott tavakon, sapkát, sálat, kesztyűt húzni, mert Szindbád szeretett öltözködni is. Szerette az elegáns ruhákat, főleg télen, és még inkább karácsony tájékán. Szeretett képeslapokat írni, de egyáltalán írni. Levelezni is szeretett. Szeretett postára járni és levelet feladni, és természetesen levelet kapni is, bár azt kevésbé. De szeretett piacra, henteshez, és a sarki kisboltba is járni. Szerette a füstölt kolbászok illatát, amik a hentesnél lógtak rőfökben, szerette a paradicsom, a petrezselyem, a zeller, és bár ritkán, de a káposzta illatát is a zöldségesnél. Kiváltképpen a savanyúkáposztáét, bár igazság szerint majdnem minden savanyúság illatát, szagát szerette. Vagy a fűszerekét. Óh, a fűszerek illata. A bors, a kömény, a fahéj, a menta, a citromfű, a zsálya, a kakukkfű, mennyi mesés illat. De szerette az ízeket is. A mustárok ízét kifejezetten kedvelte, de szerette a rumos teák, a teák, a fagylaltok, habok, krémek, a sütemények vagy éppen a kolbászok töltelékeinek az ízét, a nyers tészta, de még a citrom ízét is, ami sokszor éppolyan keserű volt, mint a könnyeké, amiknek sós-keserű ízét is szerette, éppúgy mint a csókokét, bár azokét inkább csak álmában, mert fizetni azt nem szeretett, márpedig a csókokért, szerelemért, ígéretekért egyszer benyújtják a számlát, amit rendezni illő, már ha van miből, Szindbád pedig szegény volt, mint a templom egere. De szerette a tinta illatát, a tintába mártott tollhegy sercegését a finom levélpapíroson, a díszes ezüstözött levélkéseket, amikből az évek folyamán egész szép kis gyűjteménye lett, szerette a színes bélyegeket, a pecsétviaszt, amivel a leveleit, és a szívét is lezárta néha. Szerette a porcelán tintatartóját, na meg minden kis porcelánszobrocskát is. Főleg az angyalkákat. Az apró porcelán angyalkákat a polcain éppúgy, mint a hatalmas kőangyalokat a temetőkertekben. Mert szeretett hinni bennük, és mert szeretett hinni is. Leginkább abban, hogy ez a sokszor úgy elátkozott élet mégsem ér véget sohasem. Másban talán nem is hitt, leszámítva még az ördögöket, akik elől menekülvén sokszor rohant a plébános úrhoz feloldozásért. Talán éppen ezért szerette a szenteltvizet is mindig magával hordozni kabátja belső zsebében egy aprócska fiolában.
Folyt köv...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése