Nagy rendező a Sors, és kegyetlen.
Mindennek megvan a maga rendje. Életnek, szerelemnek és a halálnak is. Minden van és elmúlik. Eltemetjük. Gyászruhát húzunk, elsiratjuk, szép sírhelyet választunk neki, egy árnyas fa tövében, rozsdás végű ásót ragadunk, beleszúrjuk a földbe és megássuk a gödröt neki. Fekete ébenfa koporsót választunk, fehér puha selyemmel béleljük ki, hogy viaszfehér testét ne nyomja majd a kemény fekhely. A ravatalra fehér kirzantémokat teszünk, hatalmas, némán lobogó gyertyát gyújtunk, a tükröket letakarjuk, az órát megállítjuk a ravatalozóban. Felnyitjuk a Bibliát, és remegve, összekulcsolt kézzel halkan, könnyeink fátylán át kérjük az Istent, hogy vigyázzon rá, mert ránk itt már nincsen szükség. Elvégeztetett. Halkan konduló, apró lélekharang monoton fájdalmat zeng. Temetünk. A test megpihent. Merev, hideg, rezzenéstelen arccal néz az ég felé. Utolsó tekintet. Üveges, barna szemek szárazan merdenek a semmibe. Még egy utolsó ellopott tekintet. Még egy utolsó ölelés, ami már nem éleszti fel, nem élesztheti fel, csak engedünk, engedünk magunknak. Engedünk és elengedünk. Elköszönünk. Lassan lezárjuk a szemhéjakat. Alszik. Csak az ágy keményebb, ridegebb alatta. Hányszor, de hányszor láttuk már így. Lehunyt szemmel, átölelve, őrizve álmát. Menni kell neki, nekünk. Más-más úton. Ő megy, mi maradunk. Megy és visz is magával az emélekeket, az együtt töltöt boldogság minden apró képét. Nekünk mi marad belőle? Néhány megfakult kép, és a magány. Nem is a halott hiánya, hanem a hirtelen ránk borult csend az ami fáj. A nevetésünk, a sírásunk, a zuhanásunk és a repülésünk. Amiket mind-mind önhatalmúlag magával vitt. Kirabolt.
A halottat behelyezzük a koporsóba. Egy szál rózsát teszünk mellé és lezárjuk végső nyughelyének fedelét. Leeresztjük a sírba, majd földet hányunk rá, hogy nyugodjék békében. És mi is nyugodjunk békében. Sírja egyszerű, jeltelen. Mert meni kell tovább.
De mégis, mégis amikor már meggyászoltuk, levetettük gyászruhánk, a sors borzalas felhőszakadást csinál, hogy a ráhányt föld sártengerré válljon és kimossa, kimossa azt a régen eltemetett koporsót. Göcsörtös kezeivel felnyitja az ezeerszer lezárt fedelet és szembesít halottainkkal. Sodródik a sártengerben a fekete ébenfa koporsó, majd lábunk előtt partot ér, és felkattan a zár, és feltárul ezer sebet tépve fel, a halál.
Boldog vagy?
Hát tessék! -mondja a kegyetlenül vigyorgó Sors.-
Itt van, itt van nézd!
Halott!
Szembesít azzal, ami voltál, és azzal ami vagy.
Nem halott látványa fáj.
Nem a hiánya éget és szúr rozsdás kést beléd.
Azon már túl vagy.
Volt, és nincsen többé.
Hiánya nem fáj többé.
Látványa sem szúr beléd.
De az elhantolt és exhumált boldogságod, a valaha volt boldogságod, az hogy magányod ilyen profán módon a szemedbe nevet. Az igen, az fáj.
Kitépnéd kezéből az elrabolt emlékeket. Kitépnéd merevvé dermedt kezeiből a magával vitt öleléseket, segítséget, bátorítást, és melléraknád, mellédobnád magányodat, amit cserébe itt hagyott.
Haragszol a halottra.
Haragszol, mert arca mosolyogva konzeválódott.
Mert veled ellentétben ő már megpihent.
Téged meg itthagyott.
Útmutatás, támpont segítség neélkül.
Megcsalt.
Önző volt.
És persze mi is azok vagyunk, amiért követeljük vissza a magával vitt minden boldogságunk.
Miközben őt magát nem.
Őt már elengedtük.
De a sors kinyitja azt az átkozott koporsót, amit már ezerszer lezártunk és képünkbe nevet.
Te itt maradtál.
Ő már megpihent.
Ő már boldog.
Megrabolt.
Kinevet.
Fáj.
Fáj, hogy szembesít magadrahagyatottságoddal.
2012. 05. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése