Fényképeim

Váci kapuk (1.)

2012. szeptember 12.

Fényképeim

"Holtodiglan - holtomig"

(kisváci temető)

2012. szeptember 18.

Gondolatok

 

 

Szombat

Szeretem ezt az időt. Ezt a mások által talán rossznak nevezett szeles, borongós, viharvert időt. Meseszép, csodálatos és elbűvölő. Érzem, hogy újra élek és ha csak pár napig is tart de pillanat-boldogságomban ez, ebben a megállított időben, nem érdekel. Nem, mert festőien szépséges. Szép akár Mednyánszky vagy Paál László  sötét tónusú olajképei, Huszárik Zoltán melankolikus celluloid-álmai vagy éppen Wagner monumentális dallamai.


Táncol a szél, kergeti a felhőket, tépi és cibálja a fák ágait, hordja az apró és nagyobb tárgyakat, amik az útjába állnak. Mert nem szab neki gátat sem ember sem állat, mert vad és megzabolázhatatlan, mert nem szorítható ember-szabta keretek és gátak közé.


Végigsöpör a csenden, az ernyedt és unalmas álló időn, mert ereje nem fékezhető. Vad, vágytól szenvedélyes, elsöprő és határtalan. Itt nincsen rend. És nincsen posványul, unottan megállt, rendbe vágott tér és idő. Kavar, felkavar mindent. Szívet és lelket felpezsdítő, hajók vitorláinak szelet adó, vizet és eget felkorbácsoló zabláját tépett természet. Elsöpri a felszínes ostobaság kicserepesedett szájú mosolyát. Feltépi az unalom megsárgult, merev, kartonpapír-szemfedőjét. Kerget embert, kerget állatot, kerget műanyag hordót az eresz alól. Törvényeket nem ismerő akár maga a szerelem. Dobban és csapdos, tör és teremt. Teremt zajt, teremt vihart és elűz minden posványt, ami áll és unalmába fullad. Korbácsol unott arcokat, korbácsol birkanyájként menetelő ostoba tömeget, korbácsol felszínes boldogságot, és teremt új törvényt, teremt új rendet, teremt új világot.


Záporozó eső és tépő viharok nyomán elsöpri azt, ami értéktelen és unott és túlontúl emberi. Bekergeti a házakba, beton-ólakba a szürke és megkövesedett szívű csőcseléket. Mert új és gáttalan törvényt szül, az Ő törvényét, az Én törvényemet, a Mi törvényünket. Viharom, drága szép viharom, hát eljöttél. Eljöttél, hogy elsodord a szemetet a világból, hogy letöröld muszáj-mosolyukat és házaikba űzd a zsibongó tömeget. Hogy szívembe rendet vágj, hogy feltépd sebeimet majd  begyógyítsd, hogy új viharokat hozz belém, új vitorlákat dagassz, új tengerekre vigyél.


Nincsen ennél szebb, ennél csodásabb, mesésebb és pezsdítőbb idő. Átölelném, megölelném, megcsókolnám viharom. Új és megállíthatatlanul söprő, kegyetlen, rideg, de megtörhetetlen törvényeket szülő, parancsoló, térdre parancsoló ám féltő és óvó viharom. Szelem, esőm, záporom. Hát ha nem is gyakran de eljön és szerető korbácsával lecsap, lecsap erre a ostoba tömegre. Elűzi az utcákról, hogy sétálhassak, hogy ne nézzen senki és én se nézzek senkit. Hogy üres, néptelen, szél kavarta utcákon, tereken, vihartól kócos hajjal, őszülve, fáradtan, eső verten de boldogan, egy más mosoly kerekedjen arcomra.

Gondolatok

Ismétlés

Megismételni azt, ami már egyszer megtörtént, pontosan úgy ahogyan akkor, lehetetlenség. Talán a csak a tökéletlent, talán csak azt, ami nagyon is emberire sikeredett lehet megismételni. A hitványból ugyanis minden nehézség nélkül lehet egy pontosan olyan hitvány másolatot készíteni, de abból, ami már akkor is tökéletes volt, nem. Hinni a tökéletesség megismételhetőségének lehetségességében nem pusztán hiú ábránd és gyermeki naivitás.  Több, sokkal több annál. Hinni a hibátlanság megismétlésben egyenesen istenkáromlás. Mintha magát a teremtést kívánnánk újra eljátszani, újra teremteni azt, ami már akkor is egyszeri és megismételhetetlen volt. Aki erre vállalkozik, aki képes hinni abban, hogy bármi, ami egyszer is tökéletes volt, megismételhető, az maga vonja kétségbe annak egyszeri, egyedi és megismételhetetlen voltát. Már az ismétlés lehetőségébe vetett hite is merő ellentmondás. Ellentmondás, mert kijelenteni, pláne hinni abban, hogy megismételhető  az, amit megismételhetetlennek tart, paradoxon. Annak megkísérlése pedig maga az istenkáromlás. Csak egy naiv és ostoba ember képzelheti azt, hogy a tökéletesség újraalkotása éppolyan tökéletes lesz, mint az eredeti, amit megismételni, lemásolni kíván. Ahogyan egy műalkotás lemásolása, újraalkotása sem lesz több, mint hitvány másolat, készítse azt akár a legnagyobb tehetséggel megáldott művész is, úgy egy tökéletes pillanat, a tökéletes boldogság sem ismételhető meg soha többé. Hiába adott ugyan az a hely, hiába adott hozzá minden egyes alkotóelem újra, kétszer, még azonos alapanyagokból sem lehet megalkotni azt, ami egyszer már tökéletes volt. Ostoba és magát istennek képzelő ember hihet csak ebben. Csak az emlékezés az egyetlen lehetséges ismétlése egy egyszer már megtörtént, hibátlan pillanatnak. Mint ahogyan Csontváry Magányos cédrusát sem fogja soha senki pontosan ugyan úgy megfesteni, mert a tökéletességet, az egyszerit, a hibátlant nem lehet megismételni, sem lemásolni, úgy a boldogságot sem. Akárki fesse is meg Csontváry cédrusát, akármekkora zseni is legyen, tanulmányozhatja akár egy életen át a festőzseni minden ecsetvonását, színkeverését, elzarándokolhat akár Libanonba, felkeresheti az isten által elhívott patikusból lett festőóriás által bebarangolt valamennyi helyszínt, beszerezhet akár korabeli festővásznat, ecsetet, pigmentet és keverhet pontosan olyan színeket magának, a tökéletesség megismétlése mégis lehetetlenség. Önmaga becsapása lenne, ha az évtizedek alatt megalkotott képet kitéve a falra elhinné, hogy sikerült az ismétlés. Nincs semmi tökéletes, ami megismételhető volna. Akkor sem, ha látszólag minden alkotóeleme adott hozzá. A tökéletesség pontosan azért tökéletes, mert megismételhetetlen. Hiába intézi néha úgy a sors, hogy látszólag minden adott ahhoz, hogy megismétlődjön, hinni ebben istenkísértés. Megpróbálni szentségtörés és megkérdőjelezése annak, hogy a megismételni kívánt pillanat megismételhetetlen Nincs más ismétlés, mint az emlékezés ismétlése. Előrefelé nem lehet ismételni, csak visszafelé. A tökéletességet legalábbis biztosan nem.

 2014.06.01.

verseim

Még itt vagyok (veled) 

(Versek Őhozzá III.)

Kedvesem! Még itt vagyok veled.
Gyermeki, érzékeny lelkem, csak neked.
Gyengéden sírva suttogja neved,
Hogy míg él, csak téged szeret.
Öröm volt minden perc veled,
De most fogd meg a remegő kezet,
Mely lassan a halálba vezet…
… de még itt vagyok veled! 

Kedvesem! Szeress, míg melletted vagyok.
A gyengéd fény már felettem ragyog.
Ölelj át, s még egy csókot adok,
Megőrzöm belül mit tőled kapok,
Mert nekem már nem lesznek holnapok,
És őrizd a mát, mit még adhatok.
Ha már nem leszek neked…
… de még itt vagyok veled!

Kedvesem! Fogd meg e hideg kezet.
Érzed kicsim? Nyugodt. Már nem remeg.
Nem dobban a szív sem már senkiért,
Mely tegnapig is csak érted élt.
Mosd le arcomról a fáradt könnyeket.
Zárd izzó öledbe kihűlt testemet.
S bár ajkam néma, többé nem nevet…
… de még itt vagyok veled!

2000.01.27.

Verseim

 Adrienn 

Önzetlenség szobra vagy.
Sohasem kérsz, mindig adsz.
Mint a jég, ha új tavasz
Halott csendből dalt fakaszt.
Olvad szíved, hogyha kapsz,
Kínok közt is hű maradsz.
Fájjon bárhogy is neked,
Akit egyszer is szeretsz,
Tegyen bármit is veled,
Adjon ólom-könnyeket
Vagy sötétlő felleget,
Mely gyötrő démonként lebeg
Csendes álmaid felett,
Hogy bársony-finom lelkedet
Ezer viharral tépje meg.
Ha csontig hatol is a seb,
Mit igaz lényed kapott,
Ki csak önmagából adott,
És szőtt tiszta álmokat.
Nekünk, kik a kárhozat
Tüzébe tartva két kezünk,
Önmagunk testéből eszünk,
Még akkor is nyújtod kezed,
És kristályként ragyog szemed.
Majd szégyen szülte könnyeink,
Tüzében égő lelkeink,
Bűn ráncolta homlokát
Finom csókkal hűti szád.
És mosoly nyílik arcodon,
Pedig belül félsz nagyon,
Attól, hogy megesik veled,
Valaki téged is megszeret.

Verseim

Lennék 

(Mónihoz V.) 

Lennék Nap, mely feletted ragyog.
Lennék csönd, hogy rejtsem sóhajod.
Lennék tűz, mely tebenned lobog.
Lennék szív, mely teérted dobog.
Lennék lélek, s vele a vágy.
Lennék az est, és benne az ágy.
Lennék ezer, s még ki tudja hány,
Aranyló csillag az ég falán. 

Lennék toll, mit a kezed vezet.
Lennék papír, mely őrzi neved.
Lennék könny, mely halkan pereg.
Lennék csók, mit adnak neked.
Lennék kar, mely ölel téged.
Lennék tükör, s benne képed.
Lennék öröm, s lennék bánat,
Mely elemészt, míg téged várlak. 

Lennék a vér, mely tebenned ég.
Lennék a kezdet, s lennék a vég.
Lennék az eső, hogy mossam arcodat.
Lennék benned, egyetlen gondolat.
Lennék az első, s ha kell az utolsó.
Lennék bölcső, s lennék koporsó.
Lennék halál, s lennék az élet.
De képtelen vagyok elérni téged.