Ma bejött egy kicsit szomorú édesanya az üzletebe, hogy a lányának, aki szeret rajzolni, és meglehetősen jó is rajzol -díjakat nyert stb..- állítsak össze valami kis ajándékcsomagot Mikulásra. Miközben próbálom összeszedegetni a megfelelő ajándékokat kérdezősködöm a lányáról, ami elkerülhetetlen, ha megfelelő csomagot szeretnék összeállítani neki. Fontos,hogy ismerjem a személyét, nekem legalábbis az.

Miközben a kissé megtört édesanya mesél a lányáról egy még fiatal, de elképesztően tehetséges zsenipalánta bontakozik ki előttem. A leányzó 11 éves létére szinte minden művészeti ágban jeleskedik, méghozzá kimagaslóan,mindenféle előtanulmányok nélkül. A rajz csupán a legújabb tehetség,amit felfedeztek nála. Országos rekordokat ostromol úszásban, kerékpározásban, futásban. Emellett kitűnően zongorázik és három nyelven tanul és a tanulmányi eredményei is kitűnőek. Mégis már-már lehetetlen vele bírni az állandó maximalizmusa miatt. Neki, ha három szórt nem tud latinból, egyenlő azzal, hogy nem tud latinul és hiába az ötös dolgozat ő csak a három nem tudott szót veszi észre. Elzárkózik,bezárkózik otthon. 

Az anya tehetetlenül meséli az egyre jobban összeomló kislányt az érthetetlen maximalizmusa miatt,ami rendszeres kimerültséghez vezet nála.

Én azonban ismerősen hallgattam a lány történetét.

"A lánya depresszió közeli állapotba került, és mint ilyen ember állandó elégedetlenség,maximalizmus, önmagával való kibékületlenség, bezárkózás jellemzi. Mindent pontosan megtervez, mindent előre felépít magában a tökéletességet célozva meg és a legapróbb hiba,amit nem tervezett be, kizökkenti és összezavarja, örömtelenné teszi."

Szegény anya csak bólogat egyfolytában, hogy igen pontosan jellemzem a lányát,mindent így csinál. 

Nem volt nehéz belehelyezkednem a leány személyiségébe ismerem az efféle embereket, hiszen magamat láttam viszont a lányban, leszámítva az elképesztő zsenialitását. Tudtam, hogy,mint művész, törékeny, végtelenül törékeny és erősen közelít az elkerülhetetlen de termékeny melankólia felé. Az anya végül elmesélte, hogy a pszichológus is ugyan ezt mondta, kezdődő depresszió.

tehetetlen, de valahol boldog volt, hogy van,aki megérti őt, megérti a lányát. Elnézést kért a többi vevőtől, de szerette volna még hallani a gondolataim,amibe úgy látszik úgy kapaszkodott,mint egy utolsó szalmaszálba, hogy a leánya normális. Hogy talán van kiút, hogy van egy rokonlélek,aki érti mindezt,amit ő nem.

Szép volt látni a legördülő könnyeket az anya szemében,mert bár sok hátránnyal szemebsítettem, lévén a "művészet antisors", de azzal is,hogy a világ,amit csodálunk, amitől szép és nem fullad az unalomba, a szobrok, a festmények, a zeneművek, a találmányok, mind-mind "beteg" emberek eredménye. Juhász Gyula= depresszió, József Attila=depresszió, skizofrénia, Latinovits Zoltán=depresszió, Paál László=depresszió s még rengeteg ember,Nietzsche=depresszió, tudathasadás, személyiségzavar, akik ezt a világot széppé tették. A tökéletesen egészséges, hibátlan, makulátlan emberek világából hiányoznának ezek. Pont a lányához hasonló emberek vitték előbbre a világot és tetté olyanná, amitől értelme van benne létezni.

Az asszony megköszönte, hálálkodott, de végül, végső soron én köszöntem meg.

"Köszönöm, hogy a lánya létezik, vigyázzon rá nagyon és bár most nehéz, de egyszer a világ fogja megköszönni, hogy a lánya létezik. Vigyázzon rá nekünk, az eljövendőknek és higgye el, egyszer nem én, hanem egy világ lesz hálás a lányának. Szebbé, élhetőbbé teszi ezt a sárgolyót. Nekem és nekünk van mit köszönni."

Ilyenkor érzem, hogy van még jövő és készülőfélben vannak még nagy dolgok. Amíg ilyen "kis betegek" vannak a világon. Adjon neki erőt bármi én biztos adnék, ha tudnék.

2014. december 4.