A bohóc, függetlenül attól, hogy lelkében éppen háború dúl, netán annak helyén csak letarolt és sóval behintett szikár semmi terebélyesedik végtelen hosszan elterülve, vagy egészen ritka kivételként, szikrázó napsütés és béke pihen, minden reggel felkel és felfesti csontsovány arcára azt a mosolyt, ami még kipréselhető magából.
Mert a színpad várja, ha tetszik, ha nem. A publikum pedig műsorra éhesen látni kívánja a pénzéért elvárt illúziót. Hiszen bár látszólag terpentint, olajfestéket, pigmentet, festővásznat, akvarellfestéket, mókus, disznó, póni, nyest és még számtalan szőrecsetet árul, hogy azokkal más is festhessen a lealapozott vászonra saját világokat, a be - betérő közönség számára mindezeken túl egy sokkalta megfizethetetlenebb árút is kínál. A ceruzák, az égetett mogyorófaágon, vagy préselt szénrudakon kívül a bohóc tetszés szerinti illúziókat, álmokat is árul.
Árul kedvességet, árul "szép napot kívánok"-ot, árul "hogy tetszik lenni?" és "milyen napod volt?" Kérdéseket. Illúziókat, álmokat árul a dammárlakk és az akrilfesték mellé. Árul bókot és árul figyelmet. Olyan illúziókat, melyeknek hamisságával a publikum legalább annyira tisztában, mint maga a bohóc. De az illúziók és álmok, ha csak festettek is, kelendőek. Részei annak, amit kapni szeretnének, amit bár a műsorfüzet szelíden elhallgat, de amiről mindkét fél pontosan tudja, hogy megkapja. Megkapja a lenolaja vagy az alapozója mellé. Festett álmokat és illékony illúziókat. Hazugság, amely mindkét félnek valahol mégis szükséges és elvárt. Akkor is, ha olyan hazugság, amiről tudják, hogy az. Elvárt és kért hazugság. Illúzió.
Festett nap, egy festett ég felé. Festett boldogság, amely hamarabb elkopik, mint a tempera a vásznon. Mulandó, de kért illúzió.
Néha egy-egy vevő, egy-egy kíváncsibb néző elkéri a bohóc címét, mert érdekli az a világ, ami a mosolya mögött rejtettem, de feltételezhetően pihen. Amit eltakar a függöny a színpad előtt. És megkapja. Megkapja, mert kéri, mert a függöny elhúzható és kérésre a kulisszák mögötti világ láthatóvá válik. Hiszen titok és hazugság, illúzió csak annyi van, amennyire a közönség igényt tart. Amennyiért fizet.
A bohóc hazamegy, a mosolyt lemossa arcáról, majd bekapcsolja a halkan zúgó számítógépét és írni kezd. Sötét, zord, melankólia integet ki félszegen soraiból.
A függöny felmegy, mögötte csend és mélabú. Magány és fájdalom. Szorongó, komoran szürke verssorok, szép, de mégis rideg rímek kapaszkodnak egymásba. A színpad kihalt, a függöny gyászleple immáron lehullt. A vevő, a kíváncsi közönség, pedig olvas. Fél. Csend. Döbbent csend.
Talán nem ezt várta? Hiszen nagyon jól tudta, hogy illúzió minden mosoly felé, mégis csalódott, hogy igaza volt? Átverve érzi magát a feltáruló igazságban?
A sorok, mit sem törődve a vevő csalódottságával, mégis rendületlenül születnek, legyintve arra, hogy a közönség nem ezt várta.
A műsornak vége. A cirkusz bezárt, s a pénzért kapott álmok tovatűntek. A vevő arcáról elfogy a mosoly.
Borús melankólia telepedik rá. Ecsetet vesz elő, felnyitja a tubus olajfestéket, kinyitja a terpentines-üveget, és festeni kezd a vászonra. Képén a halál és az elmúlás rozsdás színeivel. Lehulló és elszáradó falevelekkel, a magány és reménytelenség ürességével.
A bohóc pedig ír.
Ontja magából komor, rezignált, acél-hideg sorait.
Arcán mosoly formálódik. Valódi, igazi mosoly. Mert ír. És melankóliája immáron önálló életre kelt. Egy távoli festővásznon, egy messzi idegen szívben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése