A karácsony vége

Mint minden alkalommal, ha az ünnepek elmúlnak, eljön az ideje a karácsonyfa lebontásának. Ezt a feladatot, a karácsonyfa feldíszítésével ellentétben, mindig kikövetelem magamnak. Kiharcolom itthon, ha úgy tetszik és kizárólagosan úgy, hogy mindenki menjen ahová gondolja, jelen esetben dolgozni és hagyjanak magamra ezzel a művelettel. Mert a karácsonyfa lebontása pontosságot, figyelmet, türelmet és precízséget követel meg. Jómagam legalábbis presztízskérdést csinálok abból, hogy minden bútor pontosan ugyan oda kerüljön vissza, ahol volt előtte, minden dísz ugyan abba a dobozba legyen visszatéve, ahonnan kivettem, minden égősor ugyan abba a több évtizedes, ócska nejlonzacskóba legyen bekötve, amibe volt, minden műanyag füzér a régi és eredeti dobozába legyen összetekerve pontosan úgy, és abban a formában, ahogy azt kivettem. A csúcsdísz és a talp is ugyan abba a puffba kerüljön a szobámban, ahol addig az egy évig pihent, amíg elő nem vettük. És ha ezzel végeztem, akkurátusan felporszívózok úgy, hogy az utolsó tűlevelet is eltüntessem. Ez azért is fontos, mert később az ember beleléphet, megszúrhatja magát, sebeket ejthet rajta, amikre semmi szükség. Fontos, és ezt másra nem bízom, nem bízhatom. Más hanyag módon összepakolná, felborítva azt a rendet és megszokott elrendezést, ami előtte volt, ezáltal felkavarná és újra felidézné az elmúlt ünnepet. Inkább lassan, és minden leszedett dísszel újabb és újabb emlékeket feltépve, felidézve a végérvényesen elmúlt ünnepet, a készülődés szépségét, az ajándék kicsomagolásának örömét, azt a melegséget, amit a karácsonyfa adott, a sok szépet, amit maga alatt rejtett még egyszer újraélve, és fájdalmasan konstatálva, hogy elmúlt, vége, mint hanyag mód túlesni rajta és még júniusban is tűlevélbe lépve, feltépett sebekkel emlékezve. Hosszú és fájdalmas folyamat, de ha jól végzem el, a végén már semmi sem elékeztet rá. Így a következő karácsony eljötte éppolyan meglepetéssel, váratlansággal, felkészületlenséggel fog rám köszönni.

2015 január 4.

Második és egyben végső ok arra, hogy miért nem kell bemutatkoznom

Kedves Olvasóm!

   Te,Aki erre tévedtél, abban a hiú reményben, hogy itt és most tőlem megtudod ki vagyok csalódni fogsz. Sajnálom? Nem. Sajnálod? Nem baj, előfordul. Ha gondolod lapozz tovább. Lapozz, mert azt, hogy én ki vagyok azt tőlem sosem fogod megtudni. Mert írhatnék ide most bármit, a válasz feltehetőleg már régen megszületett Benned, Kedves Olvasó. Én pedig nem fogok a szádba, szívedbe, elmédbe szavakat, gondolatokat festeni vagy rakni. Nem vagyok restaurátor, hogy a rólam Benned már régen kialakult képet átfessem. Mert az már nem a Te, hanem az én képem volna. Ha festenék arra a vászonra, pontosan ugyan azt festeném át, húznám ki, pontosan ugyan azokkal a színekkel, ecsetvonásokkal, amiket Te használtál. Újat nem festenék, legfeljebb felerősíteném a tónusaidat, de az sem lenne már ugyan az a kép. Tehát kár is belepingálnom. Nem igaz?

   Mert írhatnék szépet magamról, írhatnék voltaképpen bármit, az fele olyan Igaz sem volna, mint az, amit gondolsz. Akkor meg minek fárasszuk egymást, nemde bár? 

   De azért fárasztalak. 

   Mert az Igazsághoz, még a féligazsághoz is hosszú út vezet, Kedves Olvasó. Vagy már régen megszületett Benned, de reméled, vagy kevésbé reméled, hogy majd most beigazolódik. 

   Nem célom más képet festeni magamról, mint aminek gondolsz, ahogyan Weöres Sándor (Sanyika) írta, "Ki minek lát, az vagyok annak". Se több, se kevesebb. 
   Lehetek egy ostoba, makacs, konok, hisztis Gyerek. Lehetek s leszek. Miért ne? 
  Lehetek egy szép szavakat pufogtató, ám azokat rendre kidurrantó és az ellenkezőjét tévő Csaló. Miért ne? 
  Lehetek egy szépen író, érdekes gondolatokat szövögető Költőcske. Miért ne? 
 Lehetek egy hullámzó kedélyű, a gyűlölet és a szeretet végletét megélő, depressziót, melankóliát, repülést és zuhanást váltakozva megszülő és elvetélő, szerepeiből rendre kilépő ócska Ripacs. Miért ne? 
  Lehetek akit gyűlölsz és a Pokolra kívánsz. Miért ne? Ott se lennék idegenben. 
  Lehetek egy, az Igazságért, a maga igazáért már-már őrült módon harcoló, senkit meg nem hallgató, más véleményét figyelembe nem vevő, önző, egoista Őrült. Miért ne? 
  Lehetek Angyal lehetek Démon. 
  Lehetek Barát, lehetek Ellenség. 
  Szeretet és harag Tárgya. Szimpátia vagy utálat Tárgya. Miért ne? 
  Miért mondjak, írjak bármit, amikor ezt Te már régen eldöntötted.

  És tudod mit, Kedves Olvasó, legyen Igazad.

  Az vagyok, aminek gondolsz, mindez a Te dolgod.

 Olyan képet festesz rólam, amilyet kívánsz és látsz a valóságodnak, és azt teszel azzal a képpel, amit akarsz. Kiakasztod a Faladra? Tedd. Örülni fogok és büszke leszek rá, Rád.       Szemétre hányod, mert látni sem bírod? Örülni fogok, mert nem érdekel. 

  Mert az vagyok, aminek Te gondolsz.

  Tépd szét, Viseld egészséggel, közönnyel.

  Egyaránt örülni fogok.

2015 január 8.

Arról,hogy miért nem kell bemutatkoznom

Látva az interneten a sok bemutatkozó videót, elgondolkodtam.

Elgondolkodtam azon, hogy nekem be kell-e mutatkoznom, vagy szükséges-e ez részemről. Szükséges-e akkor, ha arra a kérésre, hogy "szeretnélek megismerni" én csak nevetéssel felelek. Megismerni engem? Minek, hiszen ismersz. Jobban,mint én magamat. 

Ismersz és, ha hiszed, ha nem, kedves Idegen, mi már számtalanszor találkoztunk. Láttál, hallottál rólam, és talán beszéltünk is már. Kevesebbet, többet, azt én nem tudom, mert én nem jegyzek meg mindenkit, mint ahogyan te sem, de tudom, hogy már találkoztunk.

Én voltam az az úr az elegáns szövetkabátban a mozi büféjében, akit néztél fejcsóválva és valami különc sznobnak gondoltál, és a haverjaiddal kinevettél. Vagy szimpatikusnak találtál csak túl komolynak, hogy odalépj és megzavarj olvasás közben a kávém felett. Köszönöm.

Én voltam az az úrfi, aki rád köszönt nevetve az utcán és zavarában a pontos időt kérdezte tőled, holott ott volt a csuklóján a fekete karórája, napnál világosabban jelezve, hogy tudja mennyi az idő, csak valamit kérdezni szeretett volna tőled. Én voltam az is, akinek zavarodban nem tudtál felelni, vagy akinek nem akartál és elzavartad, vagy akit meg sem hallottál, de az is, aki utána randevúra hívott egy közeli temetőkertbe és átölelt.

Én voltam, aki lázasan és dadogva verset írt neked, amit te széttéptél, vagy boldogan olvastál. Aki az utcán előre engedett, vagy fellökött sietéségében. Én voltam, aki átadta neked a helyet a vonaton és feltette a csomagod a poggyásztartóra, de én voltam az is, aki furakodott és zsörtölődött és elküldött a fenébe téged.

Én voltam, a koldus a kalapjával, amibe némi aprót dobtál és megköszönte, de az is ,aki rád rivallt, hogy keveset adtál. Aki pénzed elitta az első kocsmában, de az is, aki kenyeret vett belőle. Voltam tolvaj, aki ellopta a pénztárcád egy tömött villamoson és voltam becsületes megtaláló, aki utánad hozta azt. Voltam rablód és megmentőd, voltam gyilkosod és szeretőd, voltam hóhérod és bírád. Démonod és Angyalod.
Én voltam, aki a boltban mögötted állt és szidta az égieket, káromolva mindenkit, amiért lassú vagy és a sarkadra lépett haragjában és meg tudott volna ölni. De én voltam az is, aki előre engedett, hogy hamarabb végezz és rád nevetett.

Én voltam, aki gyűlölt és az is, aki kedvelt. Én voltam, aki kinevetett és lerázott de én voltam az is, aki hajthatatlanul ment utánad és párbajra hívta lovagodat, majd győzött és továbbment. Vagy maradt. 
Voltam felnőtt, aki átnézett rajtad, vagy, aki meghallgatott, de voltam gyerek, aki csak nevetett bajaidon és érzéseiden, mert nem fogta fel súlyukat.

Voltam idős bácsi, aki gyűlölt téged fiatalságodért és megvetett. Voltam idős bácsi, akit te vetettél meg, mert a halált láttad benne és önmagad végességét. 
Voltam bolti eladó, aki rossz napját rajtad vezettem le és megsértett dühében, amitől az egész napod pocsékba ment. Voltam bolti eladó, aki többet adott vissza és, akinek nem szóltál, vagy akinek szóltál és rád hagyta, mert kedvelt. 
Voltam sofőr, aki lefröcskölt sárral és nevetett és voltam autós, aki inkább fékezett, mint bajod essen.

Mindegyik és semelyik vagyok.

Ugyan olyan,mint bárki más.

Találkoztunk és találkozunk minden nap, köszönsz, vagy átlépsz, kikerülsz vagy fellöksz. Megjegyzel vagy elfelejtesz. Mindegyik valahol én vagyok. 

Szóval már ismersz.

Felesleges hát bemutatkoznom. Találkoztunk már ezerszer és még talán foguk is.

2015 január 8.

Reggeli párbeszéd

Csöngetnek. Szokásom szerint nagyon nem túl vidáman leballagok az alsó szintre, amiért megint zargatnak feleslegesen. keresem a kulcscsomót,hogy ajtót nyissak. Köpcös,cigarettát a szájában tartó, DMRV-s egyenruhában feszítő férfi áll az ajtó előtt.

-Nem kell kinyitnia, csak szólok,hogy fél-egy órán keresztül nem lesz víz.

-Nem gond, nem érdekel, köszönöm,nem vagyok szomjas. Sör amúgy lesz?

Nem értette. Mindegy. Leszarom.

2015 január 14.

A titokzatos sms szép,de egy dolog. Mert nem ismer, gondolom, így a levegőnél nagyobb súlya nincsen. Ámde, amikor egy ismerős, nevezzük Barátnak, ír, hogy a párja látott és szerzett egy kalapot, amivel rád gondolt és minden szó nélkül megvette és elpostázza neked, ha mást nem szobadísznek,mert szerinte illik hozzád (van is kalapom, nem tévedett sokat), azért az még az ember kavics-szívét is összetépi, megcsavarja. Azért egy kalap nem két fillér, postázni sem egyszerű, meg az a tudat, ahogyan sokszor bánok az emberekkel, amennyire rideg és érzéketlen vagyok, könnyeket csal az ember szemébe. Adni szép, de kapni pokolian nehéz, elfogadni meg még nehezebb. Az ember feltúr szekrényt, fiókot,hogy valamivel kiegyenlítse azt,amit kapott. Késő és utólagos bánat és vallomás,hogy bizony már vagy egy éve ott lapult egy kis csontváz-medál,amit pont neki szántunk. csak hát nem akaródzott bátorságot venni hozzá,hogy elküldje az ember. Kavics-szívű remeteként az ember az ilyesmit inkább tervezi,mintsem teszi. Mégis a bűntudat gyötri,ha valaki nem tervez, hanem tesz,mert érdemei nem indokolnák feléje. Gondolnak rá, miközben ő is gondol persze,de gondolatain túl nem jut soha. irigyeli azt,aki nem gondolkodik, hanem cselekszik. nehéz elfogadni,mert méltatlan rá,de mégis örül,hogy méltónak találtatott. Barátság. Egyik legszebb ajándék a kalap mellé. Szebb és több annál. Méltónak lenni rá meg különösképpen. Még a magamfajta zord lelket is meghatja. és nem a tárgyiassága miatt,hanem mert rohadtul nem szolgáltam rá.

Furcsa ez a nap.

Mondanám,hogy megváltozom és ezentúl már többé nem csak tervezek és elgondolok szép dolgokat és nem fojtom önmagam tavaiba, de hazugság volna. valószínűleg maradok ilyen, kavics-szívű remete, aki továbbra sem fogja érteni azt a szépet,ami érdemtelenül rá zuhan. De köszönöm

2015 január 15.

Azért van abban valami bizarr és csak velem megtörténtehő, hogy amikor hazaér az ember a boltból hulla fáradtan a megrakott kosár cipelésétől elgémberedett karokkal, és éppen pakolná ki a temérdek megvásárolt élelmiszert, fürdőhabot, fogkrémet az üres hűtőbe és már a pokolra kívánja az egész cécót, bár a bevásárlást magát nagyon kedvelem, csönget egy picit a mobilom. Jókor,amikor a pakolás közepén vagyok és mehetnék a kabátomhoz vissza az előszobába. Gondoltam merül az aksi vagy a fene tudja, igazából nem érdekel az a szerkezet. Azt se tudom sms jön, vagy aksi merül, nem érdekel minek mi a hangja. Azért odanézek rá, mégis mi a baja lehet. Hét nem olvasott sms. megesik,mert leszarom őket. Mint ahogyan mindenkit szinte. Azért már kíváncsiságból megnézem mi volt az a 7 üzenet,amit leszartam. utolsó üzenet, ami valószínűleg csipoghatott,: "Te egy nagyon helyes fiú vagy. ....." Persze aláírással, de ezt az ember nem közli,mert van becsület is a világon. Pár pecig mosolyog az ember, hogy ilyen ostobaság is csak vele fordulhat elő. Hogy ki az az X.Y. a jó ég tudja. Hogy a telefonszámom honnan lehet meg, azt is. Szép és érdekes, ha az ember után így "nyomoznak" és tiszteletre méltó, mert szimpatizálok az efféle titokzatosságokkal, akárhonnan is szerezte meg, de az élet megy tovább. Ja és mivel pénz nincs a telefonomon, sms-t meg valamiért nem tudok írni már évek óta, azért meg nem gyalogolok el,hogy rakjak rá, így az ismeretlen embernek csak köszönni lehet néhány megmaradó sorban ezt a furcsa élményt. Nem, nem azért,mert ezt írta,mert ettől én nem nagyon esek hasra,sőt, már régen leszarom én az ilyesmit, hanem a módja az,amiért megérdemli,hogy egy rövidke írás megemlékezzen róla.

2015 január 15.

Szokatlan, de őszinte Nőnapi köszöntő

Nem vagyok híve a nagy szavaknak, ha mögöttük nem rejlenek őszinte és mély érzések. Éppen ezért most nem írom, hogy Isten éltesse a Nőket, mint minden boldogság forrását. Nem. Nem írom, mert nem írhatom. Mert bár szép lenne, ez kétségtelen, ámde hamis is. A hazugság pedig, ha szép is, akkor sem több, mint hazugság. Bármilyen szép szavakba is öltöztetjük őket.

Részemről az igazság így hangozna.

Isten éltessen titeket Nőket, Asszonyokat, Lányokat. Titeket, akik annyi átkozott sebet, kínt, bánatot gyötrelmet adtatok. Akik annyi illékony délibábot festettetek elém, hogy azokat, én naiv gyerek vakon követve szakadékok legmélyére kerültem.

Isten éltessen titeket, akik annyi álmatlan éjszakát adtatok. Annyi pokolra kívánt nappalt, annyi céltalan és reménytelenségtől tétován átbotorkált mindennapot, annyi ellenségemnek sem kívánt fájdalmat a mellkasom, a bordáim mögé.

Isten éltessen titeket, kik rezzenéstelen arccal intettetek búcsút és téptétek ki, majd hintették be sóval a sebét ezerszer is annak az öklömnyi izomcsomónak, ami már három évtizede pumpálja belém a vért.

Isten éltessen titeket életem megannyiszori megnyomorítóit. Kik egyetlen mozdulattal emeltetek fel egészen a Mennyekig, egyetlen szóval emeltetek trónotokra, egyetlen szóval emeltetek hatalmassá, tettetek fontossá, naggyá, értékessé, majd ugyan úgy egyetlen mozdulattal, szóval vagy örök némasággal vágtatok Pokloknak legmélyére és tettetek fontos helyett kidobott szemétté. Isten éltessen titeket, akik mosolyotokkal felemeltetek, csókjaitokkal fontossá tettetek, de ugyan azzal a csókkal, mint Júdás a Megváltót, elárultatok és a végtelen szenvedés tüzére hánytatok. Isten éltessen titeket, áruló csókok adóit.

De Isten éltessen Titeket, Lányok, Nők, Asszonyok. Akik nélkül az életem semmi sem lett volna.

Akik értelmet vittetek a létezésbe, akik megmutattátok, hogy milyen szeretve lenni és szeretni. Akik célt adtatok a lét értelmetlenségébe, akik értelmet csepegtettetek ebbe az értelem nélküli világba. Akik szépet hoztatok a kietlen szürkeségbe, akik mellém álltatok akkor mikor elbuktam. Akik hibáim is szerettétek és erénynek láttátok, vagy pusztán képesek voltatok szeretni azt is, amit más már képtelen volt.

Kínzóim és gyógyítóim. Gyilkosaim, hóhéraim, de megmentőim és megtartóim, az Isten Éltessen Titeket.

Minden fájdalom, gyötrelem, és ezerszer elátkozott kín ellenére is, a legszebb dolgai vagytok ennek a földi pokolnak.

Néha végtelenül elátkozlak, de legbelül minden feketére festett szó mögött, végtelenül szeretlek titeket. És szeretni foglak mindhalálig. Isten éltessen Titeket, Lányok, Nők, Asszonyok.

Földi Angyalaim és Démonaim.

2014 márciusa