A visszavont mosoly (2. rész)

 Ott tartottunk, hogy Szindbád úrfinak egy jófajta, igazi halászlére támadt gusztusa. Ilyet pedig hol máshol lehetne enni, mint természetesen Szegeden. Igaz ugyan, hogy a bajaiak erről valószínűleg egészen másképpen vélekednek. Na de ez már legyen a bajaiak gondja - gondolta Szindbád, és vállát megvonva felszállt az éppen indulni készülő szegedi gyorsra.- 

  Ha pedig halászlé és Szeged, akkor nem is lehet más a végcél, mint Varga uram Paprika nevezetű csárdája. Egyszerű és találó név ez egy szegedi vendéglőnek, bár kétségtelen, hogy Varga uram nem sok álmatlan éjszakát tölthetett el a csárdája elnevezésével. "Hagyma mégsem lehetett, ha csak nem szerettem volna a makóiakat magamra haragítanom!" - idézte fel magában Szindbád Varga uram frappáns magyarázatát a Paprika névre, valahányszor szóba került az. És hát sokszor szóba is került, mert a Hajós szerette Varga uramat ezzel felbosszantani, ilyenkor ugyanis a csárda tulajdonosának egész arca a nemes, szegedi fűszernövény színében izzott a méregtől.

  De nem sokáig utazgathatott emlékeiben Szindbád, mert a mozdony sípja, a pályaudvaron várakozókat beterítő gőz füstje, a nagyot rángva meginduló szerelvény jelezte, hogy ideje visszatérnie a jelenbe és helyet keresnie magának a büfékocsiban, mielőtt elfoglalják valamennyi ablak melletti részt. Márpedig az ablak melletti hely az egyik legfontosabb kelléke egy valódi vonatútnak. Ha az nincsen, akkor nem ér az egész semmit. Így hát nem volt mit tennie, kezébe vette az utazókofferját, az elengedhetetlen ébenfa sétapálcáját és megindult a büfékocsi felé. Mert hát Paprika csárda ide, Varga uram oda, halászlé meg amoda, enni addig is kell, amíg az ember Szegedre ér. No meg inni egy üveg jóféle vörösbort, hiszen a hosszú utazás célja nem is elsősorban a halászlé volt, hanem az, hogy levelet írjon Fruzsinának, az óbudai cukrászkisasszonynak. Óbudára Budáról levelet írni pedig teljes őrültség, - gondolta Szindbád.- ilyen erővel el is mondhatnám, hogy szeretem. De az ilyesmit Szindbád levélben szokta közölni, azt pedig más városokból illik írni. Ezt mindenki tudja, még a Hajós is. Levélíráshoz pedig bor, mégpedig vörösbor dukál. Lehetőleg száraz. Az édes bor csak felesleges fecsegést, szenvelgést, dagályos mondatokat szül. 

 Mivel a kora reggeli vonaton bőségesen volt ablak melletti hely a büfékocsiban, Szindbád ki is szemelt magának egyet, egy számára szimpatikus asztal mögött. A kofferját, sétapálcáját és a kalapját a poggyásztartóra helyezte, kabátját az ülés fölé akasztotta, még egyszer megtapogatta a szentelt vizes fioláját, helyet foglalt és intett a pincérnek.

- Vendelin barátom, lassan megérkezünk az első állomásra és ha nem látná üres az asztalom! - szólt mogorván az idősödő pincérhez Szindbád.-

-  Elnézését kérem, Szindbád úrfi, úgy látszik kissé figyelmetlen voltam. Mit parancsol az úr? - mentegetőzött enyhén meghajolva, elcsukló hangon a pincér.-

- Még hogy figyelmetlen volt, ez azért több annál, na de sebaj, megértem önt, Vendelin barátom. Bizonyára sok otthon a gond, talán Zsófia kisasszony is hisztériás éppen, mint ahogyan az asszonyok általában. Na de azért az ilyen törzsvendég, mint amilyen én volnék, mit tehet erről, drága barátom? - folytatta a duzzogást kissé megenyhülve a Hajós.-

- Zsuzsanna, Zsuzsannának hívják, engedelmével és már fél éve, hogy nem a feleségem, de ön ezt jól kell tudja, hiszen éppen ön csábította el egy októberi vasárnapon.

- Zsófia, Zsuzsanna, bánom is én milyen nevet adtak neki, nem vagyok sem az édesapja, sem a keresztapja, hogy tudnom kéne, de még csak a plébános sem, aki a keresztet a homlokára rajzolta, igaz szentelt vizem éppenséggel nekem is van. Na de most már igazán hozhatná azt a jóféle vörösbort, amit annyira szeretek, mert hamarosan megérkezünk és még sok dolgom van, ahelyett, hogy a nőügyeiről diskurálnánk, drága barátom. És száraz legyen ám, mint az Alföld, ami felé tartunk. - mutatott ki az ablakon Szindbád, pedig még igencsak hegyvidékes tájakon zakatolt velük a vonat.-

Folyt. köv.

A visszavont mosoly (1. rész)

 Nagyon sok mindent szeretet Szindbád az életben. Igaz ez akkor is, ha magát az életet nem kedvelte, és számtalanszor ment vissza a poros kis szülőfaluja melletti nagyváros kórházába, hogy felkeresse a szülészeti osztályt  követelve a panaszkönyv kitételét a szülőszoba falára, ahol a hozzá hasonlóak panaszt tehetnek azért, amiért a világra hozták. Sohasem értette miért legyintenek rá, miért irányítják a bolondok házába, holott kérését teljesen jogosnak vélte. 

   - Kell legyen olyan, aki ezért az életért, amit sohasem kívántam, felelősséget vállal. Mindenkinek joga van panaszt tenni, ha úgy véli nem azt kapta, amit ígértek, amivel hitegették, amit várt. Hát maguk talán kivételek? Maguknál nem lehet reklamálni, amiért a világra hoztak? Igenis követelem, hogy tegyenek ki panaszkönyvet a szülőszobám falára! - toporzékolt Szindbád, valahányszor felkereste a kórházat, ahol megszületett, de mindannyiszor a bolondok háza felé irányították, hogy ott folytassa a duzzogását, ne zavarja az épelméjűek köreit a gyerekességeivel. 

  És Szindbád mindannyiszor legyintett rájuk őket tartva bolondoknak, amiért nem értik jogos felháborodását. De az is előfordult, hogy nekivágott a falu határában található domboldalnak, hogy egykori szülészorvosának  dombtetőre épült, valaha igen előkelőnek számító, de azidőtájt már erősen omladozófélben lévő kúriájában felkeresse Kovács doktort és panasszal éljen felé, elégtételt követelve, amiért évtizedekkel azelőtt a világra hozták. Kovács doktor azonban akkoriban már jó ideje Szent Péter valamelyik kórházában praktizált, így jobb híján a korhadó léckerítéseken vezethette le dühét az életéért bocsánatot követelő Szindbád. Minden ilyen alkalomkor egy-egy deszka látta kárát a Hajós dühének, aki ébenfa sétapálcájával akkorákat vert rájuk, hogy menten kettétörtek. Ezzel, egy fél évre, évre a maga részéről egálban is volt a doktor úrral Szindbád, így nyugodtan szállhatott vonatra, hogy Szegedre utazzon, mert hát Szegeden, a Paprika csárdában főzték a legjobb halászlevet az országban. Márpedig, mint említettem Szindbád, ha egészében véve nem is, de részleteiben kifejezetten szerette az életet.

  Először is szerette az őszt, a kis falusi temetőket, harangtornyokat, templomokat, kocsmákat. De szerette a nagyvárosi nyüzsgést, a kávéházakat, a Körutat, az óbudai macskaköves utcácskákat, kisvendéglőket, jó borokat, finom ételeket. Szerette a lóversenyt, a kártyát, a szerencsejátékokat és szeretett párbajozni is. Szerette az antikváriumokat bújni, a könyvek megsárgult lapjainak illatát, a könyvlapok széleire írt apróbetűs gondolatokat, amiket egy-egy régi olvasó írt rájuk. Szerette az újságokat olvasni, a nyomdafesték illatát beszippantani, a zörgő lapokat, az apróhirdetéseket, és egyáltalán szeretett olvasni. Főleg vonaton, útban Szeged felé, de önmagában véve a vasúti utazást is szerette. Szerette a vasútállomások restijeiben a pincérek titkait kihallgatni, bókokat duruzsolni a csinos jegypénztáros kisasszonyok fülébe a dohos várótermekben, vagy csak nézni a vonat indulására váró utasokat és kitalálni vajon merre, hová utazhatnak. Mert szeretett úton lenni, folyton menni valahová, mindegy hová, csak menni, mozgásban lenni. Szeretett várakozni is, várni valamire, valakire. Éppen ezért nagyon szerette Advent szent heteit, gyertyát gyújtani, készülődni és várni a karácsonyt. Na igen, a karácsony.  Szerette a karácsonyt is, a hóesést, a szánkózást, az ajándékok vásárlását, a készülődést, a boltocskák kirakatainak ünnepi díszítését, az éjféli misék áhítatát. Szeretett hóembert építeni, korcsolyázni a befagyott tavakon, sapkát, sálat, kesztyűt húzni, mert Szindbád szeretett öltözködni is. Szerette az elegáns ruhákat, főleg télen, és még inkább karácsony tájékán. Szeretett képeslapokat írni, de egyáltalán írni. Levelezni is szeretett. Szeretett postára járni és levelet feladni, és természetesen levelet kapni is, bár azt kevésbé. De szeretett piacra, henteshez, és a sarki kisboltba is járni. Szerette a füstölt kolbászok illatát, amik a hentesnél lógtak rőfökben, szerette a paradicsom, a petrezselyem, a zeller, és bár ritkán, de a káposzta illatát is a zöldségesnél. Kiváltképpen a savanyúkáposztáét, bár igazság szerint majdnem minden savanyúság illatát, szagát szerette. Vagy a fűszerekét. Óh, a fűszerek illata. A bors, a kömény, a fahéj, a menta, a citromfű, a zsálya, a kakukkfű, mennyi mesés illat. De szerette az ízeket is. A mustárok ízét kifejezetten kedvelte, de szerette a rumos teák, a teák, a fagylaltok, habok, krémek, a sütemények vagy éppen a kolbászok töltelékeinek az ízét, a nyers tészta, de még a citrom ízét is, ami sokszor éppolyan keserű volt, mint a könnyeké, amiknek sós-keserű ízét is szerette, éppúgy mint a csókokét, bár azokét inkább csak álmában, mert fizetni azt nem szeretett, márpedig a csókokért, szerelemért, ígéretekért egyszer benyújtják a számlát, amit rendezni illő, már ha van miből, Szindbád pedig szegény volt, mint a templom egere. De szerette a tinta illatát, a tintába mártott tollhegy sercegését a finom levélpapíroson, a díszes ezüstözött levélkéseket, amikből az évek folyamán egész szép kis gyűjteménye lett, szerette a színes bélyegeket, a pecsétviaszt, amivel a leveleit, és a szívét is lezárta néha. Szerette a porcelán tintatartóját, na meg minden kis porcelánszobrocskát is. Főleg az angyalkákat. Az apró porcelán angyalkákat a polcain éppúgy, mint a hatalmas kőangyalokat a temetőkertekben. Mert szeretett hinni bennük, és mert szeretett hinni is. Leginkább abban, hogy ez a sokszor úgy elátkozott élet mégsem ér véget sohasem. Másban talán nem is hitt, leszámítva még az ördögöket, akik elől menekülvén sokszor rohant a plébános úrhoz feloldozásért. Talán éppen ezért szerette a szenteltvizet is mindig magával hordozni kabátja belső zsebében egy aprócska fiolában.

Folyt köv...

Angyal a vonaton (Avagy az exhumált boldogság)

Nagy rendező a Sors, és kegyetlen.

Mindennek megvan a maga rendje. Életnek, szerelemnek és a halálnak is. Minden van és elmúlik. Eltemetjük. Gyászruhát húzunk, elsiratjuk, szép sírhelyet választunk neki, egy árnyas fa tövében, rozsdás végű ásót ragadunk, beleszúrjuk a földbe és megássuk a gödröt neki. Fekete ébenfa koporsót választunk, fehér puha selyemmel béleljük ki, hogy viaszfehér testét ne nyomja majd a kemény fekhely. A ravatalra fehér kirzantémokat teszünk, hatalmas, némán lobogó gyertyát gyújtunk, a tükröket letakarjuk, az órát megállítjuk a ravatalozóban. Felnyitjuk a Bibliát, és remegve, összekulcsolt kézzel halkan, könnyeink fátylán át kérjük az Istent, hogy vigyázzon rá, mert ránk itt már nincsen szükség. Elvégeztetett. Halkan konduló, apró lélekharang monoton fájdalmat zeng. Temetünk. A test megpihent. Merev, hideg, rezzenéstelen arccal néz az ég felé. Utolsó tekintet. Üveges, barna szemek szárazan merdenek a semmibe. Még egy utolsó ellopott tekintet. Még egy utolsó ölelés, ami már nem éleszti fel, nem élesztheti fel, csak engedünk, engedünk magunknak. Engedünk és elengedünk. Elköszönünk. Lassan lezárjuk a szemhéjakat. Alszik. Csak az ágy keményebb, ridegebb alatta. Hányszor, de hányszor láttuk már így. Lehunyt szemmel, átölelve, őrizve álmát. Menni kell neki, nekünk. Más-más úton. Ő megy, mi maradunk. Megy és visz is magával az emélekeket, az együtt töltöt boldogság minden apró képét. Nekünk mi marad belőle? Néhány megfakult kép, és a magány. Nem is a halott hiánya, hanem a hirtelen ránk borult csend az ami fáj. A nevetésünk, a sírásunk, a zuhanásunk és a repülésünk. Amiket mind-mind önhatalmúlag magával vitt. Kirabolt.

A halottat behelyezzük a koporsóba. Egy szál rózsát teszünk mellé és lezárjuk végső nyughelyének fedelét. Leeresztjük a sírba, majd földet hányunk rá, hogy nyugodjék békében. És mi is nyugodjunk békében. Sírja egyszerű, jeltelen. Mert meni kell tovább.

De mégis, mégis amikor már meggyászoltuk, levetettük gyászruhánk, a sors borzalas felhőszakadást csinál, hogy a ráhányt föld sártengerré válljon és kimossa, kimossa azt a régen eltemetett koporsót. Göcsörtös kezeivel felnyitja az ezeerszer lezárt fedelet és szembesít halottainkkal. Sodródik a sártengerben a fekete ébenfa koporsó, majd lábunk előtt partot ér, és felkattan a zár, és feltárul ezer sebet tépve fel, a halál.

Boldog vagy?

Hát tessék! -mondja a kegyetlenül vigyorgó Sors.-

Itt van, itt van nézd!

Halott!

Szembesít azzal, ami voltál, és azzal ami vagy.

Nem halott látványa fáj.

Nem a hiánya éget és szúr rozsdás kést beléd.

Azon már túl vagy.

Volt, és nincsen többé.

Hiánya nem fáj többé.

Látványa sem szúr beléd.

De az elhantolt és exhumált boldogságod, a valaha volt boldogságod, az hogy magányod ilyen profán módon a szemedbe nevet. Az igen, az fáj.

Kitépnéd kezéből az elrabolt emlékeket. Kitépnéd merevvé dermedt kezeiből a magával vitt öleléseket, segítséget, bátorítást, és melléraknád, mellédobnád magányodat, amit cserébe itt hagyott.

Haragszol a halottra.

Haragszol, mert arca mosolyogva konzeválódott.

Mert veled ellentétben ő már megpihent.

Téged meg itthagyott.

Útmutatás, támpont segítség neélkül.

Megcsalt.

Önző volt.

És persze mi is azok vagyunk, amiért követeljük vissza a magával vitt minden boldogságunk.

Miközben őt magát nem.

Őt már elengedtük.

De a sors kinyitja azt az átkozott koporsót, amit már ezerszer lezártunk és képünkbe nevet.

Te itt maradtál.

Ő már megpihent.

Ő már boldog.

Megrabolt.

Kinevet.

Fáj.

Fáj, hogy szembesít magadrahagyatottságoddal.

2012. 05. 25.

Gondolatok

Volt, hogy sírtam, volt, hogy nevettem,

volt, hogy átkoztam,volt, hogy kerestem,
volt, hogy ellöktem, volt, hogy öleltem,
voltam pokolknak mélyén, egyes egyedül,
voltam az égben, hogy százak vettek körül,
volt, hogy szenvedtem, volt, hogy szerettem,
volt, hogy égtem, volt, hogy elégtem,
volt, hogy öltem, volt, hogy öleltem,
szerettem, éltem, s néha temettem.
Ragyogott szivárvány, tornyosult viharfelhő felettem,
volt, hogy álmodtam, s talán volt, hogy álmodtak felőlem,
volt, hogy magamból adtam, volt, hogy elvettek belőlem.
Szerettem, s talán néha engem is szerettek.
Volt, hogy kerestem, volt, hogy kerestek,
volt, hogy terveztem, volt, hogy sodródtam,
volt, hogy akartam, volt, hogy feladtam,
volt, hogy szálltam, volt, hogy zuhantam,
sokszor elbuktam, mégtöbbször felálltam,
fáztam télben, lángoltam tavaszban,
szomjaztam sivatagban, fuldokoltam tavadban,
véreztem, fájtam, nevettem.
Volt, hogy hívtam, volt, hogy rám talált,

öleltem, s ölelt a halál.
Meghaltam, s születtem újjá ezerszer.
Volt, hogy az Úton, volt, hogy tévúton jártam,
de meg semmit sem bántam.

2012. 06. 25.

Gondolatok

Ha még csak kora délután is van és mégis sötét, ha hűvös is van és néptelenek az utcák, ha komor és rideg az idő, ha mások számára semmi szép nincsen benne, sem szerethető, mégis Migrén Kisasszony nélkül hirtelen látni a szépet abban is, amiben addig semmit sem láttál. Vastag fájdalom-függönyöd, -mely addig elmédre borult és eltakart mindent, hogy csak egy átláthatatlan, gyötrelmes, fejedbe ezer késként hatoló, egybefüggő ködszerű takarót vonjon köréd, - hirtelen felhasad és látni véled az Őszt, a maga csodájában tárulva eléd. Látod a rozsdás faleveleket, amit gyermekként, vidáman rugdosol a poros aszfalton, látod a lassan leszállni készülő esti ködöt, megismered az ismerőseidet, akiket előtte eltakart előled Migrén Kisasszony kínzó ölelése. Az addig eltaszítani és elpusztítani kívánt világot most megölelnéd. Futsz, szökellsz, mint egy gátját tört folyó, mint egy gyermek, aki mindenben a szépet és az eredendő jót látja egyszerű naivitással lelkében. Köszönsz mindenkinek, nevetsz a munkából fáradtan jövőkre, akkor is ha bolondnak néznek, nevetsz a lányon, akire frászt hozod amint a sötétben mögötte termesz csont-fehér bőröd, gyász-fekete ruhába bugyolált árnyaként. nevetsz felhőtlenül, még akkor is ha tudod csak haladékot kaptál, Migrén Kisasszonytól és nem ment messzire, nem köszönt el végleg, csak egy időre búcsút intett. nevetsz, holott nemrégen még legszívesebben mindent elpusztítottál volna és minden rád mosolygó arcáról legszívesebben örökre letörölted volna azt a rohadtul idegesítő, ostoba nevetést. A függöny végre széthasadt, az addig rühellt világ most a legszebb arcát mutatja feléd. Apróság és jelentéktelen öröm, de mégis az egyik legszebb érzés amikor az a rohadt függöny végre felhasad, elméd kitisztul a fájdalomtól és látsz, és gondolkozol és élsz,,,egy ideig még.

2014. november 3.

Gondolatok

Mondd azt, hogy varázslatot és csodát lát annak, akit előtte már bevittek a színfalak mögé, akinek már megmutatták, hogy a a bűvész csal, hogy a kártyák cinkeltek, hogy a nyúl már eleve ott van a kalapban, hogy valójában két ember van abban a dobozban, amit kettéfűrészelnek és amiben látszólag egy ember fekszik. Mondd el, hogy csodát lát annak, akit már előtte bevittek a színfalak mögé, aki előtt már minden trükköt felfedtek. Mondd el annak, hogy mindaz varázslat, aki előtt már jó előre felfedték a titkot, mondd el, hogy Angyalok léteznek annak, akinek már korábban azt mondták "Isten halott." Mondd, hogy álma legyen valóság annak, akit mindig felébresztenek az álmaiból. Mondd és ne csodálkozz, ha már nem hisz semmiben, ha nem tapsol, vagy csak megszokásból, illemből, kötelező reflexből, mert úgy illik. Mert igazi csoda az lenne, ha mindezek után még hinne a csodákban, igazi varázslat az lenne, ha visszavarázsolnák belé a csodában való hitet. De lehet már azt az egy és valódi varázslatot sem tudná elhinni, éppúgy mint azokat, amiket már lelepleztek benne.

2014. augusztus 12.

Gondolatok

Az orvoshoz indulva mi mást is vehettem volna magamhoz, a leleteken kívül, mint Latinovits Zoltán levelezéseit. Leginkább azért azt a könyvet, mert abból két példányom van, így kevésbé féltem, de ahhoz kétség sem férhetett, hogy ha könyvet viszek, márpedig viszek, akkor az csak és kizárólag Latinovits Zoltánról szóló lehet. Az orvosi váróterem nem tartozik a legvidámabb helyek közé, oda mindenképpen szükséges olvasnivalót vinni, máskülönben mire sorra kerül az ember még betegebb, még lehangoltabb lesz, mint ahogyan megérkezett. Ha pedig olvasnivaló, ha társ, akkor Latinovits Zoltán, aki maga is küzdött önnön démonaival. Rokonlélek, mondhatná az ember, ha ez nem lenne Istenkísértés. A váróteremben ülve a mellém leülő ismerősömnek feltűnt a könyv borítójáról L.Z. senkiével össze nem téveszthető portréja. De, mint annyian Latinovits esetében, csak a színészt ismerik, az embert nem. Sorsát még kevésbé. Üdítő, mi több felemelő volt a szűkössé vált idő alatt felvázolni ki is volt valójában. Mennyivel több, mint egy színészóriás. Maximalista, kérlelhetetlenen, konok, kemény, de mindig a jóra, a tökéletesre törekvő, önmagával és környezetével a végtelenségig szigorú zseni. Mindezt nem csekély ellenszélben, sokszor hegynek fölfelé haladva, csökönyösen, saját magában dúló állandó háborúval terhelten. Rövid, de egyenes élet. Nyílegyenes, meg nem törő gerinc. Nyílegyenes, de idejekorán, befejezetlenül megszakadt sorsvonal.

Lázban, másfajta lázban égve mesélni róla, felemelő érzés volt, amit csak a doktor asszisztensnője szakított meg, aki végül behívott a rendelőbe.

A leleteim áttekintése után a doktor úr is vetett egy pillantást a kezemben szorongatott könyvre és elmosolyodott. Elkérte, nézegette, és megértően, egyetértően bólogatott.

- Példaképem -mondtam- - Ő is küzdött a maga Démonaival, nehéz eset lehetett, de számomra példakép.

A doktor nem válaszolt, csak egy újabb, ha lehet még nagyobb, egyetértő bólintást tett, mint aki úgy gondolja, hogy démonaival, hangulatingadozásaival, kirohanásaival együtt is zseniális ember volt. Minden szó és ellenkezés felesleges. Tudja és érti. Mert ő maga is szereti és tiszteli. Diagnózis ide, diagnózis oda, Latinovits zseni volt. Megértő bólogatás, mosoly, majd visszaadja a könyvet.

Leletek rendben.

Vérkép és minden egyéb eredmény tökéletes.

Az ízléssel egyetemben.

Szív a helyén.

A többi meg már nem az ő feladatkörébe tartozik.

2017. 02. 20.