Karácsony egy művészboltban

- Nem fog eljönni. - gondolta az eladó, miközben állt a bolt ajtaja előtt és nézte ahogyan az első decemberi hóesés lassan fehér paplan alá rejti az üzlet utcáját.

- Nem, ilyen időben kizárt, hogy útra keljen. Nem is hibáztathatom ezért. Ki közlekedne annyi idősen ebben az időben, ha nem muszáj? Majd máskor. Majd legközelebb. Nem dől össze a világ, bár készültem rá, az izgalomtól egész este nem aludtam, a világba kiállítottam volna boldogságom, de nemhogy a világ, de más sem volt akinek kiálthattam volna. Meg lehet szokni. - gondolta magában. - Nem az első, és nem is az utolsó szép pillanat, amit magába fojtott. Semmin sem változtat. A boldogság, boldogság. Egyedül vagy mással. Talán csak pusztítóbb, kínzóbb, gyötrőbb, de szépsége ugyan olyan, akkor is ha magában égeti el. Ha elmondja valakinek, akkor talán el tud aludni? Aligha. Változott volna bármi? Ugyan úgy felkel, ugyan az az izgalom kergetőzik a szívével, ugyan úgy nem tudja eldönteni melyik ruháját vegye fel, ugyan úgy megborotválkozna, félve, nehogy megvágja magát, ugyan azt a frissen mosott nadrágját veszi fel, ugyan úgy kibokszolja a bakancsát és ugyan úgy a két szövetkabátja közül az újat, amit múlt karácsonyra kapott a szüleitől, veszi fel. És ugyan úgy visszafordul az ajtóból, hogy a másik fekete sálját vigye el. Mert az szebb. És ugyan úgy állna most az üzlet előtt kabátban, sálban, nézve a szakadó hóesést és megértően elkönyvelné, hogy a festő nem jön el.

- Látom felkészültél a fotózásra. - szólt hozzá hirtelen az öreg festő.-

- Csak szeretek kiállni az üzlet elé, a friss levegőn és gondolkodni. -hazudta zavarában az eladó, amiben volt némi igazság, de legalább annyi füllentés is.- Persze, hogy készült, hiszen a számára legkedvesebb művész kívánja megörökíteni. Amióta szóba került, hogy vászonra kerülhetne mást sem csinál, mint készül. Mégsem vallaná be. Gyenge és talán gyáva is hozzá. Ki ő a a festőhöz képest? Egy eladó, aki bár szívből teszi azt, amit tesz, de semmi több. Egy érzelgős gyerek. És egy morózus, magának való, néha bántóan és fájóan egyenes, nyíltszívű festő. Majd pont előtte fog színt vallani. Hogy tört lelkű, szomorú, naiv és infantilis. Nem, azt nem. Akkor inkább nem készült. Csak egy nap ez is, mint a többi. Hát persze.

- Akkor kezdjünk neki. - válaszolta a festő és felállította a fényképezőgép állványát az üzlet sarkában.- Melyik a kedvenc részed az üzletben?

Az eladó boldogan mutatta a régi, századfordulós festékek, ecsetek reklámjainak gyűjteményét a sarokban a falon. - Ezek régi számolócédulák, erre írták fel a vendéglősök annak idején a számlát, amit a vendég fizetett, ezen adták össze és a hátulján reklámok voltak... -mesélte gyermeki boldogsággal.-

- Szép, de ezeket nem fogom lefesteni, nem mutatna jól kicsik is hozzá. -lombozta le a festő az eladót.-

- Értem. - válaszolta az eladó elszomorodva.-

A festő pedig egymás után készítette a felvételeket amíg az eladó egy újabb, mindenkinek megfelelő helyet keresett magának.

Az ajtó kinyílt, felborítva a festő felszerelését.

- Elnézést, látom rosszkor jöttem. - szólt egy zavarodott női hang. - Be lehet jönni, vagy zavarok?

- Csak tessék jönni, nyitva vagyunk. -válaszolta zavartan az eladó.- Segíthetek valamiben?

- A kisfiamnak szeretnék valamit venni karácsonyra.

Az eladó elmosolyodott és boldogan kérdezgette a vevőt. Menyi idős a fiú, mivel szeret alkotni, miben leli örömét, hogy lassan, de biztosan összeálljon a legszebb ajándék az ifjú művésznek. A festő közben, nem zavartatva magát fényképezett. A gép kattogott, rögzítette azon ritka pillanatokat, amikor az eladó őszintén és a magára erőltetett álarc nélkül, visszavedlik egy éppolyan forma kisfiúvá, mint akinek az ajándékát próbálja kitalálni. Talán az akvarellceruza a megfelelő egy fiatal úrfinak. és már veszi is le a polcról, megmutatja az édesanyának miképpen működik.

- Olyan, mint egy színes ceruza, tud vele rajzolni, majd vízbe mártott ecsettel szépen elkeni és festményszerű képet kap. Nagyon szép és érdekes látvány egy akvarellkép. Ha szeret a fiú festeni természetesen. És nem is kell hozzá más, csak egy jó vastag papír, a hagyományos papír hullámos lesz a víztől, az nem az igazi. Na és egy finom ecset, mókus vagy nyestszőr. Azok a legpuhábbak.

Miközben a vevőnek mesél az akvarellfestés szépségeiről egy pillanatra zavarba jön. Mit gondolhat a festő? Vajon nem mond butaságot? Hiszen ott sorakoznak a boltja kirakatában a festő szebbnél szebb akvarellképei és ő kontárkodik bele a festő dolgába? Ami más napokon pofon egyszerű volt, hirtelen mázsás nehézségűvé vált. Mesélni az ecset használatáról, az akvarellpapírok típusairól, az akvarellceruza működéséről. A vevő feltehetőleg nem is tudja ki az a csendes, idős ember az üzletben. Talán nem is hallgatna rá. Mégis úgy érzi szebb és méltóbb, ha az ifjú művészpalánta karácsonyi ajándékában egy valódi festő segít. Akkor is ha sem a kisfiú, sem az édesanyja nem tudja ki ő. Számukra csak egy mogorva, közönyös öreg, aki valamiért kattogtatja a fényképezőjét szótlanul.

-De a művész úr azt hiszem ezt nálam sokkal jobban tudja. - szólt az eladó a festőre nézve.- Ő jobban tud segíteni, hogy megfelelő ajándék lenne-e ez egy kis művésznek.

Az idős festő arcán mosoly formálódik, szemében apró könnycsepp születik. Megenyhül, és olvad a szív, mint tavasszal a hó.

- Jól mondta a srác, az akvarell remek ajándék lesz a kisfiának. Csak hagyja őt festeni, hagyja, hogy azt fessen, amit szeretne. Ne korlátozza, ne előre megrajzolt képet fessen ki vele. Mindegy mit fest. Pacákat, elmosódott kuszaságokat, hagyja őt kérem, hagy játsszon vele. -

Az öreg festő lassan maga is leveti az álarcát, a féltve őrzött gyermek lassan beszélni kezd belőle.

- Így kell fogni az ecsetet látja, azt mondják vizes papírra is lehet az akvarellceruzával rajzolni, de az hülyeség. Ne vizezze be a fiú a papírját. A színek elmosódnak, gyengék lesznek. Hagyja a papírt szárazon, úgy rajzoljon rá és azt fesse el a vizes ecsettel. - és rámutat az akvarelltömbre, amit az eladó javasolt a festéshez.- Ez a megfelelő papír hozzá. Rossz papírra nem szabad festeni. Látja ez háromszáz grammos, vastag, ez bírni fogja. Szeretni fogja a fia, érdekes, szép ajándék lesz ez neki. Csak hagyja őt festeni, bármit is fessen. Lelje örömét az alkotásban, szabadságban.

És mesélt, mesélt a festő boldogan, gyermeki csillogással megfáradt szemeiben. Mint egy kisfiú, aki először fest az akvarellceruzáival.

-Hallgasson a srácra, szép ajándék lesz ez a fiának. Az akvarell egy nagyon szép technika. Csak hagyja őt szabadon festeni. - lelkendezik a menthetetlenül gyermekké visszavedlett festő. -

- Köszönöm a segítségét, azt hiszem megveszem és az lesz a karácsonyi ajándéka a fiamnak. - mondta boldogan a vevő, majd fizetett és távozott.-

- Köszönöm a segítségét.- szólt az eladó a festőhöz.-

- Jól mondtad, nem volt rám szükség, igazad volt. Nélkülem is.

- Lehet, de mégis más. Ön és én. Köszönöm mégis a segítségét. Ha tudná a kisfiú, hogy kis segített neki elindulni... -merengett el az eladó. - Talán egy szebb világot fest, talán egy önhöz hasonlóan jó ember lesz belőle, festőként, emberként. Én nagyon boldog vagyok, hogy éppen ön segített neki...

- Majd jelentkezem. A fotókból vázlatokat készítek. Talán a két ünnep között szükség lenne még néhány felvételre, ha eljönnél a műtermembe és ott is készítenék néhány képet az jó lenne. De lehet, hogy január lesz ebből. A kiállítás tavaszra tervezem, van még időnk. Télen megfestem a portrékat addig. -mondta a festő, mint akit már nem ér el az eladó gyermeki meghatottsága. Visszavedlett azzá a kissé zárkózott, érzésektől tartózkodó idős úrrá, akinek ismerik.

- Ön jó ember. Nagyon jó ember. -mosolyodott el az eladó.- Eljövök bármikor, ha szól. És köszönöm akkor is. Ragaszkodom hozzá.

- Ahogy gondolod. -felelte a festő és elindult hazafelé.-

2018. 12. 21.

Szindbád szilvesztere

- Adjon Isten, Szindbád úrfi.

- Adjon Isten, Zsuzsa kisasszony.

- Merrefelé tart az úrfi, és hogyhogy csak így egyedül szilveszternek éjszakáján?

- Szép az este, kellemes az idő, gondoltam sétálok egyet, megiszom egy pohár forralt bort mielőtt folytatnám a tanulást. Azt mondják a város főterén kitűnő az aszalt-szilvás forralt bor, de az aszalt sárgabarackos is jónak ígérkezik. –felelete egyhangúan Szindbád.-

- És semmi tivornyázás, semmi hölgyek után szaladgálás? Szindbád úrfi tán’ felnőtt? – kacagott Zsuzsanna. -

- Nem áll ez jól magának, és nem is egészséges. Már nem kedveli talán az embereket? – gúnyolódott tovább – Kezdek félni magától, úrfi. Na és mit tanul, mi lesz Önből, mit vett újabban a fejébe? Mi az, ami ennyire elfordította az embertől az egykori Hajóst?

- Könyvelő. –felelte határozottan Szindbád. – Az ember változékony, mint a tenger, amin annyit hajóztam, elfáradtam. Tudja kisasszony a számok, a számok nem hazudnak. Állandóak, mint a bánat vagy a jó bor. Az ember meg múlandó és illékony, mint a hajnali köd. Elfáradtam, hogy kergessem aztán tovatűnjön a kezeim között, amint utolérem. A számok nem csalnak meg, nem változnak meg félúton.

- A számok, a számok, Szindbád úrfi. –vonta kérdőre a kisasszony.- Bolond maga, mindig is az volt. Na és az irodalom, a művészetek, a zene, amiért egykor rajongott? Azok is feleslegesek talán? Azok is mennek az Ön ködébe, úrfi? Szeret még maga egyáltalán bármit?

- Szeretek, természetesen és talán ha maga eljönne ma este…

- Megmondtam, tudtam, hogy maga sosem változik meg, Szindbád úrfi –lelkendezett Zsuzsanna.- és szívesen el is jönnék magával, csak hát maga meg én..

- …megoldhatatlan egyenlet. –fejezte be Szindbád.-

- Ejj, Szindbád úrfi, már megint kezdi. –toporzékolt a kisasszony.- Pedig már kezdtem megkedvelni magát újra, mint régen. Ön fiatal, szinte még gyerek. Mit kezdenék én magával? Meg aztán mit mondanának?

- Tehát mégiscsak a számok, Zsuzsanna kisasszony. Látja, maga sem különb énnálam. –felelte dacosan Szindbád.- Mégis elvárná, hogy én másképpen vélekedjek a világról.

- Megőrült, Szindbád. Esküszöm maga megőrült. Az élet nem egyenlet, az élet, a szerelem nem matematika, pusztán én nem mehetek el magával. Miért nem keres valakit a maga híres egyetemén, ahol ezt a sok bolondságot a fejébe verték?

- Néztem. –felelte Szindbád.-

- És? És nem akadt egy maga korabeli kisasszony? Aki csinos és talán még ezt a sok butaságot is elhiszi magának a számairól, ködeiről, állandóságairól?

- Nem, nem akadt, Zsuzsanna kisasszony. –felelt lemondóan Szindbád.-

- Ezt még önnek is nehéz elhinnem, aki mestere a füllentésnek. Nem akadt, nem akadt, talán megszámolta? –kacagott gúnyosan a kisasszony.-

- Nem, nem számoltam meg.

- Ez mindenesetre megnyugtató, Szindbád úrfi. Talán nem ment el még a maradék esze. Hát akkor honnan tudja, hogy senki se akad magának?

- Megmértem. Fruzsina szép, de túl magas, Franciska kedves, de éppen, hogy átbukdácsol a félévi számadásokon, kettes az átlaga…

- Na jó nekem ebből elég, Szindbád úrfi, végeztem magával. –legyintett Zsuzsanna. - Majd keressen meg, ha megjött a józan esze. Elhiszem, hogy belefáradt az emberbe, na de ez már túlzás. Menjen és aludja ki magát. Talán jobb is, ha átalussza magát az új esztendőre. De könyörgöm ne számolja meg a bárányokat is álmában, mert ha megtudom esküszöm keresztüllövöm azt az érzéketlen szívét.

- Az csak egy izomcsomó, ami…. – válaszolta volna Szindbád, de erre már a kisasszony nem volt kíváncsi. Fogta magát és faképnél hagyta a Hajóst a számaival, képleteivel, egyenleteivel és minden egyébbel, amivel azidőtájt foglalkozott.

- Az élet, nem egy egyenlet, Szindbád úrfi! – kiabálta messziről a szilveszteri éjbe vesző Zsuzsanna.- Értse meg, maga ostoba, nem egyenlet!

- Hát persze, kisasszony. –gondolta Szindbád.- Ha maga mondja, akkor nem. Azzal elővett egy kockás-lapú noteszt a kabátja belső zsebéből, a másik zsebből egy golyóstollat, miközben arra gondolt, hogy mégiscsak jó, hogy régebben írogatott és nem dobta ki a noteszét. A verses lapokat kitépkedte, összegyűrte. - Az ilyesmire nincsen szükség az életben, gyerekség. - mondta magában a Hajós.- Csak fájdalmat okoz, amire semmi szükségem.

Az üres lapot függőleges vonallal ketté osztotta, a lap tetejének bal oldalára felírta „rossz emlékek”, jobb oldalára pedig, hogy „jó emlékek”. Majd gondolkodni kezdett, az elmúló esztendő eseményein kezdve januártól végig mind a tizenkét hónapon. A sikeres vizsgákon, az elhagyott kisasszonyokon, és természetesen azokon, akik őt hagyták el. - Mert legyen következetes az ember számadáskor, ez egy jó könyvelő ismérve is, meg hát kit csap be, ha lehagyja a rossz dolgokat? –gondolta Szindbád.-

A jó és rossz emlékek szépen gyűltek a kis notesz lapjain, ahogy Szindbád haladt a számadás készítésével. „Jeles számvitelből”, „nyaralás a Balatonnál”, „az étel pocsék volt”, „augusztus 20.-i tűzijáték Amáliával”, „másnap megcsalt” és így tovább és így tovább. Mikor minden fontosabb emlékét feljegyezte jó, avagy rossz tulajdonságuk szerint, mint egy végzett könyvelő átnézte az év mérlegét. A háttérben már durrogtak a petárdák, a parkban, ahol Szindbád ült, fiatalok fújták a papírtrombitát.

- Boldog új évet az úrnak! – kiabálták oda Szindbád felé, aki rá se hederített a nála alig fiatalabb fiúkra és lányokra, csak a lassan maga mögött hagyott év eredményére volt kíváncsi.

- Tizenkét jó, és tizenöt rossz emlék. Az annyi, mint tizenkettő mínusz tizenöt, tehát mínusz három. – mondta magában Szindbád.-

- Nem jó évet zártam. A számok pedig nem hazudnak – szomorodott el Szindbád. - El is ment a kedvem az egésztől, pedig nem tűnt ez rossz évnek, legalábbis azt gondoltam. De hát a számok, a számok nem hazudnak, Zsuzsanna kisasszony. – mormogta halkan Szindbád, majd egy apró mosoly formálódott a szájszélén.

- Igazam volt, Zsuzsanna kisasszony. Az élet mégis csak egy egyenlet. Ön tévedett. - Jött meg egy kissé a kedve a Hajósnak, és az órájára nézett.

- Fél tizenkettő, még nincs vége az évnek. – gondolta a Hajós. - Ha nagyon sietek még odaérek a város főterére, a forralt bor pedig állítólag nagyon ízletes. Két aszalt-szilvás és legyen egy aszalt sárgabarackos. Az pontosan három pohárka bor. Még három kellemes emlék talán belefér az évbe, hogy egálban legyünk.

Azzal felállt a padról és sietve távozott, elsodorva a kissé kapatos fiatalokat a parkban, de elnézést kérni most nem volt idő.

- Az élet mégiscsak egy egyenlet, Zsuzsanna kisasszony. –dörmögte Szindbád.

- És ki fogom hozni egálra. Ha belehalok is.

És a Hajós alakja beleveszett az ünneplő tömegbe.

2019 01. 03.

Szindbád emlékére

Gondolatok

Aki fájdalom nélkül akar élni, az olyan lehet, mint az a beteg, aki eltört lábára nem a műtéttel járó kellemetlenséget vagy gipszet választja, nem a lassú felépülés mellett dönt hanem az operáció helyett, lábának amputálását kéri.

Hogy azonnal és végérvényesen megszabaduljon attól a lábtól, ami annyit gyötri és többé soha ne kelljen átéreznie azt a kínt.

A lábának elvesztésével nyugalmat és biztonságot érez a fájdalomtól egyszer s mindenkorra megszabadultan, de az a láb még hiányozni fog akkor, amikor kávézóba, randevúkra, vagy csak egy egyszerű sétára vihetné.

2015. február 15.

Az őszinte eladó

Idős bácsi áll a felvágottas pult előtt és hosszasan szemez a nagy, vastag szelet kolozsvári szalonna előtt. Valamin gondolkodhat. Valamin mélázhat az öreg. Tesz egy kisebb kört, megnézi oldalról, megnézi elölről, hátulról csak azért nem, mert ott áll az a fránya pult ugyebár. Bejárás oda egyszerű halandónak lehetetlen. Körbejárja, tesz két lépést hátra, mintha meggondolná magát. Én ennek őszintén megmondva meglehetősen örülök, és odalépek a pult elé, de a bácsi visszastartol, lecsapva arra az egy, de vastag szelet kolozsvári szalonnára.

- Elnézéstét kérem asszonyom, szabadna csak a felét kérnem, annak a szalonnának?

-Sajnálom uram, de nem tehetem. -feleli az eladó mogorván a kisöregre mordulva.-

- Én azt ketté ugyan nem vágom. Viszi az egészet vagy nem.

Az ember elsőnek nem érti a dolgot. Talán nincsen kése? Hozzak otthonról? Miért nem lehet azt a nyomorult szalonnát két egyenlő részbe vágni? Talán fáj neki? Aligha érez az már bármit. De kisvártatva feleletet is kapunk, miért nem lehetséges ez az apró művelet. Miért képtelenség és vakmerőség kérni ilyet a nem kifejezetten jó kedélyű pultos-kisasszonytól.

- Mindenki ketté akarja vágatni. Hogy aztán a mócsingos fele itt maradjon a nyakunkon! És azt majd ki viszi haza? Talán maga? - mutat rám idegesen -

-Na látja, senki! Senkinek sem kell. Kettévágatja itt nekem, elviszi a húsos részt aztán a mócsingos meg rajtunk ragad.

-Elnézést -szóltam közbe nyugodtan.- És mi van akkor, ha tételezzük fel, én szeretem azt a finom kis mócsingos részt? Lehet én kifejezetten kedvelem a mócsingot pirospaprikával.

-Valóban? Na ne szórakozzon itt velem. Ezt a vacakot senki se fogja megvenni.

-Te is ezért maradtál egyedül - gondolom magamban. - A mócsingot meghagyták, legalább tanultál az esetből.

Szegény öreg bácsi csak néz és vár, hogy döntés szülessen a kolozsvári szalonnáról. Viheti-e azt a nyamvadt darab szalonnát uzsonnára, vagy vesz egy fél kiló háztartási kekszet és elnyammog rajta az esti híradó közben. De döntés nincsen. Vagyis van. Viszi a fél disznót, vagy megy a dolgára. Ez nem kívánságműsor. Hülye vevő, minek válogat. Jogos. Ki vinné haza a disznó farkát, körmét, fejét, orrát, ha mindenki megvehetné a legjobb falatokat. Mondjuk az, aki kocsonyát főz, de amúgy a kutya se enne disznókörmöt magában. Esetleg Egri Bikavérrel nyakon öntve, de hát amíg ott a kannás is, addig senki se vegyen Bikavért, a kutya úristenit neki.

-A bácsi végül beletörődik, hogy vagy megveszi az egészet, aminek a felét kidobja, vagy eláll a vásárlástól. Így jobb híján úgy döntött, hogy megveszi az egészet.

-Mondtam én -nevet a pultos kisasszony.-

És már csomagolja is be a (nem) kívánt terméket. Arca kisimult, és haragja is odébb állt. Jó napja lett. Neki.

2016. január 27.

Gondolatok

Ha újjászületnék egészen biztosan a múlt század elején tenném. Úgy létezni, mint Krúdy Gyula bácsi.

Jókat enni egy óbudai kisvendéglőkben, jó borokat inni, dohányozni, kávézni és nagyjából magasról tenni az egész körülöttem forgó világra, de azért megfigyelve azt szótlanul, és megírni a látottakat.

De manapság, se kávézó, se kisvendéglő, se papír, se toll, se világ.

2015. november 20.

Gondolatok

Amikor már reggel azon jár az ember gondolata, hogy nemsokára újabb, ki tudja hányadik nekifutás lesz a fogorvosnál, hogy vissza-visszatérő sajgó fájdalmától egyszer s mindenkorra megszabaduljon, és nem igazán kíváncsi amúgy a világra érdekes, hogy ilyenkor a világ mintha csak azért is át kívánná ölelni őt, hogy dacosságát leküzdje.

Elsőként a kedves pénztárosleány küzdött meg melankóliám falaival, amikor szép napot kívánt nekem mosolyogva, majd miután megtudta, hogy a napom szépsége egy fogászati rendelőben fog a csúcsára érni nagyon kedvesen segített pozitív, kedveskedő, erőt adó történetekkel szórakoztatni, leszarva, hogy a sor mögöttem feltorlódik. Szép gesztus volt tőle.

Második kihívója melankóliámnak két idősebb hölgy volt, akik közül egyik a szomszédom, így az ő támadása hideg búskomorságom ellen kevesebb sikert aratott, hiszen ismerem, és ismerőstől a kedvesség nem annyira önzetlen és szép. Kevésbé hihető, de jól esett azért, amiért megdicsért, hogy édesanyámnak naponta bevásárolok és rendszeresen segítek. Mintha ez nagy dolog volna. A másik, vele beszélgető hölgy már nagyobb eredménnyel járt, hiszen nem ismer engem, csak annyira, mint a többi városlakó. A "Művészboltban dolgozó Csókási Balázs". Ennyi ismertséget jó pár százan elmondhatnak magukról a városban. Éppen ezért esett jól, amikor elmesélte, hogy bár nem vagyunk ismerősök a facebookon, de rendszeresen olvassa a gondolataimat, írásaimat és lenyűgözte a múlt évben nőnapra írt köszöntésem a világ nőnemű egyedei felé, és sosem érti meg, hogy én hogyan lehetek egyedül. Én, aki ennyire szép lélekkel van megáldva. Vagy megverve. Tettem volna hozzá. Hirtelen már nem is emlékeztem miket írtam, de jól esett az elismerés. Jól esett, hogy vadidegenek állítanak meg és kedvelik az írásaimat. Szépnek tartják a lelkem, gondolataim, szavaim.

Persze legalább ennyire ijeszt is sokszor, hogy meztelenül, pőre lélekkel kiáll az ember vadidegenek elé, és céltáblává teszi a lelkét, a szívét, a legsérülékenyebb tájékait. De ha nem így tenne akkor ez ma nem történik meg. Nem tudom meg, hogy borús, szomorú, sötét soraim, amik mögött rengeteg szép és kedves remény húzódik meg félszegen, szívekre, társakra találnak. Hogy vannak, akik emlékeznek egy másfél évvel ezelőtti gondolatsorra, írásra, amire már magam sem emlékszem pontosan, vagyis csak halványan dereng belőle valami.

Hogy vannak, akik boldogan vinnének el magukkal kiszakítva engem ebből a világból.

Jó érzés tudni, hogy van, akinek szép az, amit lát belőlem.

Nincs más hátra, mint írni, írni és írni.

Mindaddig, amíg ezt a Földet koptatom.

2015. december 14.

Gondolatok

Minden ébredésben van valami átkozott kiábrándító, amit csak a kávé tud elviselhetőbbé tenni.

2014. november 13.