Január

Az év első hónapjának utolsó hetét jelezte a naptár. A város az ilyenkor megszokott, kissé mélabús arcát mutatta. Az utcákon a tél beállta előtt összegyűjtött, helyenként még hófoltos falevelek lucskosan, nyálkásan tapadtak egymásba a bokrok alatt. Sár, ködtől nyirkos levegő, szürkeség és mélabú.

- Nos igen - gondolta Szindbád -, pontosan olyan, amilyennek lennie kell egy év eleji városnak. Mint egy másnapos ritter egy átmulatott éjszaka után, amikor a boldogság, az ölelés, a társaság már pusztán emlék, vagy már az sem, és csak az az átkozott macskajaj marad utánuk a jó borok, a keserű sörök, a duhajkodás egyetlen mementójaként.

Ilyen bohém ifjúra emlékeztette a Hajóst a január, amely bohém úrfi nem is volt ismeretlen Szindbád számára.

- Pont afféle húslevest magába erőltető, a szobája sötétítőfüggönyét szorosan összehúzó, a józan életnek örök hűséget fogadó, ágyban gubbasztó, senkire sem kíváncsi másnapos úrfi ez a január is. - mélázott el Szindbád.

Az egykor oly vágyott karácsony melege már régen kihűlt az emberek szívében. A fenyőfák kopaszon, összetörve hevertek a házak előtti fák tövébe dobva. A halászlé, a kalács, a zserbó, a bejgli már az utolsó morzsáig elfogyott, az ajándékok unottan hevernek a polcokon. Némelyik játékkatona keze már hiányzik, a kardigánok, sálak a szekrénykék mélyén összegyűrten zsúfolódnak a többi felesleges ruha között. A varázslat elillant, a boldogság elkopott, az újévi fogadalmak a kémények füstjén át szálltak az égbe.

- Sütnek még egyáltalán bejglit? És ha igen, vajon tesznek-e egy kicsi rumot is a diós-mazsolás, reszelt citromos töltelékbe, mint egykor Édesanyám? - tette fel magának a kérdést Szindbád.

- Ej, azok a régi, karácsonyt megelőző napok, azok a csodákat rejtő december huszonharmadikák! Mit is tudnak ezek itt arról, mennyivel másabbak, mennyivel szebbek voltak. Azokat nem vitte el a január. Velünk maradtak a narancsillatukkal, forraltbor-melegükkel, a frissen gyúrt tészta puhaságával együtt. Pedig kémények akkoriban is voltak, erre határozottan emlékszem, - szögezte le magában Szindbád.- csakhogy azok füstjével nem szálltak el az álmok, fogadalmak, karácsonyok, Édesanyák ölelései. A kéményfüst, az csak kéményfüst volt, semmi több. Talán mert vigyáztunk arra, amit kaptunk, talán mert azokra még lehetett is vigyázni, mert őszinték és igazak voltak. Talán mert egy gyermeki szív nem ereszt el könnyen semmit, ami a boldogságára emlékezteti.

- Sosem nősz fel, Szindbád! - mondta mindig az Édesanyja, valahányszor a Hajós a karácsonyt megelőző napon megjelent a szülői ház küszöbén, majd minden feleslegesnek ítélt formaságot mellőzve rohant be a konyhába, és csippentett le egy darabkát a másnapra készülő bejgli még nyers tésztájából, ami a nagymama százéves gyúródeszkáján pihent.

- Sose' bánja, Édesanyám! Így legalább Édesanyám sosem hagy el engem, sosem költözik át a másvilágra. Na de mákos bejglihez nem lett készítve töltelék? - vetette fel gyermeki durcáskodással a kérdést Szindbád, mit sem törődve Édesanyjával, akinek szemében apró könnycseppek jelentek meg.

- Na de hát te nem is szereted a mákos bejglit! Úgy kell szétosztanunk a rokonok, szomszédok között karácsony után, ha nem akarunk még a húsvéti sonka mellé is mákos bejglit enni. - nevetett fel az Édesanyja úgy, hogy könnyek potyogtak a szeméből, de ezúttal másféle, kevésbé sós könnyek voltak azok.

- Szeretem, nem szeretem, a hagyomány az hagyomány, Édesanyám. Legalább mi tartsuk meg azokat, ha már ez a nemszeretem-világ úgyis folyton változik. Édesanyám talán szereti a mákos bejglit? A nagymama vagy a dédi szerette a mákos bejglit? Mégis itt van a receptesfüzetben, amit ránk hagytak. - mutatott rá Szindbád egy megsárgult, zsírfoltos kockás füzetre, amely az asztalon hevert.- Talán ők szerették? Ha jó ízlésük volt, biztosan nem, de hát a hagyomány az hagyomány. A változás maradjon a világ baja, mi maradjunk meg olyannak, mint ők is voltak.

- Hagyomány, változás... milyen bölcs szavak, Szindbád! Mégis volt némi haszna annak a sok szép könyvnek, amit minden karácsonyra kaptál tőlem. Vajon te, Szindbád, te meg fogsz változni valaha? Fel fogsz végre nőni? Vagy talán...

- Attól tartok, nem, Édesanyám. Én már csak ilyen maradok, örök mákos bejgli a karácsonyi asztalon. Már amennyiben Édesanyám tölt be mákos bejglit idén. - válaszolta tréfálkozva, de azért komolyan Szindbád.

- Ott a mákos bejglid! - mutatott a Hajós Édesanyja egy konyharuhával letakart vájlingra az asztalon. - Ott vár a töltésre a hőn áhított állandósága az úrfinak. Hanem aztán, ha az úrfi mákos bejgli akar lenni, gondolt-e arra, hogy azt bizony nem sokan szeretik? Aki pedig szereti, nos, annak is meg fogja feküdni a gyomrát, nem igaz, úrfi?

- Az már igaz, Édesanyám, de az már legyen az ő bajuk, csak aztán ne osztogasson el engem is karácsony szent napja után mindenféléknek. - nevetett fel Szindbád, miközben azért valahol mélyen össze is szorult a szíve.

- Sosem tennék ilyet. Máskülönben meg, ha odaadnálak is, nem visszahozna végül mindegyik? -válaszolta az Édesanyja, majd megölelte az idősödő Hajóst, és mindketten boldogan felnevettek, szorosan ölelve egymást, de végül csak nekiláttak betölteni azt a fránya süteményt.

A mákos bejgli végül elkészült, ha lassan is, de a Hajós is felnőtt, majd egy borongós, esős, szeptember közepi vasárnap délután Szindbád Édesanyja is átköltözött a másvilágra.

- Átkozott január, hogy én mennyire nem tudlak szeretni. - mondta magában Szindbád, és ezzel a gondolattal végérvényesen vissza is tért az álmok szép-szomorú mezejéről.- Kik szerethetik a januárt? Talán csak azok, akik a mákos bejglit is. Meg is érdemlik egymást. - morogta tovább magában. - Na de sebaj, még pár ilyen nap, és itt van a február, farsang hava, a fánkok, a csipkebogyó- és sárgabarack-lekvárok, na és a maskarabálok időszaka. Már csak a megfelelő álarcot kell kiválasztani hozzá, és kezdődhet is. Arra pedig még van idő, majd holnap nekilátok. "Mindig holnap, Szindbád, mindig holnap. Mást se tudsz hajtogatni. És persze sosem lesz belőle semmi, szokás szerint." - jutottak eszébe Édesanyja szavai, majd mosolyogva felállt, és elindult egy új nap, egy új hónap és egy új kaland felé.

Szindbád és a tavasz

- Eh, itt van lassan a tavasz, - gondolta Szindbád -, a változás, a remények, az újrakezdés időszaka. Kinyílnak az emberi szívek, a virágok, kinyílnak a képzeletbeli ablakok a lelkek házainak homlokzatán, hogy befogadják a világot, mindenki boldog, megy ki a napra a fényre, a szabadba. - Fiatalság. - gondolta Szindbád -. Fiataloknak való naiv bolondság. Nekik való a tavasz, nekik, akiké a jövő, a reménykedés, nem az ilyen megfáradt, öreg Hajósoknak. Nekünk ott volt az ősz, ott volt a tél, ami rövid nappalaival és hosszú éjszakáival jótékonyan eltakar és megóv a világ hívságaitól. Be kell zárni az ajtót, ha lehet kulcsra, a kulcsokat lenyelni, redőnyöket lehúzni, alaposan lefürödni, és bebújni az ágyba. Nem hallani meg mit csicseregnek a madarak, mit csacsog a világ. Ideje meghalni.

Szindbád éjszakái

- Annyira rövidek azok a napszakok, amikor boldog, és annyira hosszúak, amikor boldogtalan vagyok - gondolta magában Szindbád -. Csak az éjszakák hoznak enyhülést a sajgó lélekre, csak a sötét borul rá, mint hideg vizes borogatás a láztól égő homlokra. Csak az éjszaka takarja el a megfáradt testet, hiteti el, hogy még messze a vég, hogy van idő és mód az újrakezdésre. Csak az éjszaka nyitja ki azt a szívet, amit nappal az ember hét lakat alatt őriz, a kutakodó kezek elől. Fordítva élek, mindent fordítva teszek, mint szokás. Fázom a melegben és izzom a hidegben, az elmúlást kergetem, amint a fákon az első rügyek megjelennek, az év közepén már ravatalra fektetem magam, hogy az első hajnali fagyok életre keltsenek. Magányos a tömegben és társas a magányban. Ragaszkodó a bánattal, és kegyesen elengedő a boldogsággal. Szomjazza, hogy szeressék, de gyűlöli, ha szeretik. Boldogan ad, de retteg, hogy egyszer majd neki adnak. Örül, ha kedveskedik másoknak, de szorong, ha viszonozzák, és összetör mindent, amit adnak neki, mert látni sem bírja. Bezárkózik, ha boldog, és nem köti más orrára, de a világot felégeti maga körül, ha boldogtalan. Másokban könnyen meglátja a jót, de hányni tudna önmagától. Gyerek a felnőttek között és felnőtt a gyerekek között. Halott az élők között és élő a holtak kertjében. Ébren álmokat kergetek, aludva a valóság elől menekülök. Örök paradoxon vagyok sokszor még magamnak is. Kár, hogy az éjszakák nagy részét átalszom, amikor boldog lehetnék. Talán éjjeliőrnek kellene lennem.

A visszavont mosoly (5. rész)

"...És őrizze meg mindörökre azt a drága mosolyát." - olvasta fel magában még egyszer és utoljára Szindbád a Fruzsinának szánt levelet. - Méghogy őrizze meg mindörökre a mosolyát! - duzzogott magában Szindbád. - Hát talán bolond vagyok én, vagy valamiféle irgalmas szamaritánus, ha igen akkor engem kolostorba kéne zárni, vagy mindörökre száműzni egy lakatlan szigetre, ahol gyógyfüveket termesztenék, netán a világ szegénységtől, betegségektől, éhínségtől sújtotta vidékeire kellene hajóznom, hogy az elesettek, a nélkülözők segítségére legyek. Hogy fekélyes sebeket kötözzek, szomjazókat itassak, éhezőket etessek, nyomorultak és lelki betegek pártfogója legyek. Méghogy "őrizze meg mindörökre mosolyát!" - idézte fel magában újra és újra a Fruzsinának írt levelének kifogásolt mondattát.

- Kész szerencse, hogy mielőtt viaszpecsétemmel végérvényesen lezárom a borítékot még egyszer elolvasok minden levelet, amit elküldésre szánok. Mi lenne abból, ha csak úgy, szívből leveleznék, mint valami költő vagy egyéb futóbolond? Szép szavak, szép gondolatok, szép kívánságok, hogy utána az önzetlenség karóba húzza amúgy is ezer kés szabdalta szívemet. Csak valami költőféleség képes efféle zavart elméjű gondolkodásra. Azokon meg nem ildomos számon kérni mindazt a katyvaszt, amit összehordanak bódult állapotukban. Hiszen köztudott tény, hogy a legtöbb ilyen félnótás fűzfapoéta közönséges kocsmatöltelék, részeges fráter, semmi több. Világmegváltás, önzetlenség, feltétel nélküli odaadás, hát persze. Nevetnem kell, ha ezeket hirdetik ezek a megátalkodott gazemberek. Magukat sem képesek a helyes mederben tartani, a saját életük is kész csőd, de mindjárt a világot kívánják megjavítani, ahelyett, hogy magukkal kezdenék. - fortyogott magában Szindbád, haragudva kissé önmagára is, amiért meggondolatlanságból majdnem költővé lett.

- Bátorkodom megjegyezni, hogy ön egy kiállhatatlan, önző, beképzelt alak, Szindbád úr. - jegyezte meg Vendelin, aki akarva akaratlan végig hallgatta a Hajós monológját. - Ha ezt Fruzsina kisasszony hallotta volna alighanem keresztüllövi azt az érzéketlen kődarabot, amit a mellkasa mögött hord az úrfi.

- Maga csak ne bátorkodjon, Vendelin barátom! - horkant fel dühösen Szindbád. - Maga talán kívánna olyat a maga kisasszonyának, már ha egyáltalán van a maguk fajtáknak, akik egy világot is képesek szeretni, bárki, aki fontosabb a többinél? Kívánna  örök mosolyt az arcára, annak, akinek mosolyáért a fél karját odaadná? Kívánná, hogy azon a mosolyon osztozzon majd boldog-boldogtalan, amíg ön egy vasúti kocsin zötykölődik az ország másik végébe? Lehet, hogy önző vagyok, amihez magának nem hinném, hogy köze volna, de én nem írok le olyat, amit nem szívből kívánok. Hogy Fruzsina miután felkel, és elindul az óbudai cukrászdájába az úton, amerre jár minden jöttment fajankónak szétossza azt a kedves mosolyát. Hogy az a drága mosoly koldusok, zsebesek, lumpenek, házasságszédelgők, kártyások, iszákosok, alávaló söpredék alamizsnája legyen? Igen, talán önző vagyok, Vendelin barátom, talán nincs is szívem, csak valami kődarab kopog a bordáim mögött. Ez sem kizárt. De nem is hazudtam soha, egyetlen kisasszonynak sem. Hogy Fruzsina kisasszony keresztüllőné a szívem, ha ezeket a gondolatokat hallaná? Meglehet, Vendelin barátom, meglehet, de hát kőből van nem igaz? Ahányszor azt már átszúrták, keresztüllőtték, kitépték, drága barátom mégis itt vagyok, úton Varga uramhoz egy jóféle halászlét enni, a Paprika csárdába. - felelte Szindbád, mert maga is tudta, hogy az utazás oka, valahol félúton megváltozott számára.

- A nők csak rontanak az emberen, Vendelin barátom. "Semmit nem lehet tőlük tanulni, csak érzékenységet, amire nincs szükség az életben." - bölcselkedett Szindbád, idézve egy Magyarországon akkoriban igen népszerű írótól.-

- Azt hiszem sosem fogom önt megérteni, Szindbád úr, ha ezerszer is fog még Szegedre utazni, és ezerszer fogom önt végighallgatni, akkor sem. Ön gyáva ember, és bár látszólag vagy negyven ősz van ön mögött, mégsem több, mint egy kisfiú, egy gyáva és öntelt kisfiú. Végeztem magával. További kellemes utazást, és adja át üdvözletemet Varga uramnak, de ha jót akar magának ne meséljen az efféle gondolatairól neki, mert igen keserű tud lenni a halászlé, ha egy vendéglőst magára haragít az úrfi. Ami a levelet illeti....

- Miféle levél? - kérdezte Szindbád, mint aki nem tudja miről van szó. -

- Amit egész úton írt, amiért voltaképpen felszállt erre a vonatra, hogy Fruzsina kisasszonynak levelet írjon Óbudára, mert Budáról nem illik levelet írni, vagy nem így volt, Szindbád úr?

- Óbuda, Rezeda utca 9. - válaszolt rezignáltan Szindbád. - De nehogy rózsát vigyen neki, mert azt nem kedveli. A franciakrémes viszont a kedvence. És nagyon vigyázzon rá, akár a tulajdon életére, vagy még annál is jobban, mert ha megtudom, hogy Fruzsina akár csak egy percig is boldogtalan volt ön mellett, esküszöm a pokolra küldöm magát, Vendelin barátom. És azt ne kívánja. Higgye el tudom mit beszélek, elég sokat vendégeskedtem az Ördögnél, és gondolkodás nélkül odaviszem önt is magammal, ha Fruzsina nem lesz a világ legboldogabb embere, ezt jól jegyezze meg, barátom. Most pedig távozzon kérem, mert én is végeztem magával. 

- Maga bolond, Szindbád úrfi, magát be kéne zárni a bolondok házába, és lehetőleg örökre.

- Mondták már. - válaszolta Szindbád, majd legyintett egyet, de gondolatai már máshol jártak. Talán Szegeden, a Paprika csárda egyik asztalánál, de az is lehet, hogy egészen máshol. Egy másik, egy új utazáson

Vége

A visszavont mosoly (4. rész)

 Miután Szindbád befejezte a Fruzsinának írt levelet, az erre a célra tartott szaténzsebkendőjével letörölte a tollszemen maradt tintát, a tollszemet gondosan visszatette a gyufaskatulyába, majd a tollszárral és a porcelán tintatartóval együtt visszahelyezte a kofferjába, amit pedig újra, és ezúttal már véglegesen, Szegedig legalábbis, feltett a poggyásztartóra. A zsebkendőt, amibe az évek során a Müller féle Újkék tinta mellett némi könny is beleszáradt már, összehajtogatta és a teleírt levélpapíros mellé helyezte. 

- Jól jöhet az még, ha ez a kővé dermedt öreg kavics-szív valami hiba folytán megcsavarodna, és egyre romló szemeimből, mint a frissen mosott ruhából sulykoláskor, valamiféle könnyféleség találna fakadni. Persze ez csak afféle teória, de mindennel számolni kell. - gondolta Szindbád és eszébe jutott a pincér, aki nemrégiben számításokat végzett rajta és, akit ezért ledorongolt. -

  Azt természetesen tudta, hogy esetleges elérzékenyülése nem pusztán teória, hiszen minden levelet, amit megírt, és hát Szindbád igen sok levelet írt, Pozsonytól Nagyszalontáig végig levelezte Magyarországot, mielőtt levélborítékba tett és viaszpecsétjével lezárt mindig elolvasott. És bizony volt, hogy még azok a sokat látott, rideg, öreg szemek is megteltek könnyel. Nem sokszor, de éppen elégszer ahhoz, hogy emlékezzen rá. Ezért sem nevezhető egyszerűen csak teóriának Szindbád szeme változása, sokkalta inkább ténynek. Ebből is kiviláglik, hogy  a Hajós bizony nem csak a kisasszonykáknak, hanem olykor magának is hazudott. Hazudott magának abban, hogy erős. Hogy az érzékenység holmi női szeszély. Hogy a halál csak a várakozók büntetése. Hogy a magány az örök fiatalság legbiztosabb elixírje, és természetesen abban is hazudott magának, hogy ő bizony nőnek még sosem hazudott. Az viszont már cseppet sem teória, hogy ennyi hazugság önmagának és másoknak már több, mint sok a Purgatóriumhoz. És ebben kivételesen igaza is volt.  

- Jól fog még jönni az a szentelt víz, ha eljön értem az ördög, mert oda, ahová majd visznek nem jöhet velem más csak jómagam és a hazugságaim. Hát szép kis társaságom lesz az úton meg kell hagyni. De ha szerencsés leszek nem tart majd olyan sokáig, mint most Varga uramékhoz.- gondolta magában Szindbád a maga gyerekes komolytalanságával, mert még a halál gondolatát sem volt képes másképpen felfogni, mint egy mesét. -

  Ami azonban még neki, a gyerek lelkű, gyerek szívű öreg Szindbádnak sem volt mese az Fruzsina levele volt. Mert, mint minden levél, így a Fruzsinának írt is, úgyszólván élet és halál dolga volt. És ebben az esetben az élet valóban életet, a halál pedig valóban halált jelentett. Ezért is tartotta fontosnak, hogy minden levelet, amit megírt, mielőtt a Jóisten kezébe ajánl, elolvasson. 

- Nem árt tudni, hogy másnap a ravatalon, vagy a hitvesi ágyban ébredünk. A lélekharang, vagy a kakukkosóra szólal majd meg felettünk. - gondolta némi túlzással Szindbád, akinek természetesen volt már tapasztalata a rosszul megfogalmazott, vagy éppen le nem írt mondatok kedvezőtlen következményeiről. Párbajok, patakból kihalászott postáskisasszonyok és virágáruslányok, késsel hadonászó féltékeny férjek, valódi és kevésbé valódi, de fájni pontosan úgy tudó sebek és horzsolások, eltört és soha össze nem ragasztható álmok, sírig tartó reménytelen várakozások, mint megannyi kilométerkő szegélyezték a Hajós életútját. S hogy ez Fruzsina esetében ne történhessen meg, bár kizárni semmit sem lehet, mély lélegzetet vett, és miközben abban a vénséges vén, ezerszer átlőtt és elátkozott szívben mintha halkan megnyílt volna valami, a levél fölé hajolt és olvasni kezdte. - Mintha angyalok szárnya rebbent volna, de az sem kizárt, hogy maga az ördög mocorgott akkor bennem. - idézte fel később magában azt a pillanatot Szindbád, midőn utoljára elolvasta Fruzsina levelét.

Folyt. köv.

A visszavont mosoly (3. rész)

  - Ahogy óhajtja, Szindbád úr. Egy pillanat és már hozom is az ön által óhajtott egy üveg Egri Bikavért a Varga pincészettől. Tavalyi évjárat. A legjobb borunk, amit ajánlhatok szerelmes levél írásához, mert ha jók a számításaim erről lenne szó, az úrfi esetében. -válaszolta kimért udvariassággal Vendelin, kissé talán túllépve hatáskörén. -

- Mégis mi maga matematikus, hogy számításokat végez? Nem gondolja, hogy ez azért már mégiscsak túlzás, kedves barátom? - háborodott fel Szindbád, lelke mélyén azonban egyre jobban megkedvelve a kissé megszeppent pincért.-

- Bocsánatát kérem Szindbád úr, önnek teljesen igaza van, semmi közöm hozzá, csak bátorkodtam a régi ismeretségünk okán feltételezésekbe bocsátkozni, de igaza van, semmi közöm hozzá. Még egyszer elnézését kérem az úrnak, azonnal hozom a kívánt italt, ne is tessen rám figyelni, mintha itt sem volnék. - válaszolta kezeit tördelve a pincér, és elindult a büfékocsi konyhája felé. -

- Nézzenek oda, hogy elszemtelenedett ez a Vendelein barátunk mióta legutóbb találkoztunk, talán Zsófia, vagy hogy is hívják, kisasszony távozása megszabadította a nyavajáitól, én meg gyógyfürdőkbe járok. - gondolta magában Szindbád, és amíg Vendelin, az amúgy teljesen jól gondolt Egri Bikavért számára kihozta nekilátott a levélírás előkészületeinek.

Kofferját levette a poggyásztartóról, a csatokat, kapcsokat egyebeket kioldotta, kivette belőle porcelán tintatartóját, kedvenc diófa tollszárát, egy gyufaskatulyából kiválasztotta az íráshoz megfelelő tollszemet, Schuler József remek acél tollszemére esett a választása, kivett további négy ív kiváló minőségű Adria levélpapirost Rigler József Ede papírneműgyárostól, majd mindezeket akkurátusan elrendezte a büfékocsi asztalkáján, feltűrte ingujját és mire megérkezett az üveg Egri Bikavér már neki is kezdett a Fruzsinának címzett levél írásához.

" Drága Fruzsina úrnőm! 

Nagyon hiányzik, mióta nem láttam kegyedet. Álmatlanság gyötör, és bármerre is járok szerte az országban, Önt keresem szüntelen. A fák, a levelek, a házak ablakai, de minden a világon Önt juttatja eszembe, és szívem beleszakad, hogy nem foghatom törékeny kacsóját, nem ölelhetem át keskeny derekát, nem hallhatom csengő nevetését. Hiányzik, drága Fruzsina. Étvágyam alig. A dolgok kicsúsznak kezeim közül. A munkához, és egyáltalán semmihez sincsen kedvem.  Szinte a létezés is nehéz, mert nem érzem az ízeket, sem az ételét, sem az életét, így Maga nélkül. Higgye el nekem, hogy egyetlen porcikám sem kívánta, hogy bárkit is megszeressek, hogy aztán ily' pokolian szenvedjek. Mindig menekültem, mindig igyekeztem elkerülni, hogy meghalljam mit csacsognak a nők. Ha mégis megszerettem egyiket-másikat rögtön menekülőre fogtam, mert tudtam, hogy ez lesz, mint most Önnel, Fruzsina kisasszony. Kérem fogadja hát el ezt az Önért repeső kavics-szívet, és mentesen meg a romlástól.

Ui: És őrizze meg mindörökre azt a drága mosolyát.

Hódolattal, és szerető szívvel mindhalálig: Szindbád"

 

Folyt. köv. 

 

 

 

A visszavont mosoly (2. rész)

 Ott tartottunk, hogy Szindbád úrfinak egy jófajta, igazi halászlére támadt gusztusa. Ilyet pedig hol máshol lehetne enni, mint természetesen Szegeden. Igaz ugyan, hogy a bajaiak erről valószínűleg egészen másképpen vélekednek. Na de ez már legyen a bajaiak gondja - gondolta Szindbád, és vállát megvonva felszállt az éppen indulni készülő szegedi gyorsra.- 

  Ha pedig halászlé és Szeged, akkor nem is lehet más a végcél, mint Varga uram Paprika nevezetű csárdája. Egyszerű és találó név ez egy szegedi vendéglőnek, bár kétségtelen, hogy Varga uram nem sok álmatlan éjszakát tölthetett el a csárdája elnevezésével. "Hagyma mégsem lehetett, ha csak nem szerettem volna a makóiakat magamra haragítanom!" - idézte fel magában Szindbád Varga uram frappáns magyarázatát a Paprika névre, valahányszor szóba került az. És hát sokszor szóba is került, mert a Hajós szerette Varga uramat ezzel felbosszantani, ilyenkor ugyanis a csárda tulajdonosának egész arca a nemes, szegedi fűszernövény színében izzott a méregtől.

  De nem sokáig utazgathatott emlékeiben Szindbád, mert a mozdony sípja, a pályaudvaron várakozókat beterítő gőz füstje, a nagyot rángva meginduló szerelvény jelezte, hogy ideje visszatérnie a jelenbe és helyet keresnie magának a büfékocsiban, mielőtt elfoglalják valamennyi ablak melletti részt. Márpedig az ablak melletti hely az egyik legfontosabb kelléke egy valódi vonatútnak. Ha az nincsen, akkor nem ér az egész semmit. Így hát nem volt mit tennie, kezébe vette az utazókofferját, az elengedhetetlen ébenfa sétapálcáját és megindult a büfékocsi felé. Mert hát Paprika csárda ide, Varga uram oda, halászlé meg amoda, enni addig is kell, amíg az ember Szegedre ér. No meg inni egy üveg jóféle vörösbort, hiszen a hosszú utazás célja nem is elsősorban a halászlé volt, hanem az, hogy levelet írjon Fruzsinának, az óbudai cukrászkisasszonynak. Óbudára Budáról levelet írni pedig teljes őrültség, - gondolta Szindbád.- ilyen erővel el is mondhatnám, hogy szeretem. De az ilyesmit Szindbád levélben szokta közölni, azt pedig más városokból illik írni. Ezt mindenki tudja, még a Hajós is. Levélíráshoz pedig bor, mégpedig vörösbor dukál. Lehetőleg száraz. Az édes bor csak felesleges fecsegést, szenvelgést, dagályos mondatokat szül. 

 Mivel a kora reggeli vonaton bőségesen volt ablak melletti hely a büfékocsiban, Szindbád ki is szemelt magának egyet, egy számára szimpatikus asztal mögött. A kofferját, sétapálcáját és a kalapját a poggyásztartóra helyezte, kabátját az ülés fölé akasztotta, még egyszer megtapogatta a szentelt vizes fioláját, helyet foglalt és intett a pincérnek.

- Vendelin barátom, lassan megérkezünk az első állomásra és ha nem látná üres az asztalom! - szólt mogorván az idősödő pincérhez Szindbád.-

-  Elnézését kérem, Szindbád úrfi, úgy látszik kissé figyelmetlen voltam. Mit parancsol az úr? - mentegetőzött enyhén meghajolva, elcsukló hangon a pincér.-

- Még hogy figyelmetlen volt, ez azért több annál, na de sebaj, megértem önt, Vendelin barátom. Bizonyára sok otthon a gond, talán Zsófia kisasszony is hisztériás éppen, mint ahogyan az asszonyok általában. Na de azért az ilyen törzsvendég, mint amilyen én volnék, mit tehet erről, drága barátom? - folytatta a duzzogást kissé megenyhülve a Hajós.-

- Zsuzsanna, Zsuzsannának hívják, engedelmével és már fél éve, hogy nem a feleségem, de ön ezt jól kell tudja, hiszen éppen ön csábította el egy októberi vasárnapon.

- Zsófia, Zsuzsanna, bánom is én milyen nevet adtak neki, nem vagyok sem az édesapja, sem a keresztapja, hogy tudnom kéne, de még csak a plébános sem, aki a keresztet a homlokára rajzolta, igaz szentelt vizem éppenséggel nekem is van. Na de most már igazán hozhatná azt a jóféle vörösbort, amit annyira szeretek, mert hamarosan megérkezünk és még sok dolgom van, ahelyett, hogy a nőügyeiről diskurálnánk, drága barátom. És száraz legyen ám, mint az Alföld, ami felé tartunk. - mutatott ki az ablakon Szindbád, pedig még igencsak hegyvidékes tájakon zakatolt velük a vonat.-

Folyt. köv.

A visszavont mosoly (1. rész)

 Nagyon sok mindent szeretet Szindbád az életben. Igaz ez akkor is, ha magát az életet nem kedvelte, és számtalanszor ment vissza a poros kis szülőfaluja melletti nagyváros kórházába, hogy felkeresse a szülészeti osztályt  követelve a panaszkönyv kitételét a szülőszoba falára, ahol a hozzá hasonlóak panaszt tehetnek azért, amiért a világra hozták. Sohasem értette miért legyintenek rá, miért irányítják a bolondok házába, holott kérését teljesen jogosnak vélte. 

   - Kell legyen olyan, aki ezért az életért, amit sohasem kívántam, felelősséget vállal. Mindenkinek joga van panaszt tenni, ha úgy véli nem azt kapta, amit ígértek, amivel hitegették, amit várt. Hát maguk talán kivételek? Maguknál nem lehet reklamálni, amiért a világra hoztak? Igenis követelem, hogy tegyenek ki panaszkönyvet a szülőszobám falára! - toporzékolt Szindbád, valahányszor felkereste a kórházat, ahol megszületett, de mindannyiszor a bolondok háza felé irányították, hogy ott folytassa a duzzogását, ne zavarja az épelméjűek köreit a gyerekességeivel. 

  És Szindbád mindannyiszor legyintett rájuk őket tartva bolondoknak, amiért nem értik jogos felháborodását. De az is előfordult, hogy nekivágott a falu határában található domboldalnak, hogy egykori szülészorvosának  dombtetőre épült, valaha igen előkelőnek számító, de azidőtájt már erősen omladozófélben lévő kúriájában felkeresse Kovács doktort és panasszal éljen felé, elégtételt követelve, amiért évtizedekkel azelőtt a világra hozták. Kovács doktor azonban akkoriban már jó ideje Szent Péter valamelyik kórházában praktizált, így jobb híján a korhadó léckerítéseken vezethette le dühét az életéért bocsánatot követelő Szindbád. Minden ilyen alkalomkor egy-egy deszka látta kárát a Hajós dühének, aki ébenfa sétapálcájával akkorákat vert rájuk, hogy menten kettétörtek. Ezzel, egy fél évre, évre a maga részéről egálban is volt a doktor úrral Szindbád, így nyugodtan szállhatott vonatra, hogy Szegedre utazzon, mert hát Szegeden, a Paprika csárdában főzték a legjobb halászlevet az országban. Márpedig, mint említettem Szindbád, ha egészében véve nem is, de részleteiben kifejezetten szerette az életet.

  Először is szerette az őszt, a kis falusi temetőket, harangtornyokat, templomokat, kocsmákat. De szerette a nagyvárosi nyüzsgést, a kávéházakat, a Körutat, az óbudai macskaköves utcácskákat, kisvendéglőket, jó borokat, finom ételeket. Szerette a lóversenyt, a kártyát, a szerencsejátékokat és szeretett párbajozni is. Szerette az antikváriumokat bújni, a könyvek megsárgult lapjainak illatát, a könyvlapok széleire írt apróbetűs gondolatokat, amiket egy-egy régi olvasó írt rájuk. Szerette az újságokat olvasni, a nyomdafesték illatát beszippantani, a zörgő lapokat, az apróhirdetéseket, és egyáltalán szeretett olvasni. Főleg vonaton, útban Szeged felé, de önmagában véve a vasúti utazást is szerette. Szerette a vasútállomások restijeiben a pincérek titkait kihallgatni, bókokat duruzsolni a csinos jegypénztáros kisasszonyok fülébe a dohos várótermekben, vagy csak nézni a vonat indulására váró utasokat és kitalálni vajon merre, hová utazhatnak. Mert szeretett úton lenni, folyton menni valahová, mindegy hová, csak menni, mozgásban lenni. Szeretett várakozni is, várni valamire, valakire. Éppen ezért nagyon szerette Advent szent heteit, gyertyát gyújtani, készülődni és várni a karácsonyt. Na igen, a karácsony.  Szerette a karácsonyt is, a hóesést, a szánkózást, az ajándékok vásárlását, a készülődést, a boltocskák kirakatainak ünnepi díszítését, az éjféli misék áhítatát. Szeretett hóembert építeni, korcsolyázni a befagyott tavakon, sapkát, sálat, kesztyűt húzni, mert Szindbád szeretett öltözködni is. Szerette az elegáns ruhákat, főleg télen, és még inkább karácsony tájékán. Szeretett képeslapokat írni, de egyáltalán írni. Levelezni is szeretett. Szeretett postára járni és levelet feladni, és természetesen levelet kapni is, bár azt kevésbé. De szeretett piacra, henteshez, és a sarki kisboltba is járni. Szerette a füstölt kolbászok illatát, amik a hentesnél lógtak rőfökben, szerette a paradicsom, a petrezselyem, a zeller, és bár ritkán, de a káposzta illatát is a zöldségesnél. Kiváltképpen a savanyúkáposztáét, bár igazság szerint majdnem minden savanyúság illatát, szagát szerette. Vagy a fűszerekét. Óh, a fűszerek illata. A bors, a kömény, a fahéj, a menta, a citromfű, a zsálya, a kakukkfű, mennyi mesés illat. De szerette az ízeket is. A mustárok ízét kifejezetten kedvelte, de szerette a rumos teák, a teák, a fagylaltok, habok, krémek, a sütemények vagy éppen a kolbászok töltelékeinek az ízét, a nyers tészta, de még a citrom ízét is, ami sokszor éppolyan keserű volt, mint a könnyeké, amiknek sós-keserű ízét is szerette, éppúgy mint a csókokét, bár azokét inkább csak álmában, mert fizetni azt nem szeretett, márpedig a csókokért, szerelemért, ígéretekért egyszer benyújtják a számlát, amit rendezni illő, már ha van miből, Szindbád pedig szegény volt, mint a templom egere. De szerette a tinta illatát, a tintába mártott tollhegy sercegését a finom levélpapíroson, a díszes ezüstözött levélkéseket, amikből az évek folyamán egész szép kis gyűjteménye lett, szerette a színes bélyegeket, a pecsétviaszt, amivel a leveleit, és a szívét is lezárta néha. Szerette a porcelán tintatartóját, na meg minden kis porcelánszobrocskát is. Főleg az angyalkákat. Az apró porcelán angyalkákat a polcain éppúgy, mint a hatalmas kőangyalokat a temetőkertekben. Mert szeretett hinni bennük, és mert szeretett hinni is. Leginkább abban, hogy ez a sokszor úgy elátkozott élet mégsem ér véget sohasem. Másban talán nem is hitt, leszámítva még az ördögöket, akik elől menekülvén sokszor rohant a plébános úrhoz feloldozásért. Talán éppen ezért szerette a szenteltvizet is mindig magával hordozni kabátja belső zsebében egy aprócska fiolában.

Folyt köv...

Angyal a vonaton (Avagy az exhumált boldogság)

Nagy rendező a Sors, és kegyetlen.

Mindennek megvan a maga rendje. Életnek, szerelemnek és a halálnak is. Minden van és elmúlik. Eltemetjük. Gyászruhát húzunk, elsiratjuk, szép sírhelyet választunk neki, egy árnyas fa tövében, rozsdás végű ásót ragadunk, beleszúrjuk a földbe és megássuk a gödröt neki. Fekete ébenfa koporsót választunk, fehér puha selyemmel béleljük ki, hogy viaszfehér testét ne nyomja majd a kemény fekhely. A ravatalra fehér kirzantémokat teszünk, hatalmas, némán lobogó gyertyát gyújtunk, a tükröket letakarjuk, az órát megállítjuk a ravatalozóban. Felnyitjuk a Bibliát, és remegve, összekulcsolt kézzel halkan, könnyeink fátylán át kérjük az Istent, hogy vigyázzon rá, mert ránk itt már nincsen szükség. Elvégeztetett. Halkan konduló, apró lélekharang monoton fájdalmat zeng. Temetünk. A test megpihent. Merev, hideg, rezzenéstelen arccal néz az ég felé. Utolsó tekintet. Üveges, barna szemek szárazan merdenek a semmibe. Még egy utolsó ellopott tekintet. Még egy utolsó ölelés, ami már nem éleszti fel, nem élesztheti fel, csak engedünk, engedünk magunknak. Engedünk és elengedünk. Elköszönünk. Lassan lezárjuk a szemhéjakat. Alszik. Csak az ágy keményebb, ridegebb alatta. Hányszor, de hányszor láttuk már így. Lehunyt szemmel, átölelve, őrizve álmát. Menni kell neki, nekünk. Más-más úton. Ő megy, mi maradunk. Megy és visz is magával az emélekeket, az együtt töltöt boldogság minden apró képét. Nekünk mi marad belőle? Néhány megfakult kép, és a magány. Nem is a halott hiánya, hanem a hirtelen ránk borult csend az ami fáj. A nevetésünk, a sírásunk, a zuhanásunk és a repülésünk. Amiket mind-mind önhatalmúlag magával vitt. Kirabolt.

A halottat behelyezzük a koporsóba. Egy szál rózsát teszünk mellé és lezárjuk végső nyughelyének fedelét. Leeresztjük a sírba, majd földet hányunk rá, hogy nyugodjék békében. És mi is nyugodjunk békében. Sírja egyszerű, jeltelen. Mert meni kell tovább.

De mégis, mégis amikor már meggyászoltuk, levetettük gyászruhánk, a sors borzalas felhőszakadást csinál, hogy a ráhányt föld sártengerré válljon és kimossa, kimossa azt a régen eltemetett koporsót. Göcsörtös kezeivel felnyitja az ezeerszer lezárt fedelet és szembesít halottainkkal. Sodródik a sártengerben a fekete ébenfa koporsó, majd lábunk előtt partot ér, és felkattan a zár, és feltárul ezer sebet tépve fel, a halál.

Boldog vagy?

Hát tessék! -mondja a kegyetlenül vigyorgó Sors.-

Itt van, itt van nézd!

Halott!

Szembesít azzal, ami voltál, és azzal ami vagy.

Nem halott látványa fáj.

Nem a hiánya éget és szúr rozsdás kést beléd.

Azon már túl vagy.

Volt, és nincsen többé.

Hiánya nem fáj többé.

Látványa sem szúr beléd.

De az elhantolt és exhumált boldogságod, a valaha volt boldogságod, az hogy magányod ilyen profán módon a szemedbe nevet. Az igen, az fáj.

Kitépnéd kezéből az elrabolt emlékeket. Kitépnéd merevvé dermedt kezeiből a magával vitt öleléseket, segítséget, bátorítást, és melléraknád, mellédobnád magányodat, amit cserébe itt hagyott.

Haragszol a halottra.

Haragszol, mert arca mosolyogva konzeválódott.

Mert veled ellentétben ő már megpihent.

Téged meg itthagyott.

Útmutatás, támpont segítség neélkül.

Megcsalt.

Önző volt.

És persze mi is azok vagyunk, amiért követeljük vissza a magával vitt minden boldogságunk.

Miközben őt magát nem.

Őt már elengedtük.

De a sors kinyitja azt az átkozott koporsót, amit már ezerszer lezártunk és képünkbe nevet.

Te itt maradtál.

Ő már megpihent.

Ő már boldog.

Megrabolt.

Kinevet.

Fáj.

Fáj, hogy szembesít magadrahagyatottságoddal.

2012. 05. 25.

Gondolatok

Volt, hogy sírtam, volt, hogy nevettem,

volt, hogy átkoztam,volt, hogy kerestem,
volt, hogy ellöktem, volt, hogy öleltem,
voltam pokolknak mélyén, egyes egyedül,
voltam az égben, hogy százak vettek körül,
volt, hogy szenvedtem, volt, hogy szerettem,
volt, hogy égtem, volt, hogy elégtem,
volt, hogy öltem, volt, hogy öleltem,
szerettem, éltem, s néha temettem.
Ragyogott szivárvány, tornyosult viharfelhő felettem,
volt, hogy álmodtam, s talán volt, hogy álmodtak felőlem,
volt, hogy magamból adtam, volt, hogy elvettek belőlem.
Szerettem, s talán néha engem is szerettek.
Volt, hogy kerestem, volt, hogy kerestek,
volt, hogy terveztem, volt, hogy sodródtam,
volt, hogy akartam, volt, hogy feladtam,
volt, hogy szálltam, volt, hogy zuhantam,
sokszor elbuktam, mégtöbbször felálltam,
fáztam télben, lángoltam tavaszban,
szomjaztam sivatagban, fuldokoltam tavadban,
véreztem, fájtam, nevettem.
Volt, hogy hívtam, volt, hogy rám talált,

öleltem, s ölelt a halál.
Meghaltam, s születtem újjá ezerszer.
Volt, hogy az Úton, volt, hogy tévúton jártam,
de meg semmit sem bántam.

2012. 06. 25.

Gondolatok

Ha még csak kora délután is van és mégis sötét, ha hűvös is van és néptelenek az utcák, ha komor és rideg az idő, ha mások számára semmi szép nincsen benne, sem szerethető, mégis Migrén Kisasszony nélkül hirtelen látni a szépet abban is, amiben addig semmit sem láttál. Vastag fájdalom-függönyöd, -mely addig elmédre borult és eltakart mindent, hogy csak egy átláthatatlan, gyötrelmes, fejedbe ezer késként hatoló, egybefüggő ködszerű takarót vonjon köréd, - hirtelen felhasad és látni véled az Őszt, a maga csodájában tárulva eléd. Látod a rozsdás faleveleket, amit gyermekként, vidáman rugdosol a poros aszfalton, látod a lassan leszállni készülő esti ködöt, megismered az ismerőseidet, akiket előtte eltakart előled Migrén Kisasszony kínzó ölelése. Az addig eltaszítani és elpusztítani kívánt világot most megölelnéd. Futsz, szökellsz, mint egy gátját tört folyó, mint egy gyermek, aki mindenben a szépet és az eredendő jót látja egyszerű naivitással lelkében. Köszönsz mindenkinek, nevetsz a munkából fáradtan jövőkre, akkor is ha bolondnak néznek, nevetsz a lányon, akire frászt hozod amint a sötétben mögötte termesz csont-fehér bőröd, gyász-fekete ruhába bugyolált árnyaként. nevetsz felhőtlenül, még akkor is ha tudod csak haladékot kaptál, Migrén Kisasszonytól és nem ment messzire, nem köszönt el végleg, csak egy időre búcsút intett. nevetsz, holott nemrégen még legszívesebben mindent elpusztítottál volna és minden rád mosolygó arcáról legszívesebben örökre letörölted volna azt a rohadtul idegesítő, ostoba nevetést. A függöny végre széthasadt, az addig rühellt világ most a legszebb arcát mutatja feléd. Apróság és jelentéktelen öröm, de mégis az egyik legszebb érzés amikor az a rohadt függöny végre felhasad, elméd kitisztul a fájdalomtól és látsz, és gondolkozol és élsz,,,egy ideig még.

2014. november 3.

Gondolatok

Mondd azt, hogy varázslatot és csodát lát annak, akit előtte már bevittek a színfalak mögé, akinek már megmutatták, hogy a a bűvész csal, hogy a kártyák cinkeltek, hogy a nyúl már eleve ott van a kalapban, hogy valójában két ember van abban a dobozban, amit kettéfűrészelnek és amiben látszólag egy ember fekszik. Mondd el, hogy csodát lát annak, akit már előtte bevittek a színfalak mögé, aki előtt már minden trükköt felfedtek. Mondd el annak, hogy mindaz varázslat, aki előtt már jó előre felfedték a titkot, mondd el, hogy Angyalok léteznek annak, akinek már korábban azt mondták "Isten halott." Mondd, hogy álma legyen valóság annak, akit mindig felébresztenek az álmaiból. Mondd és ne csodálkozz, ha már nem hisz semmiben, ha nem tapsol, vagy csak megszokásból, illemből, kötelező reflexből, mert úgy illik. Mert igazi csoda az lenne, ha mindezek után még hinne a csodákban, igazi varázslat az lenne, ha visszavarázsolnák belé a csodában való hitet. De lehet már azt az egy és valódi varázslatot sem tudná elhinni, éppúgy mint azokat, amiket már lelepleztek benne.

2014. augusztus 12.

Gondolatok

Az orvoshoz indulva mi mást is vehettem volna magamhoz, a leleteken kívül, mint Latinovits Zoltán levelezéseit. Leginkább azért azt a könyvet, mert abból két példányom van, így kevésbé féltem, de ahhoz kétség sem férhetett, hogy ha könyvet viszek, márpedig viszek, akkor az csak és kizárólag Latinovits Zoltánról szóló lehet. Az orvosi váróterem nem tartozik a legvidámabb helyek közé, oda mindenképpen szükséges olvasnivalót vinni, máskülönben mire sorra kerül az ember még betegebb, még lehangoltabb lesz, mint ahogyan megérkezett. Ha pedig olvasnivaló, ha társ, akkor Latinovits Zoltán, aki maga is küzdött önnön démonaival. Rokonlélek, mondhatná az ember, ha ez nem lenne Istenkísértés. A váróteremben ülve a mellém leülő ismerősömnek feltűnt a könyv borítójáról L.Z. senkiével össze nem téveszthető portréja. De, mint annyian Latinovits esetében, csak a színészt ismerik, az embert nem. Sorsát még kevésbé. Üdítő, mi több felemelő volt a szűkössé vált idő alatt felvázolni ki is volt valójában. Mennyivel több, mint egy színészóriás. Maximalista, kérlelhetetlenen, konok, kemény, de mindig a jóra, a tökéletesre törekvő, önmagával és környezetével a végtelenségig szigorú zseni. Mindezt nem csekély ellenszélben, sokszor hegynek fölfelé haladva, csökönyösen, saját magában dúló állandó háborúval terhelten. Rövid, de egyenes élet. Nyílegyenes, meg nem törő gerinc. Nyílegyenes, de idejekorán, befejezetlenül megszakadt sorsvonal.

Lázban, másfajta lázban égve mesélni róla, felemelő érzés volt, amit csak a doktor asszisztensnője szakított meg, aki végül behívott a rendelőbe.

A leleteim áttekintése után a doktor úr is vetett egy pillantást a kezemben szorongatott könyvre és elmosolyodott. Elkérte, nézegette, és megértően, egyetértően bólogatott.

- Példaképem -mondtam- - Ő is küzdött a maga Démonaival, nehéz eset lehetett, de számomra példakép.

A doktor nem válaszolt, csak egy újabb, ha lehet még nagyobb, egyetértő bólintást tett, mint aki úgy gondolja, hogy démonaival, hangulatingadozásaival, kirohanásaival együtt is zseniális ember volt. Minden szó és ellenkezés felesleges. Tudja és érti. Mert ő maga is szereti és tiszteli. Diagnózis ide, diagnózis oda, Latinovits zseni volt. Megértő bólogatás, mosoly, majd visszaadja a könyvet.

Leletek rendben.

Vérkép és minden egyéb eredmény tökéletes.

Az ízléssel egyetemben.

Szív a helyén.

A többi meg már nem az ő feladatkörébe tartozik.

2017. 02. 20.

A kis művész

Ma bejött egy kicsit szomorú édesanya az üzletünkbe, hogy a lányának, aki szeret rajzolni, és meglehetősen jól is rajzol, - díjakat nyert stb.. - állítsak össze valami nem túl drága ajándékcsomagot Mikulásra. Miközben próbálom összeszedegetni a megfelelő ajándékokat kérdezősködöm a lányáról, ami elkerülhetetlen, ha megfelelő eszközökből szeretnék összeállítani neki egy meglepetés-csomagot. Fontos, hogy ismerjem a személyét, nekem legalábbis az.

Miközben a kissé megtört édesanya mesél a lányáról egy még fiatal, de elképesztően tehetséges zsenipalánta bontakozik ki előttem. A leányzó 11 éves létére szinte minden művészeti ágban jeleskedik, méghozzá kimagaslóan, mindenféle előtanulmányok nélkül. A rajz csupán a legújabb tehetség, amit felfedeztek nála. Országos rekordokat ostromol úszásban, kerékpározásban, futásban. Emellett kitűnően zongorázik és három nyelven tanul és a tanulmányi eredményei is kitűnőek. Mégis már-már lehetetlen vele bírni az állandó maximalizmusa miatt. Neki, ha három szórt nem tud latinból, egyenlő azzal, hogy nem tud latinul és hiába az ötös dolgozat ő csak a három nem tudott szót veszi észre. Elzárkózik, bezárkózik otthon.

Az anya tehetetlenül meséli az egyre jobban összeomló kislányt az érthetetlen maximalizmusa miatt, ami rendszeres kimerültséghez vezet nála.

Én azonban ismerősen hallgattam a lány történetét.

"A lánya depresszió közeli állapotba került, és mint ilyen ember állandó elégedetlenség, maximalizmus, önmagával való kibékületlenség, bezárkózás jellemzi. Mindent pontosan megtervez, mindent előre felépít magában a tökéletességet célozva meg és a legapróbb hiba, amit nem tervezett be, kizökkenti és összezavarja, örömtelenné teszi."

Szegény anya csak bólogat egyfolytában, hogy igen pontosan jellemzem a lányát, mindent így csinál.

Nem volt nehéz belehelyezkednem a leány személyiségébe ismerem az efféle embereket, hiszen magamat láttam viszont a lányban, leszámítva az elképesztő zsenialitását. Tudtam, hogy, mint művész törékeny, végtelenül törékeny és erősen közelít az elkerülhetetlen, de termékeny melankólia felé. Az anya végül elmesélte, hogy a pszichológus is ugyan ezt mondta, kezdődő depresszió.

Tehetetlen, de valahol boldog volt, hogy van, aki megérti őt, megérti a lányát. Elnézést kért a többi vevőtől, de szerette volna még hallani a gondolataim, amibe úgy látszik úgy kapaszkodott, mint egy utolsó szalmaszálba, hogy a leánya normális. Hogy talán van kiút, hogy van egy rokonlélek, aki érti mindezt, amit ő nem.

Szép volt látni a legördülő könnyeket az anya szemében, mert bár sok hátránnyal szembesítettem, lévén a "művészet antisors", de azzal is, hogy a világ, amit csodálunk, amitől szép és nem fullad végérvényesen az unalomba, a szobrok, a festmények, a zeneművek, a találmányok, mind-mind "beteg" emberek eredményei. Juhász Gyula= depresszió, József Attila=depresszió, skizofrénia, Latinovits Zoltán=depresszió, Paál László=depresszió s még rengeteg ember, Nietzsche=depresszió, tudathasadás, személyiségzavar, akik ezt a világot széppé tették. A tökéletesen egészséges, hibátlan, makulátlan emberek világából hiányoznának ezek. Pont a lányához hasonló emberek vitték előbbre a világot és tetté olyanná, amitől értelme van benne létezni.

Az asszony megköszönte, hálálkodott, de végül, végső soron én köszöntem meg.

"Köszönöm, hogy a lánya létezik, vigyázzon rá nagyon és bár most nehéz, de egyszer a világ fogja megköszönni, hogy a lánya létezik. Vigyázzon rá nekünk, az eljövendőknek és higgye el, egyszer nem én, hanem egy világ lesz hálás a lányának. Szebbé, élhetőbbé teszi ezt a sárgolyót. Nekem és nekünk van mit köszönni."

Ilyenkor érzem, hogy van még jövő és készülőfélben vannak még nagy dolgok. Amíg ilyen "kis betegek" vannak a világon. Adjon neki erőt bármi én biztos adnék, ha tudnék.

2015. 12.04.

Gondolatok

Amikor bejön az üzletbe egy finom hangú fiatal férfi egy bekeretezett képért, és mivel ismerem a festőt, tisztában vagyok a kép értékével és azzal is, hogy a keret nagyjából annyit ér, mint az egész festmény, amivel többé-kevésbé az úriember is tisztában van. Gondolod ajánlasz neki néhány elérhető árú, de művészi értékben az általa hozott/vett (vagy remélhetőleg kapott) képnél magasabban jegyzett képet, beleértve néhány igen szép és nívós aktot, és nem érted miért nem vevő rá, holott az azoknál kevésbé jól sikerült csendéletre igencsak vevő lenne. Mutatod a szépen kidolgozott női formákat, izomzatot, a pontos arányokat a szép színkezelést és azt sem hagyod ki, ami igaz is, hogy az a néhány akt több, mint valószínű, hogy a többszörösét éri annak, amit kérnél érte, mivel a festő szignója, aláírása sajnos olvashatatlan. Igazi kincs lenne annak, aki netán felismeri, mert egészen biztos, hogy komoly művész munkája, de mivel egyelőre beazonosíthatatlan, potom pénzbe kerülne. De ez sem elég arra, hogy különösképpen érdekeljék. Így hát mesélsz arról milyen érdekes és szép megmenteni egy-egy ilyen képet az enyészettől, felújítani és szépen felöltöztetve kínálni. Ez a része azért végre érdekli, hozzá is teszi, hogy: "Nos igen a plébánián is találtunk néhány igen régi és rossz állapotú képet, amiket kidobtak volna, de helyrepofoztuk."

Elköszön, elköszönsz, majd leülsz és fél óra, egy óra elmélkedés után összeáll a kép. Hogy nagyobb baromságot, mint egy lelkésznek, vagy plébánián dolgozónak aktokat tukmálni, mutogatni eladásra, nehezen tudtál volna csinálni. Szép az egészben, hogy erre a felismerésre kellett vagy fél óra. És ezzel együtt arra is, hogy mekkora hülyének gondolhatott, pedig egészen szimpatikusnak talált az elején és ez a szimpátia kölcsönös volt. Valószínűleg addig, amíg az ember nem hozta a szokásos gyereki naivitását, való világgal nem kompatibilis, infantilis formáját.

2016 11. 29.

Karácsony egy művészboltban

- Nem fog eljönni. - gondolta az eladó, miközben állt a bolt ajtaja előtt és nézte ahogyan az első decemberi hóesés lassan fehér paplan alá rejti az üzlet utcáját.

- Nem, ilyen időben kizárt, hogy útra keljen. Nem is hibáztathatom ezért. Ki közlekedne annyi idősen ebben az időben, ha nem muszáj? Majd máskor. Majd legközelebb. Nem dől össze a világ, bár készültem rá, az izgalomtól egész este nem aludtam, a világba kiállítottam volna boldogságom, de nemhogy a világ, de más sem volt akinek kiálthattam volna. Meg lehet szokni. - gondolta magában. - Nem az első, és nem is az utolsó szép pillanat, amit magába fojtott. Semmin sem változtat. A boldogság, boldogság. Egyedül vagy mással. Talán csak pusztítóbb, kínzóbb, gyötrőbb, de szépsége ugyan olyan, akkor is ha magában égeti el. Ha elmondja valakinek, akkor talán el tud aludni? Aligha. Változott volna bármi? Ugyan úgy felkel, ugyan az az izgalom kergetőzik a szívével, ugyan úgy nem tudja eldönteni melyik ruháját vegye fel, ugyan úgy megborotválkozna, félve, nehogy megvágja magát, ugyan azt a frissen mosott nadrágját veszi fel, ugyan úgy kibokszolja a bakancsát és ugyan úgy a két szövetkabátja közül az újat, amit múlt karácsonyra kapott a szüleitől, veszi fel. És ugyan úgy visszafordul az ajtóból, hogy a másik fekete sálját vigye el. Mert az szebb. És ugyan úgy állna most az üzlet előtt kabátban, sálban, nézve a szakadó hóesést és megértően elkönyvelné, hogy a festő nem jön el.

- Látom felkészültél a fotózásra. - szólt hozzá hirtelen az öreg festő.-

- Csak szeretek kiállni az üzlet elé, a friss levegőn és gondolkodni. -hazudta zavarában az eladó, amiben volt némi igazság, de legalább annyi füllentés is.- Persze, hogy készült, hiszen a számára legkedvesebb művész kívánja megörökíteni. Amióta szóba került, hogy vászonra kerülhetne mást sem csinál, mint készül. Mégsem vallaná be. Gyenge és talán gyáva is hozzá. Ki ő a a festőhöz képest? Egy eladó, aki bár szívből teszi azt, amit tesz, de semmi több. Egy érzelgős gyerek. És egy morózus, magának való, néha bántóan és fájóan egyenes, nyíltszívű festő. Majd pont előtte fog színt vallani. Hogy tört lelkű, szomorú, naiv és infantilis. Nem, azt nem. Akkor inkább nem készült. Csak egy nap ez is, mint a többi. Hát persze.

- Akkor kezdjünk neki. - válaszolta a festő és felállította a fényképezőgép állványát az üzlet sarkában.- Melyik a kedvenc részed az üzletben?

Az eladó boldogan mutatta a régi, századfordulós festékek, ecsetek reklámjainak gyűjteményét a sarokban a falon. - Ezek régi számolócédulák, erre írták fel a vendéglősök annak idején a számlát, amit a vendég fizetett, ezen adták össze és a hátulján reklámok voltak... -mesélte gyermeki boldogsággal.-

- Szép, de ezeket nem fogom lefesteni, nem mutatna jól kicsik is hozzá. -lombozta le a festő az eladót.-

- Értem. - válaszolta az eladó elszomorodva.-

A festő pedig egymás után készítette a felvételeket amíg az eladó egy újabb, mindenkinek megfelelő helyet keresett magának.

Az ajtó kinyílt, felborítva a festő felszerelését.

- Elnézést, látom rosszkor jöttem. - szólt egy zavarodott női hang. - Be lehet jönni, vagy zavarok?

- Csak tessék jönni, nyitva vagyunk. -válaszolta zavartan az eladó.- Segíthetek valamiben?

- A kisfiamnak szeretnék valamit venni karácsonyra.

Az eladó elmosolyodott és boldogan kérdezgette a vevőt. Menyi idős a fiú, mivel szeret alkotni, miben leli örömét, hogy lassan, de biztosan összeálljon a legszebb ajándék az ifjú művésznek. A festő közben, nem zavartatva magát fényképezett. A gép kattogott, rögzítette azon ritka pillanatokat, amikor az eladó őszintén és a magára erőltetett álarc nélkül, visszavedlik egy éppolyan forma kisfiúvá, mint akinek az ajándékát próbálja kitalálni. Talán az akvarellceruza a megfelelő egy fiatal úrfinak. és már veszi is le a polcról, megmutatja az édesanyának miképpen működik.

- Olyan, mint egy színes ceruza, tud vele rajzolni, majd vízbe mártott ecsettel szépen elkeni és festményszerű képet kap. Nagyon szép és érdekes látvány egy akvarellkép. Ha szeret a fiú festeni természetesen. És nem is kell hozzá más, csak egy jó vastag papír, a hagyományos papír hullámos lesz a víztől, az nem az igazi. Na és egy finom ecset, mókus vagy nyestszőr. Azok a legpuhábbak.

Miközben a vevőnek mesél az akvarellfestés szépségeiről egy pillanatra zavarba jön. Mit gondolhat a festő? Vajon nem mond butaságot? Hiszen ott sorakoznak a boltja kirakatában a festő szebbnél szebb akvarellképei és ő kontárkodik bele a festő dolgába? Ami más napokon pofon egyszerű volt, hirtelen mázsás nehézségűvé vált. Mesélni az ecset használatáról, az akvarellpapírok típusairól, az akvarellceruza működéséről. A vevő feltehetőleg nem is tudja ki az a csendes, idős ember az üzletben. Talán nem is hallgatna rá. Mégis úgy érzi szebb és méltóbb, ha az ifjú művészpalánta karácsonyi ajándékában egy valódi festő segít. Akkor is ha sem a kisfiú, sem az édesanyja nem tudja ki ő. Számukra csak egy mogorva, közönyös öreg, aki valamiért kattogtatja a fényképezőjét szótlanul.

-De a művész úr azt hiszem ezt nálam sokkal jobban tudja. - szólt az eladó a festőre nézve.- Ő jobban tud segíteni, hogy megfelelő ajándék lenne-e ez egy kis művésznek.

Az idős festő arcán mosoly formálódik, szemében apró könnycsepp születik. Megenyhül, és olvad a szív, mint tavasszal a hó.

- Jól mondta a srác, az akvarell remek ajándék lesz a kisfiának. Csak hagyja őt festeni, hagyja, hogy azt fessen, amit szeretne. Ne korlátozza, ne előre megrajzolt képet fessen ki vele. Mindegy mit fest. Pacákat, elmosódott kuszaságokat, hagyja őt kérem, hagy játsszon vele. -

Az öreg festő lassan maga is leveti az álarcát, a féltve őrzött gyermek lassan beszélni kezd belőle.

- Így kell fogni az ecsetet látja, azt mondják vizes papírra is lehet az akvarellceruzával rajzolni, de az hülyeség. Ne vizezze be a fiú a papírját. A színek elmosódnak, gyengék lesznek. Hagyja a papírt szárazon, úgy rajzoljon rá és azt fesse el a vizes ecsettel. - és rámutat az akvarelltömbre, amit az eladó javasolt a festéshez.- Ez a megfelelő papír hozzá. Rossz papírra nem szabad festeni. Látja ez háromszáz grammos, vastag, ez bírni fogja. Szeretni fogja a fia, érdekes, szép ajándék lesz ez neki. Csak hagyja őt festeni, bármit is fessen. Lelje örömét az alkotásban, szabadságban.

És mesélt, mesélt a festő boldogan, gyermeki csillogással megfáradt szemeiben. Mint egy kisfiú, aki először fest az akvarellceruzáival.

-Hallgasson a srácra, szép ajándék lesz ez a fiának. Az akvarell egy nagyon szép technika. Csak hagyja őt szabadon festeni. - lelkendezik a menthetetlenül gyermekké visszavedlett festő. -

- Köszönöm a segítségét, azt hiszem megveszem és az lesz a karácsonyi ajándéka a fiamnak. - mondta boldogan a vevő, majd fizetett és távozott.-

- Köszönöm a segítségét.- szólt az eladó a festőhöz.-

- Jól mondtad, nem volt rám szükség, igazad volt. Nélkülem is.

- Lehet, de mégis más. Ön és én. Köszönöm mégis a segítségét. Ha tudná a kisfiú, hogy kis segített neki elindulni... -merengett el az eladó. - Talán egy szebb világot fest, talán egy önhöz hasonlóan jó ember lesz belőle, festőként, emberként. Én nagyon boldog vagyok, hogy éppen ön segített neki...

- Majd jelentkezem. A fotókból vázlatokat készítek. Talán a két ünnep között szükség lenne még néhány felvételre, ha eljönnél a műtermembe és ott is készítenék néhány képet az jó lenne. De lehet, hogy január lesz ebből. A kiállítás tavaszra tervezem, van még időnk. Télen megfestem a portrékat addig. -mondta a festő, mint akit már nem ér el az eladó gyermeki meghatottsága. Visszavedlett azzá a kissé zárkózott, érzésektől tartózkodó idős úrrá, akinek ismerik.

- Ön jó ember. Nagyon jó ember. -mosolyodott el az eladó.- Eljövök bármikor, ha szól. És köszönöm akkor is. Ragaszkodom hozzá.

- Ahogy gondolod. -felelte a festő és elindult hazafelé.-

2018. 12. 21.

Szindbád szilvesztere

- Adjon Isten, Szindbád úrfi.

- Adjon Isten, Zsuzsa kisasszony.

- Merrefelé tart az úrfi, és hogyhogy csak így egyedül szilveszternek éjszakáján?

- Szép az este, kellemes az idő, gondoltam sétálok egyet, megiszom egy pohár forralt bort mielőtt folytatnám a tanulást. Azt mondják a város főterén kitűnő az aszalt-szilvás forralt bor, de az aszalt sárgabarackos is jónak ígérkezik. –felelete egyhangúan Szindbád.-

- És semmi tivornyázás, semmi hölgyek után szaladgálás? Szindbád úrfi tán’ felnőtt? – kacagott Zsuzsanna. -

- Nem áll ez jól magának, és nem is egészséges. Már nem kedveli talán az embereket? – gúnyolódott tovább – Kezdek félni magától, úrfi. Na és mit tanul, mi lesz Önből, mit vett újabban a fejébe? Mi az, ami ennyire elfordította az embertől az egykori Hajóst?

- Könyvelő. –felelte határozottan Szindbád. – Az ember változékony, mint a tenger, amin annyit hajóztam, elfáradtam. Tudja kisasszony a számok, a számok nem hazudnak. Állandóak, mint a bánat vagy a jó bor. Az ember meg múlandó és illékony, mint a hajnali köd. Elfáradtam, hogy kergessem aztán tovatűnjön a kezeim között, amint utolérem. A számok nem csalnak meg, nem változnak meg félúton.

- A számok, a számok, Szindbád úrfi. –vonta kérdőre a kisasszony.- Bolond maga, mindig is az volt. Na és az irodalom, a művészetek, a zene, amiért egykor rajongott? Azok is feleslegesek talán? Azok is mennek az Ön ködébe, úrfi? Szeret még maga egyáltalán bármit?

- Szeretek, természetesen és talán ha maga eljönne ma este…

- Megmondtam, tudtam, hogy maga sosem változik meg, Szindbád úrfi –lelkendezett Zsuzsanna.- és szívesen el is jönnék magával, csak hát maga meg én..

- …megoldhatatlan egyenlet. –fejezte be Szindbád.-

- Ejj, Szindbád úrfi, már megint kezdi. –toporzékolt a kisasszony.- Pedig már kezdtem megkedvelni magát újra, mint régen. Ön fiatal, szinte még gyerek. Mit kezdenék én magával? Meg aztán mit mondanának?

- Tehát mégiscsak a számok, Zsuzsanna kisasszony. Látja, maga sem különb énnálam. –felelte dacosan Szindbád.- Mégis elvárná, hogy én másképpen vélekedjek a világról.

- Megőrült, Szindbád. Esküszöm maga megőrült. Az élet nem egyenlet, az élet, a szerelem nem matematika, pusztán én nem mehetek el magával. Miért nem keres valakit a maga híres egyetemén, ahol ezt a sok bolondságot a fejébe verték?

- Néztem. –felelte Szindbád.-

- És? És nem akadt egy maga korabeli kisasszony? Aki csinos és talán még ezt a sok butaságot is elhiszi magának a számairól, ködeiről, állandóságairól?

- Nem, nem akadt, Zsuzsanna kisasszony. –felelt lemondóan Szindbád.-

- Ezt még önnek is nehéz elhinnem, aki mestere a füllentésnek. Nem akadt, nem akadt, talán megszámolta? –kacagott gúnyosan a kisasszony.-

- Nem, nem számoltam meg.

- Ez mindenesetre megnyugtató, Szindbád úrfi. Talán nem ment el még a maradék esze. Hát akkor honnan tudja, hogy senki se akad magának?

- Megmértem. Fruzsina szép, de túl magas, Franciska kedves, de éppen, hogy átbukdácsol a félévi számadásokon, kettes az átlaga…

- Na jó nekem ebből elég, Szindbád úrfi, végeztem magával. –legyintett Zsuzsanna. - Majd keressen meg, ha megjött a józan esze. Elhiszem, hogy belefáradt az emberbe, na de ez már túlzás. Menjen és aludja ki magát. Talán jobb is, ha átalussza magát az új esztendőre. De könyörgöm ne számolja meg a bárányokat is álmában, mert ha megtudom esküszöm keresztüllövöm azt az érzéketlen szívét.

- Az csak egy izomcsomó, ami…. – válaszolta volna Szindbád, de erre már a kisasszony nem volt kíváncsi. Fogta magát és faképnél hagyta a Hajóst a számaival, képleteivel, egyenleteivel és minden egyébbel, amivel azidőtájt foglalkozott.

- Az élet, nem egy egyenlet, Szindbád úrfi! – kiabálta messziről a szilveszteri éjbe vesző Zsuzsanna.- Értse meg, maga ostoba, nem egyenlet!

- Hát persze, kisasszony. –gondolta Szindbád.- Ha maga mondja, akkor nem. Azzal elővett egy kockás-lapú noteszt a kabátja belső zsebéből, a másik zsebből egy golyóstollat, miközben arra gondolt, hogy mégiscsak jó, hogy régebben írogatott és nem dobta ki a noteszét. A verses lapokat kitépkedte, összegyűrte. - Az ilyesmire nincsen szükség az életben, gyerekség. - mondta magában a Hajós.- Csak fájdalmat okoz, amire semmi szükségem.

Az üres lapot függőleges vonallal ketté osztotta, a lap tetejének bal oldalára felírta „rossz emlékek”, jobb oldalára pedig, hogy „jó emlékek”. Majd gondolkodni kezdett, az elmúló esztendő eseményein kezdve januártól végig mind a tizenkét hónapon. A sikeres vizsgákon, az elhagyott kisasszonyokon, és természetesen azokon, akik őt hagyták el. - Mert legyen következetes az ember számadáskor, ez egy jó könyvelő ismérve is, meg hát kit csap be, ha lehagyja a rossz dolgokat? –gondolta Szindbád.-

A jó és rossz emlékek szépen gyűltek a kis notesz lapjain, ahogy Szindbád haladt a számadás készítésével. „Jeles számvitelből”, „nyaralás a Balatonnál”, „az étel pocsék volt”, „augusztus 20.-i tűzijáték Amáliával”, „másnap megcsalt” és így tovább és így tovább. Mikor minden fontosabb emlékét feljegyezte jó, avagy rossz tulajdonságuk szerint, mint egy végzett könyvelő átnézte az év mérlegét. A háttérben már durrogtak a petárdák, a parkban, ahol Szindbád ült, fiatalok fújták a papírtrombitát.

- Boldog új évet az úrnak! – kiabálták oda Szindbád felé, aki rá se hederített a nála alig fiatalabb fiúkra és lányokra, csak a lassan maga mögött hagyott év eredményére volt kíváncsi.

- Tizenkét jó, és tizenöt rossz emlék. Az annyi, mint tizenkettő mínusz tizenöt, tehát mínusz három. – mondta magában Szindbád.-

- Nem jó évet zártam. A számok pedig nem hazudnak – szomorodott el Szindbád. - El is ment a kedvem az egésztől, pedig nem tűnt ez rossz évnek, legalábbis azt gondoltam. De hát a számok, a számok nem hazudnak, Zsuzsanna kisasszony. – mormogta halkan Szindbád, majd egy apró mosoly formálódott a szájszélén.

- Igazam volt, Zsuzsanna kisasszony. Az élet mégis csak egy egyenlet. Ön tévedett. - Jött meg egy kissé a kedve a Hajósnak, és az órájára nézett.

- Fél tizenkettő, még nincs vége az évnek. – gondolta a Hajós. - Ha nagyon sietek még odaérek a város főterére, a forralt bor pedig állítólag nagyon ízletes. Két aszalt-szilvás és legyen egy aszalt sárgabarackos. Az pontosan három pohárka bor. Még három kellemes emlék talán belefér az évbe, hogy egálban legyünk.

Azzal felállt a padról és sietve távozott, elsodorva a kissé kapatos fiatalokat a parkban, de elnézést kérni most nem volt idő.

- Az élet mégiscsak egy egyenlet, Zsuzsanna kisasszony. –dörmögte Szindbád.

- És ki fogom hozni egálra. Ha belehalok is.

És a Hajós alakja beleveszett az ünneplő tömegbe.

2019 01. 03.

Szindbád emlékére

Gondolatok

Aki fájdalom nélkül akar élni, az olyan lehet, mint az a beteg, aki eltört lábára nem a műtéttel járó kellemetlenséget vagy gipszet választja, nem a lassú felépülés mellett dönt hanem az operáció helyett, lábának amputálását kéri.

Hogy azonnal és végérvényesen megszabaduljon attól a lábtól, ami annyit gyötri és többé soha ne kelljen átéreznie azt a kínt.

A lábának elvesztésével nyugalmat és biztonságot érez a fájdalomtól egyszer s mindenkorra megszabadultan, de az a láb még hiányozni fog akkor, amikor kávézóba, randevúkra, vagy csak egy egyszerű sétára vihetné.

2015. február 15.

Az őszinte eladó

Idős bácsi áll a felvágottas pult előtt és hosszasan szemez a nagy, vastag szelet kolozsvári szalonna előtt. Valamin gondolkodhat. Valamin mélázhat az öreg. Tesz egy kisebb kört, megnézi oldalról, megnézi elölről, hátulról csak azért nem, mert ott áll az a fránya pult ugyebár. Bejárás oda egyszerű halandónak lehetetlen. Körbejárja, tesz két lépést hátra, mintha meggondolná magát. Én ennek őszintén megmondva meglehetősen örülök, és odalépek a pult elé, de a bácsi visszastartol, lecsapva arra az egy, de vastag szelet kolozsvári szalonnára.

- Elnézéstét kérem asszonyom, szabadna csak a felét kérnem, annak a szalonnának?

-Sajnálom uram, de nem tehetem. -feleli az eladó mogorván a kisöregre mordulva.-

- Én azt ketté ugyan nem vágom. Viszi az egészet vagy nem.

Az ember elsőnek nem érti a dolgot. Talán nincsen kése? Hozzak otthonról? Miért nem lehet azt a nyomorult szalonnát két egyenlő részbe vágni? Talán fáj neki? Aligha érez az már bármit. De kisvártatva feleletet is kapunk, miért nem lehetséges ez az apró művelet. Miért képtelenség és vakmerőség kérni ilyet a nem kifejezetten jó kedélyű pultos-kisasszonytól.

- Mindenki ketté akarja vágatni. Hogy aztán a mócsingos fele itt maradjon a nyakunkon! És azt majd ki viszi haza? Talán maga? - mutat rám idegesen -

-Na látja, senki! Senkinek sem kell. Kettévágatja itt nekem, elviszi a húsos részt aztán a mócsingos meg rajtunk ragad.

-Elnézést -szóltam közbe nyugodtan.- És mi van akkor, ha tételezzük fel, én szeretem azt a finom kis mócsingos részt? Lehet én kifejezetten kedvelem a mócsingot pirospaprikával.

-Valóban? Na ne szórakozzon itt velem. Ezt a vacakot senki se fogja megvenni.

-Te is ezért maradtál egyedül - gondolom magamban. - A mócsingot meghagyták, legalább tanultál az esetből.

Szegény öreg bácsi csak néz és vár, hogy döntés szülessen a kolozsvári szalonnáról. Viheti-e azt a nyamvadt darab szalonnát uzsonnára, vagy vesz egy fél kiló háztartási kekszet és elnyammog rajta az esti híradó közben. De döntés nincsen. Vagyis van. Viszi a fél disznót, vagy megy a dolgára. Ez nem kívánságműsor. Hülye vevő, minek válogat. Jogos. Ki vinné haza a disznó farkát, körmét, fejét, orrát, ha mindenki megvehetné a legjobb falatokat. Mondjuk az, aki kocsonyát főz, de amúgy a kutya se enne disznókörmöt magában. Esetleg Egri Bikavérrel nyakon öntve, de hát amíg ott a kannás is, addig senki se vegyen Bikavért, a kutya úristenit neki.

-A bácsi végül beletörődik, hogy vagy megveszi az egészet, aminek a felét kidobja, vagy eláll a vásárlástól. Így jobb híján úgy döntött, hogy megveszi az egészet.

-Mondtam én -nevet a pultos kisasszony.-

És már csomagolja is be a (nem) kívánt terméket. Arca kisimult, és haragja is odébb állt. Jó napja lett. Neki.

2016. január 27.