Fényképeim

Fényképeim

Bohóc, festett mosollyal

A bohóc, függetlenül attól, hogy lelkében éppen háború dúl, netán annak helyén csak letarolt és sóval behintett, szikár semmi terebélyesedik végtelen hosszan elterülve, vagy egészen ritka kivételként szikrázó napsütés és béke pihen, minden reggel felkel, és felfesti csontsovány arcára azt a mosolyt, ami még kipréselhető magából.

Mert a színpad várja, ha tetszik, ha nem. A publikum pedig műsorra éhesen látni kívánja a pénzéért elvárt illúziót. Hiszen bár látszólag terpentint, olajfestéket, pigmentet, festővásznat, akvarellfestéket, mókus-, disznó-, póni-, nyest- és még számtalan szőrecsetet árul, hogy azokkal más is festhessen a lealapozott vászonra saját világokat, a be - betérő közönség számára mindezeken túl egy sokkalta megfizethetetlenebb árut is kínál. A ceruzákon, az égetett mogyorófaágon vagy préselt szénrudakon kívül a bohóc tetszés szerinti illúziókat, álmokat is árul.

Árul kedvességet, árul "szép napot kívánok"-ot, árul "hogy tetszik lenni?" és "milyen napod volt?" kérdéseket. Illúziókat, álmokat árul a dammárlakk és az akrilfesték mellé. Árul bókot, és árul figyelmet. Olyan illúziókat, melyeknek hamisságával a publikum legalább annyira tisztában van, mint maga a bohóc. De az illúziók és álmok, ha csak festettek is, kelendőek. Részei annak, amit kapni szeretnének, amit bár a műsorfüzet szelíden elhallgat, de amiről mindkét fél pontosan tudja, hogy megkapja. Megkapja a lenolaja vagy az alapozója mellé. Festett álmokat és illékony illúziókat. Hazugság, amely mindkét félnek valahol mégis szükséges és elvárt. Akkor is, ha olyan hazugság, amiről tudják, hogy az. Elvárt és kért hazugság. Illúzió. Festett nap egy festett ég felé. Festett boldogság, amely hamarabb elkopik, mint a tempera a vásznon. Mulandó, de kért illúzió.

Néha egy-egy vevő, egy-egy kíváncsibb néző elkéri a bohóc címét, mert érdekli az a világ, ami a mosolya mögött rejtetten, de feltételezhetően pihen. Amit eltakar a függöny a színpad előtt. És megkapja. Megkapja, mert kéri, mert a függöny elhúzható, és kérésre a kulisszák mögötti világ láthatóvá válik. Hiszen titok és hazugság, illúzió csak annyi van, amennyire a közönség igényt tart. Amennyiért fizet.

A bohóc hazamegy, a mosolyt lemossa arcáról, majd bekapcsolja a halkan zúgó számítógépét, és írni kezd. Sötét, zord melankólia integet ki félszegen soraiból. A függöny felmegy, mögötte csend és mélabú. Magány és fájdalom. Szorongó, komoran szürke verssorok, szép, de mégis rideg rímek kapaszkodnak egymásba. A színpad kihalt, a függöny gyászleple immáron lehullt. A vevő, a kíváncsi közönség pedig olvas. Fél. Csend. Döbbent csend.

Talán nem ezt várta? Hiszen nagyon jól tudta, hogy illúzió minden mosoly, mégis csalódott, hogy igaza volt? Átverve érzi magát a feltáruló igazságban?

A sorok, mit sem törődve a vevő csalódottságával, mégis rendületlenül születnek, legyintve arra, hogy a közönség nem ezt várta.

A műsornak vége. A cirkusz bezárt, s a pénzért kapott álmok tovatűntek. A vevő arcáról elfogy a mosoly. Borús melankólia telepedik rá. Ecsetet vesz elő, felnyitja a tubus olajfestéket, kinyitja a terpentinesüveget, és festeni kezd a vászonra. Képén a halál és az elmúlás rozsdás színeivel. Lehulló és elszáradó falevelekkel, a magány és reménytelenség ürességével.

A bohóc pedig ír. Ontja magából komor, rezignált, acélhideg sorait. Arcán mosoly formálódik. Valódi, igazi mosoly. Mert ír. És melankóliája immáron önálló életre kelt. Egy távoli festővásznon, egy messzi, idegen szívben.

Emlékkönyvbe

Nincs Óra,

Mely visszafelé halad.

Nincs Út,

Mely alattad marad.

Nincs Emlék

Mely újraélhető.

Nincs Növény,

Mit levágsz, s visszanő.

Nincs Nyár,

Mit nem fed majd hűs avar.

Nincs Bölcső,

Mely nem lesz majd ravatal.

Nincs Kendő,

Mely nem lesz szemfedő.

Nincs Élet

Mely újrakezdhető.

Nincs Semmi,

Mit Magaddal viszel.

Nincs Mag,

Mely még egyszer kikel.

Nincs Barát,

Kit Mindez érdekel.

2015. január 19.

Megkésett Karácsony

A munkanap a kis pince-üzletünkben a megszokott csendes eseménytelenségben telt ma is. Néhány, két-három ember betért a bekeretezett képét elvinni, rövid társalgás velük, néha sietős séta a kisboltba valami ennivalóért, pontosabban azért, hogy a mozdulatlanság unalmát megtörjem. És természetesen olvasás, elmerülés egy aktuális "másik világba". Jelen esetben Joe Hill sötét, hátborzongató világába. A könyv lapjai szépen el is kísértek a nap végéhez, a munkaidő leteltéhez, amikor édesapám - szokás szerint - megjelent az üzletben, zárás előtt pontosan fél órával, hogy, mint mindig, feltevődjön a kérdés:

- Gyalog mész haza, vagy hazavigyünk autóval?

A kérdés ezúttal is inkább költői volt, hiszen tudja, hogy nem szeretek autóval hazamenni, mert szükségem van arra a fél óra gyaloglásra a városban, arra a röpke "emberfürdőre", ahogyan a dán filozófus, Kierkegaard nevezte a városban tett sétáit. Szükség, mert ennyi kapcsolat a "kétlábúakkal" azért ráfér mindenkire. Ha több már nem is feltétlenül. Válaszom tehát egyáltalán nem lepte meg édesapámat.

- Igen, ha lehet, ezúttal is gyalog mennék haza. - feleltem, és már vettem is fel a kalapomat, kötöttem nyakam köré a sálamat, és bújtam bele a szövetkabátomba.

- Jut eszembe, - szól hozzám édesapám, mielőtt kiléptem volna a boltunk ajtaján és átadtam volna magam a kisvárosnak, elvegyülve a késő délutáni, kora esti nyüzsgésben. - Valamit hozott neked a postás. Valami csomagot.

-Csomagot? Nekem? - kérdeztem teljes értetlenséggel. - Nem várok semmit, - és közben végigpörgettem hamar felejtő, fakuló emlékfoszlányokat maga után hagyó elmém emléktöredékeiben, hogy rendeltem-e valamit mostanság, licitáltam-e valamire valamelyik online árverésen, de semmi sem jutott az eszembe. hacsak - jutott eszembe - hacsak nem a kalapom, amit a Barátom férje talált nekem és már küldött is el. De ahhoz még túl korai lenne. Ennyi idő alatt az nem érne Vácra. De akkor meg mi lehet az? - kérdeztem magamtól - De édesapám, mintha olvasna a gondolataimban már meg is válaszolta kérdésemet.

-Valami könyv lehet a formája alapján.

-Könyv? - kérdezgettem tovább magamtól. - Na az aztán végképp lehetetlen, csak emlékeznék, ha rendeltem volna könyvet, ennyire azért nem kopnak ki belőlem az emlékek. Biztos, hogy én nem rendeltem semmiféle könyvet. De akkor ki küldhette, és miért?

Hazafelé végig azon a titokzatos csomagon járt minden gondolatom. Már nem érdekelt a város nyüzsgése, az emberek hangyabolyszerű forgataga, csak az a titokzatos csomag. Siettem, és valahol fékeztem is magam, félve, hogy túl korán, túl hamar véget ér a titok és kiderül minden. Kiderül, hogy csak az a fránya memóriám téveszt meg és valóban rendeltem valamit. És vége minden csodának, álomnak, mesének, és csak egy újabb egyszerű és hétköznapi valóságba csöppenek. De azért csak furdalta a kíváncsiság az oldalam, hogy honnan és ki küldhette azt a könyvet. Feltéve, hogy könyv és nem kalap. De ennyit édesapám csak nem téved. Egy kalapot csak felismer még becsomagolva is.

Hazaérve, kinyitva a bejárati ajtót, fel sem oltva az előszobai villanyt, hogy a titok minél tovább titok maradjon odanyúltam a cipőszekrény tetejéhez, mert már a sötétben is láttam a kis csomag körvonalát, és megpróbáltam kitapogatni, mi lehet az. Könyv, ez nem vitás - gondoltam - kemény fedél, kis alak, ez csak könyv lehet. Valakitől, aki ismerhet. Ki más küldene nekem könyvet? - mosolyogtam magamban - Hacsak nem én, magamnak, csak éppen nem emlékszem. De ennyire nem lehetek feledékeny - nevettem fel magamban és arcomon gyermeki mosoly karcolódott. - Valaki gondolt rám. Könny és mosoly, bánat és öröm váltakozva hullámzott át rajtam, kavics-szívem nagyokat dobbant.

- Muszáj feloltani azt a rohadt villanyt - gondoltam -, muszáj leleplezni a titkot sajnos, és megnézni a feladót, bármennyire is maradnék még ebben a titokban -gondoltam, majd felkapcsoltam a villanyt.

Feladó nem volt feltüntetve, így a titok még egy darabig titok maradt, ha nem is sokáig. A postai bélyegző ugyanis fellebbentette minden titokról a fátylat. "Mosonmagyaróvár". Egyetlen szó, ami mindent, mindent megmagyaráz. Barátom, hát gondoltál rám? Hatalmas mosoly, és zuhatagként aláömlő könnyeső volt a szív válasza költő kérdésemre. Még az ilyen kavics-szívekre is szokás gondolni. Megkésve is, de szokás. Megkésve? Mit is gondol az ember, hiszen Ő már régen a távoli Németországban él, csak néha hazalátogat. Nézem a borítékot, ami válasz mindenre. Hazajött. Gondolt rám. És ezek szerint megkapta, amit küldtem neki karácsonyra az itteni címére.

Megkésett karácsony. Megkésett, de semmivel sem kevesebb, mint bárkié december végén. Talán szebb is. Szebb, olyannyira, hogy felbontani sem merem, csak nézni, nézni ezt a kis csomagot. Nézni és meghagyni még az utolsó titkát.

Gondolatok

Zsarnokságom nem tűr ellenvetést.
Egyedül vagyok királya néptelen, néma, üres és kietlen birodalmamnak.
Trónolok izzó vastrónusomon, fejemen töviskoronám.
De e kietlenségen nem osztozom, nem osztozhatok senkivel.
Mert nem lehetek többeknek királya, s nem szolgálhat senki úgy, hogy közben mást is szolgál.
Zsarnokság lenne?
Vagy csak önpusztítás? Elszigetelődés, falak önzőn magam köré húzása?
Majd lesz, ki meghajol.
Majd lesz, ki csak engem szolgál.
Zsarnok vagyok?
Kisajátítok?
Elnyomok?
Lehet.
Nem tudom.
Üres lovagváram börtönében egy néptelen sivatag zsarnok királya.
Uralkodom kietlen országom felett, melyen a dögvész pusztít.
Önmagam vetem önmagam tömlöcébe.
Önmagam vagyok önmagam hóhéra, királya, udvari bolondja.
Nincs népem.
Nincs alattvalóm.
Nincs senkim.
Nincs semmim.
Nem leszek senkié mindaddig, amíg mindenki másnak szolgál.
Vagy akárcsak egynek is rajtam kívül.
Nem leszek senkié, amíg bárkié is lehetek.
Nem osztozom sem földön, sem népen, sem alattvalón, sem kincsen, sem hatalmon senkivel.
Nem lehet két királyt szolgálni.
Nem lehet kettőt szeretni.
Nem osztozom, nem engedek.
Zsarnok király egy felperzselt vidéken önmaga börtönébe zárva.

2015. február 3.

Reggelek elé

Minden reggel olyan, mint egy megkezdett füzet. Minden reggel megannyi teleíratlan és üres lap, amit majd a nap végére meg kéne tölteni valamivel. Néha csak úgy füstölög az a toll az álmoktól, tervektől, reményektől, de legtöbbször csak vánszorog és még többször csak tehetetlenül kopog az asztalon és egyetlen betűt sincsen kedve rávésni azokra az átkozott lapokra.

Nincs cél, nincsenek álmok vagy ha vannak is kicsik és jelentéktelenek. Mint például hazaérni, belépni a szobába és becsukni azt a füzetet. De így reggelente amíg a kávé lefő, amíg kitöltöm a porceláncsészébe, hozzáadva a szokásszerűen és szigorúan kimért két kanál cukrot és tejport, amíg magam vagyok, amíg sötét van, amíg az az idegesítő Nap is alszik valahol és csak néhány madár csicsereg az álmatlanságtól, vagy mert nekik már így reggel is tele van írva az a füzet, van néhány perc arra, hogy a remény illúzióját kergessem.

Hogy miben reménykedem, arról fogalmam sincsen. Mert elmém mélyén tudom, hogy minden nap egyforma, hogy nem szeretek felkelni, leszámítva a kávé elfogyasztásának néhány mámorító percét.

Több kávét kéne inni. Több ilyen mozdulat kellene, ami fontos, ami kedves, de az ész, az a rohadt racionális elme, rendre összetörné. Álmodhatok magam köré bármit, ha a valóság, mint egy tanár a naiv diák helytelen egyenletét, nedves szivacsával egyetlen mozdulattal letörli a tábláról. Bele kéne vésni a táblába, naiv diák helyett rossz diákként bicskával, vagy körzővel belevésni, amiért bár intő járna, de letörölni onnan senki sem tudná. De az álmok mégiscsak krétarajzok. Krétával felírt egyenletek. És legtöbbször helytelenek, hibásak, rossz és túlontúl pozitív vagy túlontúl negatív végeredményre jutnak, de semmiképpen sem valósra. A szigorú tanár pedig nem kivételez, nem ad felmentést a helytelen egyenletért. Letörli, beírja az elégtelent és helyemre ültet, hogy még tanuljak és legközelebb már ne álmodozzak. A matematikában és így a világban sincsen helye álmodozásnak. Vagy van, és átenged nagyvonalúan az a bizonyos szigorú tanár, hogy majd a nagy Vizsgán, a végső számvetéskor a kevésbé lojális vizsgáztatók már biztosan nem legyenek elnézőek és megértőek a kusza krétarajzokért. Teljes nyugalommal fognak megbuktatni és majd nézhetem szobám magányából a végtelen nyári szünetben boldogan ugrándozó sikeres vizsgázók önfeledt örömét úgy, hogy ebben az iskolában nincsen második nekifutás. Nincsen pótérettségi. Nincsen újabb lehetőség. Mégis azt hiszem nem kívánom bemagolni a leckét, nem kívánok közös nevezőt, nem kívánok egyen-megoldást, nem érdekel, mit írnak elő és nem érdekel ha az én egyenletem soha nem lesz jó, a tankönyvnek megfelelő.

2015 február 25.