Felkelsz.
Álmaid még alig rebbentek szét, egy-egy foszlányukat,
szárnyverdesésüket ott hallod homlokod mögött suhogni. Félig ott, de már
félig itt vagy. Húz vissza az ágy, hogy tovább kergesd illékony
boldogságodat, de már döntöttél. Kilépsz belőlük, hogy egy újabb napot
indíts, hogy újabb üres lapot írj tele, végleg letépve képzeletbeli
naptárad "tegnap" feliratú lapját.
Az újabb nekirugaszkodás, az újabb elhatározások előtt azonban még egy kicsit álmodsz, egy utolsót. Mert álmodni kell. Álmok nélkül a valóság sem több, mint délibáb. Majd felkelsz, szemedből kitörlöd az utolsó illúziót, lemész a konyhába, végig a hideg konyhakövön, remélve, hogy van már lefőzve kávé, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy azt a pár perces szertartást elvégezhesd, amiben még utoljára megpróbálsz elrugaszkodni a száraz valóságtól. Hogy még pár illékony percre visszahelyezni magad egy képlékenyebb, ámde biztonságosabb dimenzióba.
A kávé készen van, felhozod szobád magányába, leülsz és bízol abban, hogy ma is vár egy levél, egy sor, egy betű is akár, amely jó reggelt kíván. Betűk, melyek egyszer szavakká szeretnének összeállni, hangokká terebélyesedni, kilépve a monitor halkan búgó csendjéből. Egy kifli, egy bögre tea képe, egy "Jó reggelt" felirat melegsége. Betűk és képek, amelyek élni szeretnének, amelyek mögül szinte kiabál a remény, hogy egyszer, egy ma még elképzelhetetlen messzeségben, majd hangjuk lesz. Élni és nevetni fognak, majd átlátszó színű alkoholos folyadékot tartalmazó üveget nyitnak neked, veled, vele.
Betűk, melyeknek reménye vagy. Betűk, amik hisznek benned és erőtlenül, gyengén, de szeretnének megtartani, itt tartani legalább addig, amíg egyszer hangokká nem tudnak formálódni, bízva abban, hogy akkor már te magad kívánod keresni azt, amibe kapaszkodhatsz. Belé vagy bármibe, de kapaszkodsz majd. Kitartóak, tántoríthatatlanok, mindig ott várnak napról - napra valóságosabbá válva. Ha te nem, majd hisz benned az a pár betű is helyetted. Talán látja azt, amit te már nem, lefüggönyözött elméd mögül. Talán jobban ismer, mint te önmagad. Vagy csak ő is álmodik akárcsak te. Jön, hogy reggel rád köszönjön, hogy ott legyen ahol te, jelezve, hogy ha távolról és már - már szinte elnézést kérve botorságáért és tapintatlanságáért, de ma is hagyott pár betűt, pár remélt apró mankót, amibe nem kötelező csak remélt kapaszkodnod.
Betűk melyek szeretnék talán ha látnád amit ők. Ha tükröd lehetnének, ha barátian de jó erősen megráznának, hogy ébredj fel ebből a tetszhalott állapotból és ne hagyd, hogy kárba vesszen minden, amit eddig is olyan nehezen építettél, de egyetlen mozdulattal lesepertél az asztalról. Hogy lásd önmagad erényeit és végre akard is, ne csak várd, azt az átkozott csodát. Kérlelhetetlenül és minden ellenkezésed és rombolásod ellenére napról - napra újra egymásba kapaszkodnak azok a betűk, hogy ott várjanak. Talán mert hisznek benned. Vagy mert, veled ellentétben, nekik várt pillanat a valóságod. Ez a sokszor felégetett, összetépet de ezerszer összeragasztott valami. Várnak a betűk és azt mondják érdekes az a valami, amit te legszívesebben sokszor apró szilánkokra törnél, és törsz is, úgy bánva vele, hogy azt már nézni is rossz.
Mégis van aki nézné. Ha te nem, hát majd az a pár sor. "Legfeljebb becsukod az szemed", de neki engedd, hogy lássa, mert makacs, mert kérlelhetetlen, mert toporzékol, mert ...."jó reggelt kívánok neked".
Az újabb nekirugaszkodás, az újabb elhatározások előtt azonban még egy kicsit álmodsz, egy utolsót. Mert álmodni kell. Álmok nélkül a valóság sem több, mint délibáb. Majd felkelsz, szemedből kitörlöd az utolsó illúziót, lemész a konyhába, végig a hideg konyhakövön, remélve, hogy van már lefőzve kávé, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy azt a pár perces szertartást elvégezhesd, amiben még utoljára megpróbálsz elrugaszkodni a száraz valóságtól. Hogy még pár illékony percre visszahelyezni magad egy képlékenyebb, ámde biztonságosabb dimenzióba.
A kávé készen van, felhozod szobád magányába, leülsz és bízol abban, hogy ma is vár egy levél, egy sor, egy betű is akár, amely jó reggelt kíván. Betűk, melyek egyszer szavakká szeretnének összeállni, hangokká terebélyesedni, kilépve a monitor halkan búgó csendjéből. Egy kifli, egy bögre tea képe, egy "Jó reggelt" felirat melegsége. Betűk és képek, amelyek élni szeretnének, amelyek mögül szinte kiabál a remény, hogy egyszer, egy ma még elképzelhetetlen messzeségben, majd hangjuk lesz. Élni és nevetni fognak, majd átlátszó színű alkoholos folyadékot tartalmazó üveget nyitnak neked, veled, vele.
Betűk, melyeknek reménye vagy. Betűk, amik hisznek benned és erőtlenül, gyengén, de szeretnének megtartani, itt tartani legalább addig, amíg egyszer hangokká nem tudnak formálódni, bízva abban, hogy akkor már te magad kívánod keresni azt, amibe kapaszkodhatsz. Belé vagy bármibe, de kapaszkodsz majd. Kitartóak, tántoríthatatlanok, mindig ott várnak napról - napra valóságosabbá válva. Ha te nem, majd hisz benned az a pár betű is helyetted. Talán látja azt, amit te már nem, lefüggönyözött elméd mögül. Talán jobban ismer, mint te önmagad. Vagy csak ő is álmodik akárcsak te. Jön, hogy reggel rád köszönjön, hogy ott legyen ahol te, jelezve, hogy ha távolról és már - már szinte elnézést kérve botorságáért és tapintatlanságáért, de ma is hagyott pár betűt, pár remélt apró mankót, amibe nem kötelező csak remélt kapaszkodnod.
Betűk melyek szeretnék talán ha látnád amit ők. Ha tükröd lehetnének, ha barátian de jó erősen megráznának, hogy ébredj fel ebből a tetszhalott állapotból és ne hagyd, hogy kárba vesszen minden, amit eddig is olyan nehezen építettél, de egyetlen mozdulattal lesepertél az asztalról. Hogy lásd önmagad erényeit és végre akard is, ne csak várd, azt az átkozott csodát. Kérlelhetetlenül és minden ellenkezésed és rombolásod ellenére napról - napra újra egymásba kapaszkodnak azok a betűk, hogy ott várjanak. Talán mert hisznek benned. Vagy mert, veled ellentétben, nekik várt pillanat a valóságod. Ez a sokszor felégetett, összetépet de ezerszer összeragasztott valami. Várnak a betűk és azt mondják érdekes az a valami, amit te legszívesebben sokszor apró szilánkokra törnél, és törsz is, úgy bánva vele, hogy azt már nézni is rossz.
Mégis van aki nézné. Ha te nem, hát majd az a pár sor. "Legfeljebb becsukod az szemed", de neki engedd, hogy lássa, mert makacs, mert kérlelhetetlen, mert toporzékol, mert ...."jó reggelt kívánok neked".
2013. szeptember 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése