– Jó reggelt kívánok! Fél kiló földimogyorót kérnék. Szedhetnék belőle? – kérdezte az író és a zsákra mutatott.
– Természetesen, szolgálja ki magát, művész úr! Friss az áru – válaszolta az eladó.
Az író a műanyag lapáttal merni kezdett a teli zsák földimogyoróból a pult mellől elvett zacskóba.
– Ma nem dolgozik?
– Nem. Szabadnapot vettem ki.
– De jó egyeseknek! – viccelődött az eladó. – Gondolom, az ünnep miatt. Szeretné a fiát meglepni valamivel Mikulásra. Hány éves is a fia? Hogy is mondjam, nem idős már kissé ehhez?
– Lenne még négy mandarin, két szép nagy narancs és fél kiló banán is – válaszolta az író, ügyet sem vetve az eladó kissé udvariatlan kérdésére.
– Talán szólni kéne már neki, hogy nem a Mikulás hozza, író úr. Nem beleszólásként, csak tudja, a többiek miatt. Tudja, az iskolában. A mai gyerekek már nem hisznek az ilyesmiben, és...
– Fügéjük van? – kérdezte az író.
– Ha nem, hát nem. – válaszolta az eladó és megvonta a vállát. – Az ön dolga. Végül is jó, ha valaki még tud hinni a mesékben. Persze egy író fia, érthető, ha kicsit más, ha érti, mire gondolok – bizalmaskodott az eladó.
– Beteg – mondta az író.
– Tessék? Nem értem egészen önt, író úr – értetlenkedett az eladó.
– A fiam – mondta az író. – A fiam beteg. Saját világában él, és ha ő hinni szeretne a Mikulásban, akkor higgyen. Ő legalább még tud hinni valamiben. És tegye még hozzá azt a fügét, ha megkérhetem.
– Természetesen – pironkodott az eladó, mert érezte, hogy kissé tapintatlan volt. – És elnézést kérek, ha tolakodó voltam.
– Nem történt semmi.
Az író hazaérve kipakolta a konyhaasztalra a zöldségesnél vásárolt déligyümölcsöket, és egy csokimikulás, na meg némi apró édesség kíséretében elhelyezte őket a piros, zörgő zacskóban. A zacskót a szájánál egy bordó szalaggal átkötötte. és gondosan elrejtette a kamrában, hogy mire a fiú felébred, nyomát se találja a finomságoknak, amiket majd valamikor este, ha hazaérnek, kikészít a csizmájába.
Ha hazaérnek. Ha ezt még otthonnak lehet nevezni – gondolta az író, de gyorsan elhessegette magából a rátornyosuló bánatot, mert a fiú felébredt, és már rohant is ki a konyhába, hogy az apját megölelje.
– Szeretlek, apa – mondta a fiú.
– Én is szeretlek, fiam – szorította magához az író a beteg kisfiát. – Szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Történjen bármi is ezután velünk.
A fiú elmosolyodott, majd indult volna vissza a szobájába.
– Lassan indulnunk kell. – mondta halkan az író. – Már ne kezdj el játszani, nincs rá időnk.
– Anya vár – válaszolta mosolyogva a fiú.
– Igen, anya vár –felelete szomorúan, könnyekkel küzdve az író. – Na siess, és öltözz fel kérlek rendesen, hideg van odakint. Sapkát és sálat is vegyél fel, mert megfázol.
– Igenis, apa – felelte megadóan a kisfiú, és levette a fogasról a télikabátját, majd hátrafordult. – És anya? Ne vigyük a sálját? Itt hagyta. Ő is fázni fog. Apa, vigyük el anyának a sálját! – toporzékolt a kisfiú.
– Természetesen, visszük, persze, hiszen hideg van, és már a hó is esik. Kedves tőled, hogy gondolsz rá – mosolygott szomorúan az író, és magához vette a felesége vastag, kötött sálját. – Anya örülni fog, ha megtudja, hogy gondoltál rá.
Az író felvette a hosszú, fekete szövetkabátját, nyakába tekerte fekete sálját, kalapot vett a fejére, majd kézen fogta a kisfiút, és kilépett vele a decemberi utcára. A hó lassan szállingózott, az utcák néptelenek voltak, az emberek többsége munkában, vagy a jó meleg lakásban volt ilyentájt. Csak az író és a fiú lépdeltek kettesben a ropogó hóban. A közeli, kis temetőből lélekharang kondult. A temető felé néma, lassú, fekete gyászmenet botorkált.
–Anya már vár, ugye apa?
– Vár – felelte szomorúan maga elé nézve a vékony hótakaró borította járdára az író. – Vár, és várni fog mindörökké.
2017. december 4.
