Kovács bácsi most is, mint minden Advent harmadik vasárnapját megelőző pénteken, a szerény ebéd elfogyasztása majd a szokásos egy pohárka bor szertartásszerű lassúsággal történő elkortyolása után felvette a gondosan kikészített ünneplő ruháját, a patyolatban már egy héttel korábban kitisztíttatott kabátját fejére tette elnyűhetetlen kalapját, majd elindult a postára. Mindig ugyan azon az útvonalon, mindig hozzávetőlegesen ugyan abban az időben, bár a kor előrehaladtával az időnek már egyre kevesebb jelentősége volt Kovács bácsi számára. A pontosságnak már kevésbé volt köze az időhöz az idős pék elméjében, sokkal inkább állt közel a megszokáshoz.
Akik ismerték, és ki ne ismerte volna a nyugdíjazott péket, hiszen valamennyi utcabeli, de a környékbeliek is, sőt talán a városka minden lakója rajongott Kovács bácsi utánozhatatlan sajtos kiflijéért, lekváros buktájáért, diós patkójáért. Szinte nem volt olyan felnőtt a városban, aki kisgyerekként, ne Kovács bácsi ropogós kiflijét vitte volna az iskolába és később felnőtt emberként ne Kovács bácsi kenyerét tette volna a vasárnapi asztalra a forrón gőzölgő gulyásleves mellé. Állítólag volt olyan háziasszony, aki kifejezetten olyan levest főzött vasárnaponként, amihez kenyeret lehetett enni. Mert Kovács bácsi hagyományos készítésű kenyere minden felnőttben rég elmúlt időket ébresztett fel. Az első csókot, a grundon töltött számtanórákat, a győztes gólt a rettegett ellenfél kapujába, az elmaradhatatlan sajtos kiflit és mindezekkel együtt a soha vissza nem térő, felhőtlen gyermekkort. De mindez, Kovács bácsi nyugdíjaztatásával pontosan ennyire természetesen el is múlt. Egy ideig hiányolták a vasárnapi ebéd mellől Kovács bácsi kenyerét, majd lassan ez is, mint megannyi minden megszokottá szelídült. Akik régről ismerték Kovács bácsit természetesen mind előre köszöntek, a néhai péknek.
Így volt ezzel Erzsi, a csinos postáskisasszony is. Igaz ő soha nem evett azokból a híres sajtos kiflikből. Számára a nyugalmazott pék, csak Kovács bácsi volt, aki minden Advent utolsó előtti vasárnapját megelőző pénteken eljön, hogy felvásárolja a kis postahivatal szinte valamennyi karácsonyi képeslapját. Számára Kovács bácsi inkább tűnt egy bogaras, de mindig elegáns és végtelenül udvarias régimódi úrnak, mint a város legismertebb pékjének. Kedvelte az idős Kovács bácsit a furcsa szokásáért, amiért még közel a nyolcvanhoz is ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy karácsonyi lapokat írjon. Furcsállta, de valahol irigyelte is őt ezért a szokásáért. Főleg azért, mert még mindig ennyi ismerőse, barátja, szerette él. Kovács bácsi ugyanis minden évben legalább tíz, de talán tizenöt képeslapot is vásárolt karácsony előtt. Már szinte csak az ő kedvvért rendelte Erzsi a szebbnél szebb üdvözlőlapokat. Kovács bácsit leszámítva ugyanis alig vett már valaki képeslapot, és évről-évre kevesebben.
Ellentétben Kovács bácsival, aki idén is, ahogyan múlt évben vagy fél tucatot vásárolt belőlük. Bár feltűnt Erzsinek ez a szokatlan mennyiség, pláne egy ilyen idős úrnál, de rákérdezni illetlenségnek tartotta. Miért ne lehetne még mindig ennyi rokona. És miért ne ragaszkodhatna még mindig ehhez a kissé idejét múlt köszöntési formulának. Erzsi szó nélkül kiszolgálta Kovács bácsit, sőt valahol már hiányzott is volna, ha december közepe táján nem állít be a nyugdíjas pék. A maga módján, egy postáskisasszonyhoz illő módon, de megszerette a kissé zárkózott, de elegáns Kovács bácsit. Éppen ezért nem is kérdezősködött a lapok felől.
Kovács bácsi pedig aznap is, mint mindig, a megvásárolt lapokat kabátja belső zsebébe tette majd illedelmesen elköszönt. Hazaérve meguzsonnázott, abból a kenyérből, ami saját megállapítása szerint sem hasonlatos már ahhoz, amit annak idején ő sütött, de minden elmúlik egyszer – gondolta Kovács bácsi- és nekiállt, hogy megírja a képeslapokat. „Drága feleségem, Drága kisfiam, Drága unokám, Drága barátom” és így tovább mindaddig, amíg az utolsó lap is megírásra nem került Kovács bácsi kusza kézírásával. Mindaddig, amíg az utolsó rokonának, szerettének is Áldott karácsonyt nem kívánt.
A képeslapok végül, ahogyan a címzettek is és ahogyan Kovács bácsi ereje is elfogytak. A nyugdíjazott pék pedig kikapcsolta a golyóstollat, kissé nehézkesen felállt a rozoga íróasztalától, eloltotta az olvasólámpát, kihúzta az íróasztal fiókját és beletette a megcímzett képeslapokat.
Oda, ahová a tavalyaikat és az az előttieket is tette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése