Apa és fiú

- Jó reggelt kívánok. Fél kiló földimogyorót kérnék. Szedhetnék belőle? – kérdezte az író és a zsákra mutatott.-
- Természetesen, szolgálja ki magát művész úr. Friss az áru. – válaszolta az eladó.-
Az író a műanyag lapáttal merni kezdett a teli zsák földimogyoróból, pult mellől elvett zacskóba.
- Ma nem dolgozik?
- Nem. Szabadnapot vettem ki.
- De jó egyeseknek - viccelődött az eladó.- Gondolom az ünnep miatt. Szeretné a fiát meglepni valamivel Mikulásra. Hány éves is a fia? Hogy is mondjam, nem idős már kissé ehhez?
- Lenne még négy mandarin, két szép nagy narancs és fél kiló banán is. –válaszolta az író, ügyet sem vetve az eladó kissé udvariatlan kérdésére.-
- Talán szólni kéne már neki, hogy nem a Mikulás hozza, író úr. Nem beleszólásként,csak tudja, a többiek miatt. Tudja, az iskolában. A mai gyerekek már nem hisznek az ilyesmiben és..
- Fügéjük van? –kérdezte az író.-
- Ha nem, hát nem. –válaszolta az eladó és megvonta a vállát.- Az ön dolga. Végül is jó, ha valaki még tud hinni a mesékben. Persze egy író fia érthető ha kicsit más, ha érti mire gondolok. –bizalmaskodott az eladó.-
- Beteg. –mondta az író--
- Tessék? Nem értem egészen önt, író úr. –értetlenkedett az eladó.-
- A fiam. –mondta az író.- A fiam beteg. Saját világában él, és ha ő hinni szeretne a Mikulásban, akkor higgyen. Ő legalább még tud hinni valamiben. És tegye még hozzá azt a fügét, ha megkérhetem.
- Természetesen. –pironkodott az eladó, mert érezte, hogy kissé tapintatlan volt.- És elnézést kérek, ha tolakodó voltam.
- Nem történt semmi.

Az író hazaérve kipakolta a konyhaasztalra a zöldségesnél vásárolt déligyümölcsöket és egy csoki mikulás na meg némi apró édesség kíséretében elhelyezte őket a piros, zörgő zacskóban. A zacskót a szájánál egy bordó szalaggal átkötötte és gondosan elrejtette a kamrában, hogy mire a fiú felébred nyomát se találja a finomságoknak, amiket majd valamikor este ha hazaérnek kikészít a csizmájába.

Ha hazaérnek. Ha ezt még otthonnak lehet nevezni. - gondolta az író, de gyorsan elhessegette magából a rátornyosuló bánatot, mert a fiú felébredt és már rohant is ki a konyhába, hogy az apját megölelje.

- Szeretlek apa. –mondta a fiú.-
- Én is szeretlek fiam. –szorította magához az író a beteg kisfiát- Szeretlek és mindig is szeretni foglak. Történjen bármi is ezután velünk.
A fiú elmosolyodott, majd indult volna vissza a szobájába.
- Lassan indulnunk kell. –mondta halkan az író.- Már ne kezdj el játszani, nincs rá időnk.
- Anya vár. –válaszolta mosolyogva a fiú.-
- Igen, anya vár. –felelete szomorúan, könnyekkel küzdve az író.- Na siess és öltözz fel kérlek rendesen, hideg van odakint. Sapkát és sálat is vegyél fel, mert megfázol.
- Igen is apa. – felelte megadóan a kisfiú, és levette a fogasról a télikabátját, majd hátrafordult.- 
-És anya? Ne vigyük a sálját, itt hagyta. Ő is fázni fog. Apa, vigyük el anyának a sálját! –toporzékolt a kisfiú.-
- Természetesen, visszük, persze, hiszen hideg van és már a hó is esik. Kedves tőled, hogy gondolsz rá. –mosolygott szomorúan az író és magához vette a felesége vastag, kötött sálját- - Anya örülni fog, ha megtudja, hogy gondoltál rá.

Az író felvette a hosszú fekete szövetkabátját, nyakába tekerte fekete sálját, kalapot vett a fejére, majd kézen fogta a kisfiút és kilépett vele a decemberi utcára. A hó lassan szállingózott, az utcák néptelenek voltak, az emberek többsége munkában, vagy a jó meleg lakásban volt ilyentájt. Csak az író és a fiú lépdeltek kettesben a ropogó hóban. A közeli, kis temetőből lélekharang kondult. A temető felé néma, lassú, fekete gyászmenet botorkált.

-Anya már vár ugye apa?
- Vár. –felelte szomorúan maga elé nézve a vékony hótakaró borította járdásra az író.- 
-Vár és várni fog mindörökké.

2017. december 4.