Halottak napjára

Ha pediglen halottak napja van, gondolok azokra is, akiket nem a környező városok csendes temetőinek néma sírhantjai takarnak, akihez nem tudok kimenni gyertyát gyújtani lelki üdvösségükért, akik még a szó fizikai értelmében nem haltak meg, de akiket mégis eltemettem bordáim között zakatoló, rohamosan időidősödő szívem mélyén rejlő tömegsírba. Azon halottaimra, akiket magam öltem ki magamból, magam temettem el magamban, akik szintén halottaim, szintén közel álltak hozzám valaha, de az idő, a sors, vagy éppenséggel én, kiöltem, kikoptattam magamból. Azokra, akik még hihetnének a feltámadás reményében, akinek még lenne onnan visszaút, de vagy én nem kívánom már feltámasztani, vagy már ők nem élnének a feltámadás lehetőségével, akik bár élnek, de halottabbak a holtaknál. Elhantolt szerelmek, társak, ismerősök, érzések, múló, megélt emlékek, percek, boldogságok, szomorúságok, amik már éppúgy halottaim, mint nagyszüleim. Akiknek nincsen keresztjük, se hantjuk, melyhez elzarándokolnék, akik szívem tömegsírjában pihennek és akikből több van, mint a valódi halottaimból. Halottak napján őrájuk is emlékezem.

2015 november 1.

Gondolatok

Mielőtt azon bánkódunk, hogy a világ kivet magából, hogy bezárja ajtajait előttünk, tegyük fel magunknak a kérdést, vajon szeretnénk-e részei lenni, bemennénk-e oda, szeretnénk-e hozzájuk tartozni, azonosulni velük? Ha a válaszunk nem, akkor még örülhetünk is, hogy nem tartozunk oda, hogy nem kívánja társaságunkat az a világ, amihez magunk sem kívánunk csatlakozni.

2015. november 1.

Betegségről

Betegnek lenni önmagában véve nem egy felemelő állapot. A kínzó torokfájás, gyengeség, hidegrázás okozta egykedvű melankólia szürke és rideg falaira egyedül az a gondolat rajzol mosolyt, hogy minden betegség, minden kórság, amely fizikailag padlóra küld, egy-egy újabb alkalom arra, hogy a csinos és a szívnek legkedvesebb Zs. Kisasszonyt, az elbűvölően bájos patikusleányt, ha csak néhány percre is, de lássa az ember. A betegség ilyenformán mégiscsak áldás. Szerencse a szerencsétlenségben. Feltéve, hogy Zs, Kisasszony éppen dolgozik. Ha nem, akkor a pirulák és a gyógyulás későbbre marad. De a betegség még így is elviselhetőbb. Megszépül és áldássá terebélyesedik.
Jobban belegondolva szerencse, hogy Zs. Kisasszony nem egy temetkezési vállalatnál dolgozik. Akkor csak egyszer látnám, ha látnám életemben. Egyszer és utoljára. Szép halál, de a telhetetlenség önzése mégsem kívánná, hogy Zs Kisasszony egy temetkezési vállalatnál dolgozzon. Mohó és telhetetlen önzés, amely nem elégedne meg az egyszeri és utolsó találkozással.
Bár nem tudom, még az sem kizárt, hogy tudnék hinni a számomra idegen és félelmetes reinkarnációban, hogy újra és újra meghalva, majd feltámadva újra és újra lássam.

2015. november 9.

Ma bejött egy kicsit szomorú édesanya az üzletebe, hogy a lányának, aki szeret rajzolni, és meglehetősen jó is rajzol -díjakat nyert stb..- állítsak össze valami kis ajándékcsomagot Mikulásra. Miközben próbálom összeszedegetni a megfelelő ajándékokat kérdezősködöm a lányáról, ami elkerülhetetlen, ha megfelelő csomagot szeretnék összeállítani neki. Fontos,hogy ismerjem a személyét, nekem legalábbis az.

Miközben a kissé megtört édesanya mesél a lányáról egy még fiatal, de elképesztően tehetséges zsenipalánta bontakozik ki előttem. A leányzó 11 éves létére szinte minden művészeti ágban jeleskedik, méghozzá kimagaslóan,mindenféle előtanulmányok nélkül. A rajz csupán a legújabb tehetség,amit felfedeztek nála. Országos rekordokat ostromol úszásban, kerékpározásban, futásban. Emellett kitűnően zongorázik és három nyelven tanul és a tanulmányi eredményei is kitűnőek. Mégis már-már lehetetlen vele bírni az állandó maximalizmusa miatt. Neki, ha három szórt nem tud latinból, egyenlő azzal, hogy nem tud latinul és hiába az ötös dolgozat ő csak a három nem tudott szót veszi észre. Elzárkózik,bezárkózik otthon. 

Az anya tehetetlenül meséli az egyre jobban összeomló kislányt az érthetetlen maximalizmusa miatt,ami rendszeres kimerültséghez vezet nála.

Én azonban ismerősen hallgattam a lány történetét.

"A lánya depresszió közeli állapotba került, és mint ilyen ember állandó elégedetlenség,maximalizmus, önmagával való kibékületlenség, bezárkózás jellemzi. Mindent pontosan megtervez, mindent előre felépít magában a tökéletességet célozva meg és a legapróbb hiba,amit nem tervezett be, kizökkenti és összezavarja, örömtelenné teszi."

Szegény anya csak bólogat egyfolytában, hogy igen pontosan jellemzem a lányát,mindent így csinál. 

Nem volt nehéz belehelyezkednem a leány személyiségébe ismerem az efféle embereket, hiszen magamat láttam viszont a lányban, leszámítva az elképesztő zsenialitását. Tudtam, hogy,mint művész, törékeny, végtelenül törékeny és erősen közelít az elkerülhetetlen de termékeny melankólia felé. Az anya végül elmesélte, hogy a pszichológus is ugyan ezt mondta, kezdődő depresszió.

tehetetlen, de valahol boldog volt, hogy van,aki megérti őt, megérti a lányát. Elnézést kért a többi vevőtől, de szerette volna még hallani a gondolataim,amibe úgy látszik úgy kapaszkodott,mint egy utolsó szalmaszálba, hogy a leánya normális. Hogy talán van kiút, hogy van egy rokonlélek,aki érti mindezt,amit ő nem.

Szép volt látni a legördülő könnyeket az anya szemében,mert bár sok hátránnyal szemebsítettem, lévén a "művészet antisors", de azzal is,hogy a világ,amit csodálunk, amitől szép és nem fullad az unalomba, a szobrok, a festmények, a zeneművek, a találmányok, mind-mind "beteg" emberek eredménye. Juhász Gyula= depresszió, József Attila=depresszió, skizofrénia, Latinovits Zoltán=depresszió, Paál László=depresszió s még rengeteg ember,Nietzsche=depresszió, tudathasadás, személyiségzavar, akik ezt a világot széppé tették. A tökéletesen egészséges, hibátlan, makulátlan emberek világából hiányoznának ezek. Pont a lányához hasonló emberek vitték előbbre a világot és tetté olyanná, amitől értelme van benne létezni.

Az asszony megköszönte, hálálkodott, de végül, végső soron én köszöntem meg.

"Köszönöm, hogy a lánya létezik, vigyázzon rá nagyon és bár most nehéz, de egyszer a világ fogja megköszönni, hogy a lánya létezik. Vigyázzon rá nekünk, az eljövendőknek és higgye el, egyszer nem én, hanem egy világ lesz hálás a lányának. Szebbé, élhetőbbé teszi ezt a sárgolyót. Nekem és nekünk van mit köszönni."

Ilyenkor érzem, hogy van még jövő és készülőfélben vannak még nagy dolgok. Amíg ilyen "kis betegek" vannak a világon. Adjon neki erőt bármi én biztos adnék, ha tudnék.

2014. december 4.

Szilveszteri gondolatok 2.

Gondolatok egy elmúló esztendő margójára

Egy elköszönő év küszöbén mit is lehetne mondani? Mit lehetne mondani a kedvesnek, aki távozóban még egyszer hátranéz vágyakozón, mielőtt elindul. Hogy "köszönöm"? Önzetlen és nagyvonalú gesztus volna ezt mondani. Önzetlen, mert megköszönni egy indulni készülőnek, hogy itt volt s tán többé nem látjuk, erős jellemre vall. Az ember ennél önzőbb. Legalábbis abban az esetben, ha őszinte. Talán igazabb volna azt mondani, hogy "köszönöm, és hiányozni fogsz, s remélem visszatérsz, remélem újra bekopogsz ajtómon, mely mindig nyitva áll előtted." Valahogy így van az ember az elköszönő régi, és a küszöbön álló új esztendővel. Mint a kedvessel is, ki indulófélben van. Volt, ami volt, néha a pokolra kívánta, néha gyűlölte és bánta, hogy ismerte, hogy összehozta vele a sors. De most, mikor eljött az idő, hogy menni készül, még akkor is, ha távozása nem feltétlenül végleges, mert van, ami örök van, ami távozásával válik csak igazán élővé és valóságossá, egyszeriben hiánnyá terebélyesedik benne a közöny és a gyűlölet. 
Így van ez a távozó évvel is, azt hiszem. Volt, amilyen volt. Keserű, szomorú, halál szegélyezte, magányos, amit már félidőben átadtam volna az elmúlásnak, amiről sosem gondolná az ember, hogy hiányozni tudna. Mégis van, amitől tart az ember. Tart attól, hogy az évvel együtt mindenki elmegy, akit az év hozott magával, mert ők is részei ennek a hanyatló, alkonyodó évnek. Részei, mint a bánat, vagy az öröm. Siker, vagy a kudarc. Az ember ilyenkor elköszön, számot vet és bízik. Bízik abban, hogy lesz, aki visszatér, lesz, aki örök és, aki a bekopogó újabb esztendőben is ott fog állni a küszöbön, hogy még egy évet maradjon. 
Nekik Boldog Új Évet! A távozóknak pedig sok szerencsét és hálát, amiért az ember megismerhette őket, átutazókat.

2014 december 31.

Szilveszteri gondolatok 1.

Petárdáznak, örülnek, de ha megkérdezném minek örülnek, nem tudnák megmondani. Csak mert ma "örülni kell". Mind viccesek. A pénztáros a boltban, amikor az előttem sorban állót kisegítem 5 forinttal, hogy ne álljon meg az élet folyása és ne problémázzanak szaros 5 forinton. Odaadom, csak haladjunk tovább a dolgunkra. Nevetnek, örülnek, "milyen kedves úri ember". Lehet. Nem érdekel különösebben. Ma mindenki nevet, örül a semminek. Mintha ezt bármelyik másik nap nem tenné meg velük az ember. "Ez egy érdekes nap" mondja a kisegített pultos kislány, aki már egyre nyilvánvalóbban fejezi ki szimpátiáját, és amire sem most, és azt hiszem később sem leszek vevő. "Ez egy érdekes nap." "Minden bizonnyal" - felelem, és nézek körbe mitől más ez a nap? Miért érdekes? Mert adtam 5 forintot az előttem állónak, hogy be tudjon vásárolni? Mert az év utolsó napja van? Mert ma "érdekesnek" kell lennie? Érdekes, ha érdekesnek gondolom. Vidám, ha belül vidám vagyok, vagy leszek. Örülök, ha majd örülni tudok szívből, nem pedig parancsra csak azért mert ezt ez a nap, vagy bárki is elvárja tőlem. Fogok örülni, ha azt őszintén és nem parancsra teszem. Fogok és nem számít milyen napra esik. Március 12.-e vagy szeptember 23.-a lesz. Érdekes nap lesz és szép, mert őszintén az. De a bolt ablakából nézve a fekete Opelt, sóvárogva egy elérhetetlen boldogság után, tudom, hogy ez még átkozott messze van. Vagy soha nem is jön el. Addig örüljenek, akiknek ez megy kötelezően én meg megvárom, amíg azt őszintén és szívből tudom tenni. Függetlenül, hogy mit mutat majd a naptár. Nem kötődik napokhoz, dátumokhoz a boldogság. 
Az igazi boldogság legalábbis nem. 
Más meg nem kell.

2014 december 31.

Szindbád kabátja

   A felnőtté válás egyik velejárója, hogy az ember nem futamodik meg akkor, ha hálásnak kell lenni, ha meg kell köszönni valamit, ha örülni kell. Talán ezért is örök kedvencem Huszárik Zoltán: Szindbád című filmje, különösképpen Szindbád alakja, akivel már az első pillanatokban azonosultam, pontosabban szólva magamra ismertem a Hajósban. A Hajósban, aki világ életében menekült a hála, a köszönet, szeretet elől. Ő az öregséget, a megöregedést, a kikötést látta benne, a visszafordíthatatlant és egyben magát a halált.   Megállni, megköszönni, maradni, neki egyet jelentett az ifjúság elvesztésével, megöregedéssel és a pusztulással. Gyermek-ésszel hitt abban, hogy ha csak kergeti, de nem kapja el a boldogságát, akkor nem éri utol a Kaszás. Megmarad fiatalnak, gyereknek, álmodozónak, délibábot kergetőnek. Hajós, aki sosem kötött ki. Mindig úton lenni, számára egyenlő volt a mindig fiatalnak lenni gondolatával. Örök gyereknek maradni. Ismerős és mindennapi érzés. Gondolom ezért nem kedvelem a születésnapot, karácsonyt, névnapot, mert bár adni jó, mások örömét keresni csodás érzés, de mindig benne van a mások kedvességének az elfogadása is. Amit gyerek módjára rendre el is szúrok. Feszengek, hülyeséget mondok, bakizok, nem köszönöm meg jól, hiába tombol az ember szíve mélyén a hála, mint egy kitörni kész vulkán, a kitörés elmarad. Elfojtódik, meghal, eltemetődik és csak béna szavak, toporgások, elrontott ünnepek maradnak utána. Meg néhány szépnek tartott írás, amiben az ember próbálja bepótolni, újraszülni a pillanatot, utólag megköszönni. Mert írni könnyű, mondani nehéz. Hálásnak lenni meg még nehezebb. 
    Tudtam, hogy a karácsonyra kapott kabátot, amit direkt rám szabott a szomszéd ismerős a divatüzletében, ahová csak miattam ment be az alkalmazottak helyett, hogy pontos méretet vegyen, nekem tetsző formát szabjon a kabátnak és kellő hosszúságot, anyagot, s ami gyermeki boldogsággal töltött el, egyszer majd meg kell köszönni. Mert borzasztóan meg akartam köszönni, hogy körülvesznek, érdeklődnek, keresik a nekem tökéletest, ami lehetetlenség, ha ismernének, de megpróbálták. És már ettől boldog voltam. Nem érdekelt, hogy kész lesz-e karácsonyra, ez őket érdekelte igazán, ők csináltak belőle presztízskérdést, engem nem érdekelt. Nem érdekel, a mikor csak a hogyan. De talán az sem. Sanyi bá' persze elkészült időben, de ezt is eltitkolta előlem. Meglepetésként ott volt a fa alatt a kabát, aminek örültem, mint egy kisfiú. Mert tényleg beletörődtem és elfogadtam, hogy majd egyszer készen lesz. Nem lett tökéletes, nem lett eléggé fekete, az anyaga sem könnyű annyira, mint szerettem volna, nem lobog úgy utánam, ha végigmegyek az utcán, mint kívántam volna, talán ha egy boltban látom, meg sem veszem. Hazudnék, ha erről álmodtam volna. 

   Mégis az első nemtetszésem után, valamiért hozzám nőtt, megszerettem ezt a hibás kis kabátot. Mint, amikor az ember megszeret valakit. Hirtelen minden hibája szerethetővé, széppé változik. Ami másban elviselhetetlen az benne szép és szerethető. A ráncok, a pöszeség, a dadogás, minden tökéletlensége tökéletességgé nemesül. És már nem adná oda egy tényleg tökéletes kabátért. Hozzánő és megszereti, tökéletesnek látja. Így lett a kabát végül mégis szép. Olyan, amit már nem adnék oda másért. Hála és köszönet fogalmazódik meg a gyerekemberben, körmöli gondoltban mit fog mondani Sanyi bá'-nak, ha meglátja. Büszkén mutatja majd a széppé vált,tökéletlen kabátot. napokig fogalmazza, hogy az adott pillanatban ne valljon kudarcot, szokás szerint. Felépíti, megtervezi a mondandóját, hogy most már ne csússzon bele hiba,mint mindannyiszor.

   De az a pillanat csak nem jön el. Hiába sétál fel s alá az utcán, Sanyi bá' sehol. Mire elfejeti, nem készül rá és megszokásból leugrik a boltba bezzeg összefut vele. És a szindbádi ösztön futásra, menekülésre készteti. Menni, futni bárhová, csak el. El Sanyi bá' elől, mert ez most nem megfelelő alkalom, nincsen megtervezve, nem volt beleszámolva a napba. És az egész helyzet szokás szerint így balul sül el. Mint, aki nem örül a kabátnak, mint aki menekül és nem akarja megköszönni. Úgy kell rászólni,hogy "Tetszik-a kabát?" 
  Az ember elsüllyed szégyenében. A föld alá ásná el magát. Méghogy tetszik-e? Hiszen erre készült egy hete, hogy elmondja, de ez most nem volt jó alkalom rá. Hebeg-habog, toporog és a köszönet valamiféle kifogás szerű ostobasággá silányul. Menekülne ki a helyzetből, a boltba, bárhová csak el onnan. Menekül, mint Szindbád, a benne felejtett szavakkal. Kártyavárként döntve össze a szépen elgondolt köszönetnyilvánítást. Bánja az ember, hogy a várt és tervezett pillanatot elkótyavetyélte, elherdálta, mint egy gyerek. fel kell nőni, ha az ember igazán és őszintén hálás akar lenni.

   Mindenesetre,ha egyszer ezt Sanyi bá' olvassa, akkor tiszta szívből és hálásan köszönöm a gyönyörűvé szépült kabátot, aminél szebb lehet, de nekem kedvesebb soha. És, ha így utólag és bénán, de szívből köszönöm.

2015 január 2.