Gondolatok

Ha még csak kora délután is van és mégis sötét, ha hűvös is van és néptelenek az utcák, ha komor és rideg az idő, ha mások számára semmi szép nincsen benne, sem szerethető, mégis Migrén Kisasszony nélkül hirtelen látni a szépet abban is, amiben addig semmit sem láttál. Vastag fájdalom-függönyöd, -mely addig elmédre borult és eltakart mindent, hogy csak egy átláthatatlan, gyötrelmes, fejedbe ezer késként hatoló, egybefüggő ködszerű takarót vonjon köréd, - hirtelen felhasad és látni véled az Őszt, a maga csodájában tárulva eléd. Látod a rozsdás faleveleket, amit gyermekként, vidáman rugdosol a poros aszfalton, látod a lassan leszállni készülő esti ködöt, megismered az ismerőseidet, akiket előtte eltakart előled Migrén Kisasszony kínzó ölelése. Az addig eltaszítani és elpusztítani kívánt világot most megölelnéd. Futsz, szökellsz, mint egy gátját tört folyó, mint egy gyermek, aki mindenben a szépet és az eredendő jót látja egyszerű naivitással lelkében. Köszönsz mindenkinek, nevetsz a munkából fáradtan jövőkre, akkor is ha bolondnak néznek, nevetsz a lányon, akire frászt hozod amint a sötétben mögötte termesz csont-fehér bőröd, gyász-fekete ruhába bugyolált árnyaként. nevetsz felhőtlenül, még akkor is ha tudod csak haladékot kaptál, Migrén Kisasszonytól és nem ment messzire, nem köszönt el végleg, csak egy időre búcsút intett. nevetsz, holott nemrégen még legszívesebben mindent elpusztítottál volna és minden rád mosolygó arcáról legszívesebben örökre letörölted volna azt a rohadtul idegesítő, ostoba nevetést. A függöny végre széthasadt, az addig rühellt világ most a legszebb arcát mutatja feléd. Apróság és jelentéktelen öröm, de mégis az egyik legszebb érzés amikor az a rohadt függöny végre felhasad, elméd kitisztul a fájdalomtól és látsz, és gondolkozol és élsz,,,egy ideig még.

2014. november 3.

Gondolatok

Mondd azt, hogy varázslatot és csodát lát annak, akit előtte már bevittek a színfalak mögé, akinek már megmutatták, hogy a a bűvész csal, hogy a kártyák cinkeltek, hogy a nyúl már eleve ott van a kalapban, hogy valójában két ember van abban a dobozban, amit kettéfűrészelnek és amiben látszólag egy ember fekszik. Mondd el, hogy csodát lát annak, akit már előtte bevittek a színfalak mögé, aki előtt már minden trükköt felfedtek. Mondd el annak, hogy mindaz varázslat, aki előtt már jó előre felfedték a titkot, mondd el, hogy Angyalok léteznek annak, akinek már korábban azt mondták "Isten halott." Mondd, hogy álma legyen valóság annak, akit mindig felébresztenek az álmaiból. Mondd és ne csodálkozz, ha már nem hisz semmiben, ha nem tapsol, vagy csak megszokásból, illemből, kötelező reflexből, mert úgy illik. Mert igazi csoda az lenne, ha mindezek után még hinne a csodákban, igazi varázslat az lenne, ha visszavarázsolnák belé a csodában való hitet. De lehet már azt az egy és valódi varázslatot sem tudná elhinni, éppúgy mint azokat, amiket már lelepleztek benne.

2014. augusztus 12.

Gondolatok

Az orvoshoz indulva mi mást is vehettem volna magamhoz, a leleteken kívül, mint Latinovits Zoltán levelezéseit. Leginkább azért azt a könyvet, mert abból két példányom van, így kevésbé féltem, de ahhoz kétség sem férhetett, hogy ha könyvet viszek, márpedig viszek, akkor az csak és kizárólag Latinovits Zoltánról szóló lehet. Az orvosi váróterem nem tartozik a legvidámabb helyek közé, oda mindenképpen szükséges olvasnivalót vinni, máskülönben mire sorra kerül az ember még betegebb, még lehangoltabb lesz, mint ahogyan megérkezett. Ha pedig olvasnivaló, ha társ, akkor Latinovits Zoltán, aki maga is küzdött önnön démonaival. Rokonlélek, mondhatná az ember, ha ez nem lenne Istenkísértés. A váróteremben ülve a mellém leülő ismerősömnek feltűnt a könyv borítójáról L.Z. senkiével össze nem téveszthető portréja. De, mint annyian Latinovits esetében, csak a színészt ismerik, az embert nem. Sorsát még kevésbé. Üdítő, mi több felemelő volt a szűkössé vált idő alatt felvázolni ki is volt valójában. Mennyivel több, mint egy színészóriás. Maximalista, kérlelhetetlenen, konok, kemény, de mindig a jóra, a tökéletesre törekvő, önmagával és környezetével a végtelenségig szigorú zseni. Mindezt nem csekély ellenszélben, sokszor hegynek fölfelé haladva, csökönyösen, saját magában dúló állandó háborúval terhelten. Rövid, de egyenes élet. Nyílegyenes, meg nem törő gerinc. Nyílegyenes, de idejekorán, befejezetlenül megszakadt sorsvonal.

Lázban, másfajta lázban égve mesélni róla, felemelő érzés volt, amit csak a doktor asszisztensnője szakított meg, aki végül behívott a rendelőbe.

A leleteim áttekintése után a doktor úr is vetett egy pillantást a kezemben szorongatott könyvre és elmosolyodott. Elkérte, nézegette, és megértően, egyetértően bólogatott.

- Példaképem -mondtam- - Ő is küzdött a maga Démonaival, nehéz eset lehetett, de számomra példakép.

A doktor nem válaszolt, csak egy újabb, ha lehet még nagyobb, egyetértő bólintást tett, mint aki úgy gondolja, hogy démonaival, hangulatingadozásaival, kirohanásaival együtt is zseniális ember volt. Minden szó és ellenkezés felesleges. Tudja és érti. Mert ő maga is szereti és tiszteli. Diagnózis ide, diagnózis oda, Latinovits zseni volt. Megértő bólogatás, mosoly, majd visszaadja a könyvet.

Leletek rendben.

Vérkép és minden egyéb eredmény tökéletes.

Az ízléssel egyetemben.

Szív a helyén.

A többi meg már nem az ő feladatkörébe tartozik.

2017. 02. 20.

A kis művész

Ma bejött egy kicsit szomorú édesanya az üzletünkbe, hogy a lányának, aki szeret rajzolni, és meglehetősen jól is rajzol, - díjakat nyert stb.. - állítsak össze valami nem túl drága ajándékcsomagot Mikulásra. Miközben próbálom összeszedegetni a megfelelő ajándékokat kérdezősködöm a lányáról, ami elkerülhetetlen, ha megfelelő eszközökből szeretnék összeállítani neki egy meglepetés-csomagot. Fontos, hogy ismerjem a személyét, nekem legalábbis az.

Miközben a kissé megtört édesanya mesél a lányáról egy még fiatal, de elképesztően tehetséges zsenipalánta bontakozik ki előttem. A leányzó 11 éves létére szinte minden művészeti ágban jeleskedik, méghozzá kimagaslóan, mindenféle előtanulmányok nélkül. A rajz csupán a legújabb tehetség, amit felfedeztek nála. Országos rekordokat ostromol úszásban, kerékpározásban, futásban. Emellett kitűnően zongorázik és három nyelven tanul és a tanulmányi eredményei is kitűnőek. Mégis már-már lehetetlen vele bírni az állandó maximalizmusa miatt. Neki, ha három szórt nem tud latinból, egyenlő azzal, hogy nem tud latinul és hiába az ötös dolgozat ő csak a három nem tudott szót veszi észre. Elzárkózik, bezárkózik otthon.

Az anya tehetetlenül meséli az egyre jobban összeomló kislányt az érthetetlen maximalizmusa miatt, ami rendszeres kimerültséghez vezet nála.

Én azonban ismerősen hallgattam a lány történetét.

"A lánya depresszió közeli állapotba került, és mint ilyen ember állandó elégedetlenség, maximalizmus, önmagával való kibékületlenség, bezárkózás jellemzi. Mindent pontosan megtervez, mindent előre felépít magában a tökéletességet célozva meg és a legapróbb hiba, amit nem tervezett be, kizökkenti és összezavarja, örömtelenné teszi."

Szegény anya csak bólogat egyfolytában, hogy igen pontosan jellemzem a lányát, mindent így csinál.

Nem volt nehéz belehelyezkednem a leány személyiségébe ismerem az efféle embereket, hiszen magamat láttam viszont a lányban, leszámítva az elképesztő zsenialitását. Tudtam, hogy, mint művész törékeny, végtelenül törékeny és erősen közelít az elkerülhetetlen, de termékeny melankólia felé. Az anya végül elmesélte, hogy a pszichológus is ugyan ezt mondta, kezdődő depresszió.

Tehetetlen, de valahol boldog volt, hogy van, aki megérti őt, megérti a lányát. Elnézést kért a többi vevőtől, de szerette volna még hallani a gondolataim, amibe úgy látszik úgy kapaszkodott, mint egy utolsó szalmaszálba, hogy a leánya normális. Hogy talán van kiút, hogy van egy rokonlélek, aki érti mindezt, amit ő nem.

Szép volt látni a legördülő könnyeket az anya szemében, mert bár sok hátránnyal szembesítettem, lévén a "művészet antisors", de azzal is, hogy a világ, amit csodálunk, amitől szép és nem fullad végérvényesen az unalomba, a szobrok, a festmények, a zeneművek, a találmányok, mind-mind "beteg" emberek eredményei. Juhász Gyula= depresszió, József Attila=depresszió, skizofrénia, Latinovits Zoltán=depresszió, Paál László=depresszió s még rengeteg ember, Nietzsche=depresszió, tudathasadás, személyiségzavar, akik ezt a világot széppé tették. A tökéletesen egészséges, hibátlan, makulátlan emberek világából hiányoznának ezek. Pont a lányához hasonló emberek vitték előbbre a világot és tetté olyanná, amitől értelme van benne létezni.

Az asszony megköszönte, hálálkodott, de végül, végső soron én köszöntem meg.

"Köszönöm, hogy a lánya létezik, vigyázzon rá nagyon és bár most nehéz, de egyszer a világ fogja megköszönni, hogy a lánya létezik. Vigyázzon rá nekünk, az eljövendőknek és higgye el, egyszer nem én, hanem egy világ lesz hálás a lányának. Szebbé, élhetőbbé teszi ezt a sárgolyót. Nekem és nekünk van mit köszönni."

Ilyenkor érzem, hogy van még jövő és készülőfélben vannak még nagy dolgok. Amíg ilyen "kis betegek" vannak a világon. Adjon neki erőt bármi én biztos adnék, ha tudnék.

2015. 12.04.

Gondolatok

Amikor bejön az üzletbe egy finom hangú fiatal férfi egy bekeretezett képért, és mivel ismerem a festőt, tisztában vagyok a kép értékével és azzal is, hogy a keret nagyjából annyit ér, mint az egész festmény, amivel többé-kevésbé az úriember is tisztában van. Gondolod ajánlasz neki néhány elérhető árú, de művészi értékben az általa hozott/vett (vagy remélhetőleg kapott) képnél magasabban jegyzett képet, beleértve néhány igen szép és nívós aktot, és nem érted miért nem vevő rá, holott az azoknál kevésbé jól sikerült csendéletre igencsak vevő lenne. Mutatod a szépen kidolgozott női formákat, izomzatot, a pontos arányokat a szép színkezelést és azt sem hagyod ki, ami igaz is, hogy az a néhány akt több, mint valószínű, hogy a többszörösét éri annak, amit kérnél érte, mivel a festő szignója, aláírása sajnos olvashatatlan. Igazi kincs lenne annak, aki netán felismeri, mert egészen biztos, hogy komoly művész munkája, de mivel egyelőre beazonosíthatatlan, potom pénzbe kerülne. De ez sem elég arra, hogy különösképpen érdekeljék. Így hát mesélsz arról milyen érdekes és szép megmenteni egy-egy ilyen képet az enyészettől, felújítani és szépen felöltöztetve kínálni. Ez a része azért végre érdekli, hozzá is teszi, hogy: "Nos igen a plébánián is találtunk néhány igen régi és rossz állapotú képet, amiket kidobtak volna, de helyrepofoztuk."

Elköszön, elköszönsz, majd leülsz és fél óra, egy óra elmélkedés után összeáll a kép. Hogy nagyobb baromságot, mint egy lelkésznek, vagy plébánián dolgozónak aktokat tukmálni, mutogatni eladásra, nehezen tudtál volna csinálni. Szép az egészben, hogy erre a felismerésre kellett vagy fél óra. És ezzel együtt arra is, hogy mekkora hülyének gondolhatott, pedig egészen szimpatikusnak talált az elején és ez a szimpátia kölcsönös volt. Valószínűleg addig, amíg az ember nem hozta a szokásos gyereki naivitását, való világgal nem kompatibilis, infantilis formáját.

2016 11. 29.

Karácsony egy művészboltban

- Nem fog eljönni. - gondolta az eladó, miközben állt a bolt ajtaja előtt és nézte ahogyan az első decemberi hóesés lassan fehér paplan alá rejti az üzlet utcáját.

- Nem, ilyen időben kizárt, hogy útra keljen. Nem is hibáztathatom ezért. Ki közlekedne annyi idősen ebben az időben, ha nem muszáj? Majd máskor. Majd legközelebb. Nem dől össze a világ, bár készültem rá, az izgalomtól egész este nem aludtam, a világba kiállítottam volna boldogságom, de nemhogy a világ, de más sem volt akinek kiálthattam volna. Meg lehet szokni. - gondolta magában. - Nem az első, és nem is az utolsó szép pillanat, amit magába fojtott. Semmin sem változtat. A boldogság, boldogság. Egyedül vagy mással. Talán csak pusztítóbb, kínzóbb, gyötrőbb, de szépsége ugyan olyan, akkor is ha magában égeti el. Ha elmondja valakinek, akkor talán el tud aludni? Aligha. Változott volna bármi? Ugyan úgy felkel, ugyan az az izgalom kergetőzik a szívével, ugyan úgy nem tudja eldönteni melyik ruháját vegye fel, ugyan úgy megborotválkozna, félve, nehogy megvágja magát, ugyan azt a frissen mosott nadrágját veszi fel, ugyan úgy kibokszolja a bakancsát és ugyan úgy a két szövetkabátja közül az újat, amit múlt karácsonyra kapott a szüleitől, veszi fel. És ugyan úgy visszafordul az ajtóból, hogy a másik fekete sálját vigye el. Mert az szebb. És ugyan úgy állna most az üzlet előtt kabátban, sálban, nézve a szakadó hóesést és megértően elkönyvelné, hogy a festő nem jön el.

- Látom felkészültél a fotózásra. - szólt hozzá hirtelen az öreg festő.-

- Csak szeretek kiállni az üzlet elé, a friss levegőn és gondolkodni. -hazudta zavarában az eladó, amiben volt némi igazság, de legalább annyi füllentés is.- Persze, hogy készült, hiszen a számára legkedvesebb művész kívánja megörökíteni. Amióta szóba került, hogy vászonra kerülhetne mást sem csinál, mint készül. Mégsem vallaná be. Gyenge és talán gyáva is hozzá. Ki ő a a festőhöz képest? Egy eladó, aki bár szívből teszi azt, amit tesz, de semmi több. Egy érzelgős gyerek. És egy morózus, magának való, néha bántóan és fájóan egyenes, nyíltszívű festő. Majd pont előtte fog színt vallani. Hogy tört lelkű, szomorú, naiv és infantilis. Nem, azt nem. Akkor inkább nem készült. Csak egy nap ez is, mint a többi. Hát persze.

- Akkor kezdjünk neki. - válaszolta a festő és felállította a fényképezőgép állványát az üzlet sarkában.- Melyik a kedvenc részed az üzletben?

Az eladó boldogan mutatta a régi, századfordulós festékek, ecsetek reklámjainak gyűjteményét a sarokban a falon. - Ezek régi számolócédulák, erre írták fel a vendéglősök annak idején a számlát, amit a vendég fizetett, ezen adták össze és a hátulján reklámok voltak... -mesélte gyermeki boldogsággal.-

- Szép, de ezeket nem fogom lefesteni, nem mutatna jól kicsik is hozzá. -lombozta le a festő az eladót.-

- Értem. - válaszolta az eladó elszomorodva.-

A festő pedig egymás után készítette a felvételeket amíg az eladó egy újabb, mindenkinek megfelelő helyet keresett magának.

Az ajtó kinyílt, felborítva a festő felszerelését.

- Elnézést, látom rosszkor jöttem. - szólt egy zavarodott női hang. - Be lehet jönni, vagy zavarok?

- Csak tessék jönni, nyitva vagyunk. -válaszolta zavartan az eladó.- Segíthetek valamiben?

- A kisfiamnak szeretnék valamit venni karácsonyra.

Az eladó elmosolyodott és boldogan kérdezgette a vevőt. Menyi idős a fiú, mivel szeret alkotni, miben leli örömét, hogy lassan, de biztosan összeálljon a legszebb ajándék az ifjú művésznek. A festő közben, nem zavartatva magát fényképezett. A gép kattogott, rögzítette azon ritka pillanatokat, amikor az eladó őszintén és a magára erőltetett álarc nélkül, visszavedlik egy éppolyan forma kisfiúvá, mint akinek az ajándékát próbálja kitalálni. Talán az akvarellceruza a megfelelő egy fiatal úrfinak. és már veszi is le a polcról, megmutatja az édesanyának miképpen működik.

- Olyan, mint egy színes ceruza, tud vele rajzolni, majd vízbe mártott ecsettel szépen elkeni és festményszerű képet kap. Nagyon szép és érdekes látvány egy akvarellkép. Ha szeret a fiú festeni természetesen. És nem is kell hozzá más, csak egy jó vastag papír, a hagyományos papír hullámos lesz a víztől, az nem az igazi. Na és egy finom ecset, mókus vagy nyestszőr. Azok a legpuhábbak.

Miközben a vevőnek mesél az akvarellfestés szépségeiről egy pillanatra zavarba jön. Mit gondolhat a festő? Vajon nem mond butaságot? Hiszen ott sorakoznak a boltja kirakatában a festő szebbnél szebb akvarellképei és ő kontárkodik bele a festő dolgába? Ami más napokon pofon egyszerű volt, hirtelen mázsás nehézségűvé vált. Mesélni az ecset használatáról, az akvarellpapírok típusairól, az akvarellceruza működéséről. A vevő feltehetőleg nem is tudja ki az a csendes, idős ember az üzletben. Talán nem is hallgatna rá. Mégis úgy érzi szebb és méltóbb, ha az ifjú művészpalánta karácsonyi ajándékában egy valódi festő segít. Akkor is ha sem a kisfiú, sem az édesanyja nem tudja ki ő. Számukra csak egy mogorva, közönyös öreg, aki valamiért kattogtatja a fényképezőjét szótlanul.

-De a művész úr azt hiszem ezt nálam sokkal jobban tudja. - szólt az eladó a festőre nézve.- Ő jobban tud segíteni, hogy megfelelő ajándék lenne-e ez egy kis művésznek.

Az idős festő arcán mosoly formálódik, szemében apró könnycsepp születik. Megenyhül, és olvad a szív, mint tavasszal a hó.

- Jól mondta a srác, az akvarell remek ajándék lesz a kisfiának. Csak hagyja őt festeni, hagyja, hogy azt fessen, amit szeretne. Ne korlátozza, ne előre megrajzolt képet fessen ki vele. Mindegy mit fest. Pacákat, elmosódott kuszaságokat, hagyja őt kérem, hagy játsszon vele. -

Az öreg festő lassan maga is leveti az álarcát, a féltve őrzött gyermek lassan beszélni kezd belőle.

- Így kell fogni az ecsetet látja, azt mondják vizes papírra is lehet az akvarellceruzával rajzolni, de az hülyeség. Ne vizezze be a fiú a papírját. A színek elmosódnak, gyengék lesznek. Hagyja a papírt szárazon, úgy rajzoljon rá és azt fesse el a vizes ecsettel. - és rámutat az akvarelltömbre, amit az eladó javasolt a festéshez.- Ez a megfelelő papír hozzá. Rossz papírra nem szabad festeni. Látja ez háromszáz grammos, vastag, ez bírni fogja. Szeretni fogja a fia, érdekes, szép ajándék lesz ez neki. Csak hagyja őt festeni, bármit is fessen. Lelje örömét az alkotásban, szabadságban.

És mesélt, mesélt a festő boldogan, gyermeki csillogással megfáradt szemeiben. Mint egy kisfiú, aki először fest az akvarellceruzáival.

-Hallgasson a srácra, szép ajándék lesz ez a fiának. Az akvarell egy nagyon szép technika. Csak hagyja őt szabadon festeni. - lelkendezik a menthetetlenül gyermekké visszavedlett festő. -

- Köszönöm a segítségét, azt hiszem megveszem és az lesz a karácsonyi ajándéka a fiamnak. - mondta boldogan a vevő, majd fizetett és távozott.-

- Köszönöm a segítségét.- szólt az eladó a festőhöz.-

- Jól mondtad, nem volt rám szükség, igazad volt. Nélkülem is.

- Lehet, de mégis más. Ön és én. Köszönöm mégis a segítségét. Ha tudná a kisfiú, hogy kis segített neki elindulni... -merengett el az eladó. - Talán egy szebb világot fest, talán egy önhöz hasonlóan jó ember lesz belőle, festőként, emberként. Én nagyon boldog vagyok, hogy éppen ön segített neki...

- Majd jelentkezem. A fotókból vázlatokat készítek. Talán a két ünnep között szükség lenne még néhány felvételre, ha eljönnél a műtermembe és ott is készítenék néhány képet az jó lenne. De lehet, hogy január lesz ebből. A kiállítás tavaszra tervezem, van még időnk. Télen megfestem a portrékat addig. -mondta a festő, mint akit már nem ér el az eladó gyermeki meghatottsága. Visszavedlett azzá a kissé zárkózott, érzésektől tartózkodó idős úrrá, akinek ismerik.

- Ön jó ember. Nagyon jó ember. -mosolyodott el az eladó.- Eljövök bármikor, ha szól. És köszönöm akkor is. Ragaszkodom hozzá.

- Ahogy gondolod. -felelte a festő és elindult hazafelé.-

2018. 12. 21.

Szindbád szilvesztere

- Adjon Isten, Szindbád úrfi.

- Adjon Isten, Zsuzsa kisasszony.

- Merrefelé tart az úrfi, és hogyhogy csak így egyedül szilveszternek éjszakáján?

- Szép az este, kellemes az idő, gondoltam sétálok egyet, megiszom egy pohár forralt bort mielőtt folytatnám a tanulást. Azt mondják a város főterén kitűnő az aszalt-szilvás forralt bor, de az aszalt sárgabarackos is jónak ígérkezik. –felelete egyhangúan Szindbád.-

- És semmi tivornyázás, semmi hölgyek után szaladgálás? Szindbád úrfi tán’ felnőtt? – kacagott Zsuzsanna. -

- Nem áll ez jól magának, és nem is egészséges. Már nem kedveli talán az embereket? – gúnyolódott tovább – Kezdek félni magától, úrfi. Na és mit tanul, mi lesz Önből, mit vett újabban a fejébe? Mi az, ami ennyire elfordította az embertől az egykori Hajóst?

- Könyvelő. –felelte határozottan Szindbád. – Az ember változékony, mint a tenger, amin annyit hajóztam, elfáradtam. Tudja kisasszony a számok, a számok nem hazudnak. Állandóak, mint a bánat vagy a jó bor. Az ember meg múlandó és illékony, mint a hajnali köd. Elfáradtam, hogy kergessem aztán tovatűnjön a kezeim között, amint utolérem. A számok nem csalnak meg, nem változnak meg félúton.

- A számok, a számok, Szindbád úrfi. –vonta kérdőre a kisasszony.- Bolond maga, mindig is az volt. Na és az irodalom, a művészetek, a zene, amiért egykor rajongott? Azok is feleslegesek talán? Azok is mennek az Ön ködébe, úrfi? Szeret még maga egyáltalán bármit?

- Szeretek, természetesen és talán ha maga eljönne ma este…

- Megmondtam, tudtam, hogy maga sosem változik meg, Szindbád úrfi –lelkendezett Zsuzsanna.- és szívesen el is jönnék magával, csak hát maga meg én..

- …megoldhatatlan egyenlet. –fejezte be Szindbád.-

- Ejj, Szindbád úrfi, már megint kezdi. –toporzékolt a kisasszony.- Pedig már kezdtem megkedvelni magát újra, mint régen. Ön fiatal, szinte még gyerek. Mit kezdenék én magával? Meg aztán mit mondanának?

- Tehát mégiscsak a számok, Zsuzsanna kisasszony. Látja, maga sem különb énnálam. –felelte dacosan Szindbád.- Mégis elvárná, hogy én másképpen vélekedjek a világról.

- Megőrült, Szindbád. Esküszöm maga megőrült. Az élet nem egyenlet, az élet, a szerelem nem matematika, pusztán én nem mehetek el magával. Miért nem keres valakit a maga híres egyetemén, ahol ezt a sok bolondságot a fejébe verték?

- Néztem. –felelte Szindbád.-

- És? És nem akadt egy maga korabeli kisasszony? Aki csinos és talán még ezt a sok butaságot is elhiszi magának a számairól, ködeiről, állandóságairól?

- Nem, nem akadt, Zsuzsanna kisasszony. –felelt lemondóan Szindbád.-

- Ezt még önnek is nehéz elhinnem, aki mestere a füllentésnek. Nem akadt, nem akadt, talán megszámolta? –kacagott gúnyosan a kisasszony.-

- Nem, nem számoltam meg.

- Ez mindenesetre megnyugtató, Szindbád úrfi. Talán nem ment el még a maradék esze. Hát akkor honnan tudja, hogy senki se akad magának?

- Megmértem. Fruzsina szép, de túl magas, Franciska kedves, de éppen, hogy átbukdácsol a félévi számadásokon, kettes az átlaga…

- Na jó nekem ebből elég, Szindbád úrfi, végeztem magával. –legyintett Zsuzsanna. - Majd keressen meg, ha megjött a józan esze. Elhiszem, hogy belefáradt az emberbe, na de ez már túlzás. Menjen és aludja ki magát. Talán jobb is, ha átalussza magát az új esztendőre. De könyörgöm ne számolja meg a bárányokat is álmában, mert ha megtudom esküszöm keresztüllövöm azt az érzéketlen szívét.

- Az csak egy izomcsomó, ami…. – válaszolta volna Szindbád, de erre már a kisasszony nem volt kíváncsi. Fogta magát és faképnél hagyta a Hajóst a számaival, képleteivel, egyenleteivel és minden egyébbel, amivel azidőtájt foglalkozott.

- Az élet, nem egy egyenlet, Szindbád úrfi! – kiabálta messziről a szilveszteri éjbe vesző Zsuzsanna.- Értse meg, maga ostoba, nem egyenlet!

- Hát persze, kisasszony. –gondolta Szindbád.- Ha maga mondja, akkor nem. Azzal elővett egy kockás-lapú noteszt a kabátja belső zsebéből, a másik zsebből egy golyóstollat, miközben arra gondolt, hogy mégiscsak jó, hogy régebben írogatott és nem dobta ki a noteszét. A verses lapokat kitépkedte, összegyűrte. - Az ilyesmire nincsen szükség az életben, gyerekség. - mondta magában a Hajós.- Csak fájdalmat okoz, amire semmi szükségem.

Az üres lapot függőleges vonallal ketté osztotta, a lap tetejének bal oldalára felírta „rossz emlékek”, jobb oldalára pedig, hogy „jó emlékek”. Majd gondolkodni kezdett, az elmúló esztendő eseményein kezdve januártól végig mind a tizenkét hónapon. A sikeres vizsgákon, az elhagyott kisasszonyokon, és természetesen azokon, akik őt hagyták el. - Mert legyen következetes az ember számadáskor, ez egy jó könyvelő ismérve is, meg hát kit csap be, ha lehagyja a rossz dolgokat? –gondolta Szindbád.-

A jó és rossz emlékek szépen gyűltek a kis notesz lapjain, ahogy Szindbád haladt a számadás készítésével. „Jeles számvitelből”, „nyaralás a Balatonnál”, „az étel pocsék volt”, „augusztus 20.-i tűzijáték Amáliával”, „másnap megcsalt” és így tovább és így tovább. Mikor minden fontosabb emlékét feljegyezte jó, avagy rossz tulajdonságuk szerint, mint egy végzett könyvelő átnézte az év mérlegét. A háttérben már durrogtak a petárdák, a parkban, ahol Szindbád ült, fiatalok fújták a papírtrombitát.

- Boldog új évet az úrnak! – kiabálták oda Szindbád felé, aki rá se hederített a nála alig fiatalabb fiúkra és lányokra, csak a lassan maga mögött hagyott év eredményére volt kíváncsi.

- Tizenkét jó, és tizenöt rossz emlék. Az annyi, mint tizenkettő mínusz tizenöt, tehát mínusz három. – mondta magában Szindbád.-

- Nem jó évet zártam. A számok pedig nem hazudnak – szomorodott el Szindbád. - El is ment a kedvem az egésztől, pedig nem tűnt ez rossz évnek, legalábbis azt gondoltam. De hát a számok, a számok nem hazudnak, Zsuzsanna kisasszony. – mormogta halkan Szindbád, majd egy apró mosoly formálódott a szájszélén.

- Igazam volt, Zsuzsanna kisasszony. Az élet mégis csak egy egyenlet. Ön tévedett. - Jött meg egy kissé a kedve a Hajósnak, és az órájára nézett.

- Fél tizenkettő, még nincs vége az évnek. – gondolta a Hajós. - Ha nagyon sietek még odaérek a város főterére, a forralt bor pedig állítólag nagyon ízletes. Két aszalt-szilvás és legyen egy aszalt sárgabarackos. Az pontosan három pohárka bor. Még három kellemes emlék talán belefér az évbe, hogy egálban legyünk.

Azzal felállt a padról és sietve távozott, elsodorva a kissé kapatos fiatalokat a parkban, de elnézést kérni most nem volt idő.

- Az élet mégiscsak egy egyenlet, Zsuzsanna kisasszony. –dörmögte Szindbád.

- És ki fogom hozni egálra. Ha belehalok is.

És a Hajós alakja beleveszett az ünneplő tömegbe.

2019 01. 03.

Szindbád emlékére