Szindbád kabátja

   A felnőtté válás egyik velejárója, hogy az ember nem futamodik meg akkor, ha hálásnak kell lenni, ha meg kell köszönni valamit, ha örülni kell. Talán ezért is örök kedvencem Huszárik Zoltán: Szindbád című filmje, különösképpen Szindbád alakja, akivel már az első pillanatokban azonosultam, pontosabban szólva magamra ismertem a Hajósban. A Hajósban, aki világ életében menekült a hála, a köszönet, szeretet elől. Ő az öregséget, a megöregedést, a kikötést látta benne, a visszafordíthatatlant és egyben magát a halált.   Megállni, megköszönni, maradni, neki egyet jelentett az ifjúság elvesztésével, megöregedéssel és a pusztulással. Gyermek-ésszel hitt abban, hogy ha csak kergeti, de nem kapja el a boldogságát, akkor nem éri utol a Kaszás. Megmarad fiatalnak, gyereknek, álmodozónak, délibábot kergetőnek. Hajós, aki sosem kötött ki. Mindig úton lenni, számára egyenlő volt a mindig fiatalnak lenni gondolatával. Örök gyereknek maradni. Ismerős és mindennapi érzés. Gondolom ezért nem kedvelem a születésnapot, karácsonyt, névnapot, mert bár adni jó, mások örömét keresni csodás érzés, de mindig benne van a mások kedvességének az elfogadása is. Amit gyerek módjára rendre el is szúrok. Feszengek, hülyeséget mondok, bakizok, nem köszönöm meg jól, hiába tombol az ember szíve mélyén a hála, mint egy kitörni kész vulkán, a kitörés elmarad. Elfojtódik, meghal, eltemetődik és csak béna szavak, toporgások, elrontott ünnepek maradnak utána. Meg néhány szépnek tartott írás, amiben az ember próbálja bepótolni, újraszülni a pillanatot, utólag megköszönni. Mert írni könnyű, mondani nehéz. Hálásnak lenni meg még nehezebb. 
    Tudtam, hogy a karácsonyra kapott kabátot, amit direkt rám szabott a szomszéd ismerős a divatüzletében, ahová csak miattam ment be az alkalmazottak helyett, hogy pontos méretet vegyen, nekem tetsző formát szabjon a kabátnak és kellő hosszúságot, anyagot, s ami gyermeki boldogsággal töltött el, egyszer majd meg kell köszönni. Mert borzasztóan meg akartam köszönni, hogy körülvesznek, érdeklődnek, keresik a nekem tökéletest, ami lehetetlenség, ha ismernének, de megpróbálták. És már ettől boldog voltam. Nem érdekelt, hogy kész lesz-e karácsonyra, ez őket érdekelte igazán, ők csináltak belőle presztízskérdést, engem nem érdekelt. Nem érdekel, a mikor csak a hogyan. De talán az sem. Sanyi bá' persze elkészült időben, de ezt is eltitkolta előlem. Meglepetésként ott volt a fa alatt a kabát, aminek örültem, mint egy kisfiú. Mert tényleg beletörődtem és elfogadtam, hogy majd egyszer készen lesz. Nem lett tökéletes, nem lett eléggé fekete, az anyaga sem könnyű annyira, mint szerettem volna, nem lobog úgy utánam, ha végigmegyek az utcán, mint kívántam volna, talán ha egy boltban látom, meg sem veszem. Hazudnék, ha erről álmodtam volna. 

   Mégis az első nemtetszésem után, valamiért hozzám nőtt, megszerettem ezt a hibás kis kabátot. Mint, amikor az ember megszeret valakit. Hirtelen minden hibája szerethetővé, széppé változik. Ami másban elviselhetetlen az benne szép és szerethető. A ráncok, a pöszeség, a dadogás, minden tökéletlensége tökéletességgé nemesül. És már nem adná oda egy tényleg tökéletes kabátért. Hozzánő és megszereti, tökéletesnek látja. Így lett a kabát végül mégis szép. Olyan, amit már nem adnék oda másért. Hála és köszönet fogalmazódik meg a gyerekemberben, körmöli gondoltban mit fog mondani Sanyi bá'-nak, ha meglátja. Büszkén mutatja majd a széppé vált,tökéletlen kabátot. napokig fogalmazza, hogy az adott pillanatban ne valljon kudarcot, szokás szerint. Felépíti, megtervezi a mondandóját, hogy most már ne csússzon bele hiba,mint mindannyiszor.

   De az a pillanat csak nem jön el. Hiába sétál fel s alá az utcán, Sanyi bá' sehol. Mire elfejeti, nem készül rá és megszokásból leugrik a boltba bezzeg összefut vele. És a szindbádi ösztön futásra, menekülésre készteti. Menni, futni bárhová, csak el. El Sanyi bá' elől, mert ez most nem megfelelő alkalom, nincsen megtervezve, nem volt beleszámolva a napba. És az egész helyzet szokás szerint így balul sül el. Mint, aki nem örül a kabátnak, mint aki menekül és nem akarja megköszönni. Úgy kell rászólni,hogy "Tetszik-a kabát?" 
  Az ember elsüllyed szégyenében. A föld alá ásná el magát. Méghogy tetszik-e? Hiszen erre készült egy hete, hogy elmondja, de ez most nem volt jó alkalom rá. Hebeg-habog, toporog és a köszönet valamiféle kifogás szerű ostobasággá silányul. Menekülne ki a helyzetből, a boltba, bárhová csak el onnan. Menekül, mint Szindbád, a benne felejtett szavakkal. Kártyavárként döntve össze a szépen elgondolt köszönetnyilvánítást. Bánja az ember, hogy a várt és tervezett pillanatot elkótyavetyélte, elherdálta, mint egy gyerek. fel kell nőni, ha az ember igazán és őszintén hálás akar lenni.

   Mindenesetre,ha egyszer ezt Sanyi bá' olvassa, akkor tiszta szívből és hálásan köszönöm a gyönyörűvé szépült kabátot, aminél szebb lehet, de nekem kedvesebb soha. És, ha így utólag és bénán, de szívből köszönöm.

2015 január 2.