2017. december 19., kedd

Apa és fiú



– Jó reggelt kívánok! Fél kiló földimogyorót kérnék. Szedhetnék belőle? – kérdezte az író és a zsákra mutatott.

– Természetesen, szolgálja ki magát, művész úr! Friss az áru – válaszolta az eladó.

Az író a műanyag lapáttal merni kezdett a teli zsák földimogyoróból a pult mellől elvett zacskóba.

– Ma nem dolgozik?

– Nem. Szabadnapot vettem ki.

– De jó egyeseknek! –  viccelődött az eladó. – Gondolom, az ünnep miatt. Szeretné a fiát meglepni valamivel Mikulásra. Hány éves is a fia? Hogy is mondjam, nem idős már kissé ehhez?

– Lenne még négy mandarin, két szép nagy narancs és fél kiló banán is – válaszolta az író, ügyet sem vetve az eladó kissé udvariatlan kérdésére.

– Talán szólni kéne már neki, hogy nem a Mikulás hozza, író úr. Nem beleszólásként, csak tudja, a többiek miatt. Tudja, az iskolában. A mai gyerekek már nem hisznek az ilyesmiben, és...

– Fügéjük van? – kérdezte az író.

– Ha nem, hát nem. – válaszolta az eladó és megvonta a vállát. – Az ön dolga. Végül is jó, ha valaki még tud hinni a mesékben. Persze egy író fia, érthető, ha kicsit más, ha érti, mire gondolok – bizalmaskodott az eladó.

– Beteg – mondta az író.

– Tessék? Nem értem egészen önt, író úr – értetlenkedett az eladó.

– A fiam – mondta az író. – A fiam beteg. Saját világában él, és ha ő hinni szeretne a Mikulásban, akkor higgyen. Ő legalább még tud hinni valamiben. És tegye még hozzá azt a fügét, ha megkérhetem.

– Természetesen – pironkodott az eladó, mert érezte, hogy kissé tapintatlan volt. – És elnézést kérek, ha tolakodó voltam.

– Nem történt semmi.

Az író hazaérve kipakolta a konyhaasztalra a zöldségesnél vásárolt déligyümölcsöket, és egy csokimikulás, na meg némi apró édesség kíséretében elhelyezte őket a piros, zörgő zacskóban. A zacskót a szájánál egy bordó szalaggal átkötötte. és gondosan elrejtette a kamrában, hogy mire a fiú felébred, nyomát se találja a finomságoknak, amiket majd valamikor este, ha hazaérnek, kikészít a csizmájába.

Ha hazaérnek. Ha ezt még otthonnak lehet nevezni  – gondolta az író, de gyorsan elhessegette magából a rátornyosuló bánatot, mert a fiú felébredt, és már rohant is ki a konyhába, hogy az apját megölelje.

– Szeretlek, apa – mondta a fiú.

– Én is szeretlek, fiam – szorította magához az író a beteg kisfiát. – Szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Történjen bármi is ezután velünk.

A fiú elmosolyodott, majd indult volna vissza a szobájába.

– Lassan indulnunk kell. – mondta halkan az író. – Már ne kezdj el játszani, nincs rá időnk.

– Anya vár – válaszolta mosolyogva a fiú.

– Igen, anya vár –felelete szomorúan, könnyekkel küzdve az író. – Na siess, és öltözz fel kérlek rendesen, hideg van odakint. Sapkát és sálat is vegyél fel, mert megfázol.

– Igenis, apa – felelte megadóan a kisfiú, és levette a fogasról a télikabátját, majd hátrafordult. – És anya? Ne vigyük a sálját? Itt hagyta. Ő is fázni fog. Apa, vigyük el anyának a sálját! – toporzékolt a kisfiú.

– Természetesen, visszük, persze, hiszen hideg van, és már a hó is esik. Kedves tőled, hogy gondolsz rá – mosolygott szomorúan az író, és magához vette a felesége vastag, kötött sálját. –  Anya örülni fog, ha megtudja, hogy gondoltál rá.

Az író felvette a hosszú, fekete szövetkabátját, nyakába tekerte fekete sálját, kalapot vett a fejére, majd kézen fogta a kisfiút, és kilépett vele a decemberi utcára. A hó lassan szállingózott, az utcák néptelenek voltak, az emberek többsége munkában, vagy a jó meleg lakásban volt ilyentájt. Csak az író és a fiú lépdeltek kettesben a ropogó hóban. A közeli, kis temetőből lélekharang kondult. A temető felé néma, lassú, fekete gyászmenet botorkált.

–Anya már vár, ugye apa?

– Vár – felelte szomorúan maga elé nézve a vékony hótakaró borította járdára az író. – Vár, és várni fog mindörökké.

2017. december 4.



Gondolatok


Néha olyan jól jönne egy hatalmas radírgumi, amivel azok elméjéből, homloka mögül ki lehetne radírozni minden meggondolatlanul kimondott sértést, negatív gondolatot, akiket felelőtlenül megbántottunk. Akik szívébe az Isten tudja milyen mély barázdákat véstek szavaink. Kiradírozni a pillanatot, amikor kimondott gondolataink késként szakították fel a szívburkokat. Kiradírozni és betemetni, eltüntetni azokat az átkozott árkokat. Majd magunk felé fordítani azt a nyomorult radírgumit és kitörölni emlékeink közül azoknak a szemeknek a képét, amik olyan fájdalmas szomorúsággal néztek ránk. Kiradírozni a lebiggyedő ajkak, a megremegő szájszélek démoni képét, amik órák, de napok vagy hetek múltán is olyan rohadtul elevenen élnek az emlékeink közt. Az esetleges kegyelem, megbocsájtás után is űzve, kísértve nappal és éjjel. Kiradírozni magunkból is azokat a szomorú szemeket. Jó lenne egy radír, ami megteszi ezt a szívességet nekünk. Ha már megváltozni úgysem tudunk. Ha már maradunk ilyen bántó, meggondolatlan, sértéseket dobáló, ostoba gyereknek. Legalább egy radírgumit adhatna a sors, ha már úgyis folyton sebzünk.

2017. december 15.

Gondolatok


Kevés kiábrándítóbb dolog van az életben, mint a délelőtt. Elsősorban vasárnap, de úgy általában is. Délelőttönként boltba menni, takarítani, de egyáltalán bármit is csinálni felesleges és értelmetlen. Akinek egy kis esze is van az még meghalni sem délelőtt fog, mert ugyan kinek lenne kedve vele foglalkozni a nap azon szakában? Senkinek. Mert a délelőtt nem arra való, hogy bármit is tegyünk. Az nem is való semmire. Legalábbis értelmes ember számára biztosan nem. Felesleges és értelmetlen bármiféle cselekvés elvégzésére. Jobb lenne a napot egyből a délutánokkal kezdeni. Egyszerűen megvárni, amíg a délelőtt elmúlik, ha csak valahogyan el nem tudjuk törölni, és csak utána kezdeni a napot.

2016. november 20.


2017. július 18., kedd

Cím nélkül


Kit érdekel, hogy ki vagy?
Kit érdekel, hogy mi bánt?
Legvadabb jelet ha hagysz,
a világ forog tovább.

Ha vágyaidat megölöd,
s vérébe fojtod magad,
hogy önmagad légy börtönöd,
kegyelmet már akkor se kapsz.



2011. július 18.


2017. július 16., vasárnap

Vasárnap délután


A kisfiú nem szerette azt az emeleti szobát. Soha nem szerette, nem szeretett ott lenni. Már akkor is tiltakozott, amikor az édesapja megépítette neki a dohos, lomos padlás helyére, hogy legyen egy hely, ahová majd elvonulhat, mert az édesapja szerint egy idő után minden kisfiúnak saját szobája kell legyen. Ahol egyedül lehet, ahová elbújhat a felnőttek elől, ahol nem zavarja senki, ahová majd a kislányokat felviheti, ahol majd először csókolhat meg egy remegő szélű, aprócska szájat, vagy éppen egy szégyenlősség pírjától parázsló, porcelán-fehér orcácskát. Ahol majd a kisfiú felnőhet, mint annak idején az édesapja is, a saját birodalmában. 
De a kisfiú nem akart saját szobát, nem kívánt saját birodalmat. Nem akart kettesben maradni azzal a sötétszürke árnyal, amely csak akkor bújt elő, amikor a kisfiú egyedül maradt. Amikor a szülei elmentek otthonról, vagy miután az édesanyja megpuszilta szomorú homlokát, jó éjszakát kívánt neki és leoltotta a kisfiú ágya melletti lámpát,majd becsukta maga mögött az ajtót.
Eleinte nem bántotta a kisfiút.
Csak egy aprócska, szürke folt volt a kisfiú gyönge és beteg szívén. Mint egy jelentéktelen porszem a szépen kipucolt és kikészített báli cipőn. 
A kisfiú sem akarta bántani az árnyat. 
Ő csak játszani akart vele. Szeretett volna egy pajtást magának, akivel kettesben játszhat, hogy ne legyen annyira egyedül. A sötétszürke árny azonban a kisfiú minden érintésére növekedni kezdett. És ahogyan nőtt, úgy kezdte bántani a kisfiút. A kisfiú sírt és kérte, hogy hagyja őt békén, ne bántsa, legyenek barátok, szeresse őt, mert ő is tudná szeretni azt a fekete árnyat. De az árny csak nőtt és nőtt a kisfiúban némán, nem fogadva szót a kisfiúnak.
Minden alkalommal, ha a kisfiú egyedül volt, növekedett egy keveset, majd az idők során lassan körbenőtte és fojtogatni kezdte a szegény, beteges kisfiú gyönge szívét. Szorította, egyre csak szorította a beteg kis szívet, mint aki soha nem akarja elengedni azt. Addig - addig szorította a kisfiú szívét, amíg az bele nem szédült és zokogva össze nem rogyott, majd végül el nem vágódott a padlón, elernyedt vékonyka kezeivel lesodorva a kis ólomkatonákat az asztalról.
A kisfiú nem szerette azt a szobát. Tiltakozott, amikor az édesapja nekilátott a padlást kitakarítani és a szobát megépíteni neki. De senki sem figyelt rá. Úgy gondolták félrebeszél az amúgy is beteges, vékony, szerencsétlen kisfiú. Majd kinövi. és épült tovább a kisfiú szobája. A kisfiú nem beszélt többet az árnyról. Félt. Félt, hogy az árny meghallja amit beszél és ha kettesben lesznek megbünteti az árulásért. Félt, hogy újra bántai fogja és ezúttal még jobban fog fájni neki.
Az édesapja pedig nem törődött a kisfiú kérésével hogy ne legyen neki saját szobája. "Majd megköszöni" - gondolta az apja - és még nagyobb iramban építette tovább a kisfiú szobáját. A szoba elkészült és most itt ül benne egyedül a kisfiú az ágyán, szomorú, fátyolos tekintettel nézve maga elé ezen a hideg, nyirkos, novemberi vasárnap délután, és fél. Fél, mert az árny már megint növekszik benne. Mint valami fekete füst a házak kéményéből, úgy áramlik szét a kisfiú gyenge kis szívében. mert néhány napja, csütörtök vagy péntek este óta, már nem emlékszik rá a kisfiú, de az árny valahogyan befurakodott már a szívburok alá is. "Bennem van" -ennyit mondott remegve, elcsukló hangon a kisfiú, miután megérezte, hogy az árny már a szívbillentyűit tekeri körbe. "Bennem van". Már nem kívülről szorítja a kisfiú gyenge szívét. Már benne van. Benne és egyre furakodik, tör előre, áramlik szét az ereiben,, feszíti szét a beteg kisfiú vékonyka artériáit, halad felfelé a kisfiú egyszerű iskolázatlan agyvelejébe. 
A kisfiú ül az ágyon, szeme sarkában, akár fagyöngy a faágon, egy könnycsepp kapaszkodik szempilláiba. Tudja, még az a buta kis agya is felfogja, hogy lassan, amint a nap lemegy az égbolton, és ez télen sajnos nagyon korán megtörténik, ahogyan elhalkul az utca zsibongása, megint elő fog bújni benne az árny. Az a fekete árny. A kisfiú teste megrázkódott és zokogni kezdett.

Édesanyja a ház alsó szintjén éppen mosáshoz készült, szedegette össze édesapja ruháit. Mint minden vasárnap délután.
-"ha van valami fekete ruhád, akkor dobd le az emeletről kisfiam, mert sötétet mosok!" -kiabált fel a kisfiúnak a padlásszobába az édesanyja.

A kisfiú egy pillanatra abbahagyta a zokogást. Kis beteg elméje meghallotta édesanyja szavait, megtörölte falfehér, könnyektől nedves arcát, felkelt az ágyból, még egyszer körbenézett a szobájában, odalépett az ablakhoz és kinyitotta. A hideg, nyirkos novemberi levegő betolakodott a kisfiú szobájába, megborzolva kócos, barna haját, vacogtatva tejfehér fogait. Mit sem törődve a csípős hideggel, ami hirtelen átölelte, próbálva magához téríteni, kilépett az ablakpárkányra, lenézett az udvarra, ahol már itt-ott kisebb hófoltok tarkították a sártól lucskos földet.
-Dobom édesanyám. -mondta elcsukló, sírástól fájdalmas hangon a kisfiú.-
Az édesanyja azonban ekkorra már a fürdőszobában volt, a mosnivalót rakta egymásba, így nem hallhatta a kisfiú válaszát. és azt a halk, tompa puffanást sem, ami az udvarról jött.
2016. 11.19.

Cím nélkül



Kit érdekel, hogy ki vagy?
Kit érdekel, hogy mi bánt?
Nélküled csak boldogabb
Ez' álszent, képmutató világ.
Nincs kérdés. Mert nincs idő
megvárni azt, hogy felelj.
Jelent váltja a jövő.
Rád köszön, s elfelejt.



2011. július 16


2017. július 14., péntek

Szindbád




Nekem soha nem lesz nyugovásom. 
Saját utam, vagy más útját járom, 
Boldogságot mindhiába várom. 
Magamén nem, csak mások arcán látom, 
Sosem volt, gondtalan ifjúságom, 
Szerelmem, hitem, minden hazug álmom. 
S ha mindezt ezerszer is bánom, 
Békét nem ad sem életem, sem halálom.
Űz,hajt, nem lehet sohase megállnom.
S ha fáradt, bús szemem végül lezárom,
Kivet a föld is, hogy az Isten se lásson,
Nekem soha nem lesz nyugovásom.

2015. július 16.