2019. február 19., kedd

Szindbád szilvesztere

- Adjon Isten, Szindbád úrfi.

- Adjon Isten, Zsuzsa kisasszony.

- Merrefelé tart az úrfi, és hogyhogy csak így egyedül szilveszternek éjszakáján?

- Szép az este, kellemes az idő, gondoltam sétálok egyet, megiszom egy pohár forralt bort mielőtt folytatnám a tanulást. Azt mondják a város főterén kitűnő az aszalt-szilvás forralt bor, de az aszalt sárgabarackos is jónak ígérkezik. –felelete egyhangúan Szindbád.-

- És semmi tivornyázás, semmi hölgyek után szaladgálás? Szindbád úrfi tán’ felnőtt? – kacagott Zsuzsanna. -
- Nem áll ez jól magának, és nem is egészséges. Már nem kedveli talán az embereket? – gúnyolódott tovább – Kezdek félni magától, úrfi. Na és mit tanul, mi lesz Önből, mit vett újabban a fejébe? Mi az, ami ennyire elfordította az embertől az egykori Hajóst?

- Könyvelő. –felelte határozottan Szindbád. – Az ember változékony, mint a tenger, amin annyit hajóztam, elfáradtam. Tudja kisasszony a számok, a számok nem hazudnak. Állandóak, mint a bánat vagy a jó bor. Az ember meg múlandó és illékony, mint a hajnali köd. Elfáradtam, hogy kergessem aztán tovatűnjön a kezeim között, amint utolérem. A számok nem csalnak meg, nem változnak meg félúton.

- A számok, a számok, Szindbád úrfi. –vonta kérdőre a kisasszony.- Bolond maga, mindig is az volt. Na és az irodalom, a művészetek, a zene, amiért egykor rajongott? Azok is feleslegesek talán? Azok is mennek az Ön ködébe, úrfi? Szeret még maga egyáltalán bármit?

- Szeretek, természetesen és talán ha maga eljönne ma este…

- Megmondtam, tudtam, hogy maga sosem változik meg, Szindbád úrfi –lelkendezett Zsuzsanna.- és szívesen el is jönnék magával, csak hát maga meg én..

- …megoldhatatlan egyenlet. –fejezte be Szindbád.-

- Ejj, Szindbád úrfi, már megint kezdi. –toporzékolt a kisasszony.- Pedig már kezdtem megkedvelni magát újra, mint régen. Ön fiatal, szinte még gyerek. Mit kezdenék én magával? Meg aztán mit mondanának?

- Tehát mégiscsak a számok, Zsuzsanna kisasszony. Látja, maga sem különb énnálam. –felelte dacosan Szindbád.- Mégis elvárná, hogy én másképpen vélekedjek a világról.

- Megőrült, Szindbád. Esküszöm maga megőrült. Az élet nem egyenlet, az élet, a szerelem nem matematika, pusztán én nem mehetek el magával. Miért nem keres valakit a maga híres egyetemén, ahol ezt a sok bolondságot a fejébe verték?

- Néztem. –felelte Szindbád.-

- És? És nem akadt egy maga korabeli kisasszony? Aki csinos és talán még ezt a sok butaságot is elhiszi magának a számairól, ködeiről, állandóságairól?

- Nem, nem akadt, Zsuzsanna kisasszony. –felelt lemondóan Szindbád.-

- Ezt még önnek is nehéz elhinnem, aki mestere a füllentésnek. Nem akadt, nem akadt, talán megszámolta? –kacagott gúnyosan a kisasszony.-
- Nem, nem számoltam meg.

- Ez mindenesetre megnyugtató, Szindbád úrfi. Talán nem ment el még a maradék esze. Hát akkor honnan tudja, hogy senki se akad magának?

- Megmértem. Fruzsina szép, de túl magas, Franciska kedves, de éppen, hogy átbukdácsol a félévi számadásokon, kettes az átlaga…

- Na jó nekem ebből elég, Szindbád úrfi, végeztem magával. –legyintett Zsuzsanna. - Majd keressen meg, ha megjött a józan esze. Elhiszem, hogy belefáradt az emberbe, na de ez már túlzás. Menjen és aludja ki magát. Talán jobb is, ha átalussza magát az új esztendőre. De könyörgöm ne számolja meg a bárányokat is álmában, mert ha megtudom esküszöm keresztüllövöm azt az érzéketlen szívét.

- Az csak egy izomcsomó, ami…. – válaszolta volna Szindbád, de erre már a kisasszony nem volt kíváncsi. Fogta magát és faképnél hagyta a Hajóst a számaival, képleteivel, egyenleteivel és minden egyébbel, amivel azidőtájt foglalkozott.

- Az élet, nem egy egyenlet, Szindbád úrfi! – kiabálta messziről a szilveszteri éjbe vesző Zsuzsanna.- Értse meg, maga ostoba, nem egyenlet!

- Hát persze, kisasszony. –gondolta Szindbád.- Ha maga mondja, akkor nem. Azzal elővett egy kockás-lapú noteszt a kabátja belső zsebéből, a másik zsebből egy golyóstollat, miközben arra gondolt, hogy mégiscsak jó, hogy régebben írogatott és nem dobta ki a noteszét. A verses lapokat kitépkedte, összegyűrte. - Az ilyesmire nincsen szükség az életben, gyerekség. - mondta magában a Hajós.- Csak fájdalmat okoz, amire semmi szükségem.

Az üres lapot függőleges vonallal ketté osztotta, a lap tetejének bal oldalára felírta „rossz emlékek”, jobb oldalára pedig, hogy „jó emlékek”. Majd gondolkodni kezdett, az elmúló esztendő eseményein kezdve januártól végig mind a tizenkét hónapon. A sikeres vizsgákon, az elhagyott kisasszonyokon, és természetesen azokon, akik őt hagyták el. - Mert legyen következetes az ember számadáskor, ez egy jó könyvelő ismérve is, meg hát kit csap be, ha lehagyja a rossz dolgokat? –gondolta Szindbád.-

A jó és rossz emlékek szépen gyűltek a kis notesz lapjain, ahogy Szindbád haladt a számadás készítésével. „Jeles számvitelből”, „nyaralás a Balatonnál”, „az étel pocsék volt”, „augusztus 20.-i tűzijáték Amáliával”, „másnap megcsalt” és így tovább és így tovább. Mikor minden fontosabb emlékét feljegyezte jó, avagy rossz tulajdonságuk szerint, mint egy végzett könyvelő átnézte az év mérlegét. A háttérben már durrogtak a petárdák, a parkban, ahol Szindbád ült, fiatalok fújták a papírtrombitát.

- Boldog új évet az úrnak! – kiabálták oda Szindbád felé, aki rá se hederített a nála alig fiatalabb fiúkra és lányokra, csak a lassan maga mögött hagyott év eredményére volt kíváncsi.

- Tizenkét jó, és tizenöt rossz emlék. Az annyi, mint tizenkettő mínusz tizenöt, tehát mínusz három. – mondta magában Szindbád.-

- Nem jó évet zártam. A számok pedig nem hazudnak – szomorodott el Szindbád. - El is ment a kedvem az egésztől, pedig nem tűnt ez rossz évnek, legalábbis azt gondoltam. De hát a számok, a számok nem hazudnak, Zsuzsanna kisasszony. – mormogta halkan Szindbád, majd egy apró mosoly formálódott a szájszélén.

- Igazam volt, Zsuzsanna kisasszony. Az élet mégis csak egy egyenlet. Ön tévedett. - Jött meg egy kissé a kedve a Hajósnak, és az órájára nézett.

- Fél tizenkettő, még nincs vége az évnek. – gondolta a Hajós. - Ha nagyon sietek még odaérek a város főterére, a forralt bor pedig állítólag nagyon ízletes. Két aszalt-szilvás és legyen egy aszalt sárgabarackos. Az pontosan három pohárka bor. Még három kellemes emlék talán belefér az évbe, hogy egálban legyünk.

Azzal felállt a padról és sietve távozott, elsodorva a kissé kapatos fiatalokat a parkban, de elnézést kérni most nem volt idő.

- Az élet mégiscsak egy egyenlet, Zsuzsanna kisasszony. –dörmögte Szindbád.

- És ki fogom hozni egálra. Ha belehalok is.

És a Hajós alakja beleveszett az ünneplő tömegbe.


2019 01. 03.
Szindbád emlékére

Gondolatok

Aki fájdalom nélkül akar élni, az olyan lehet, mint az a beteg, aki eltört lábára nem a műtéttel járó kellemetlenséget vagy gipszet választja, nem a lassú felépülés mellett dönt hanem az operáció helyett, lábának amputálását kéri.
Hogy azonnal és végérvényesen megszabaduljon attól a lábtól, ami annyit gyötri és többé soha ne kelljen átéreznie azt a kínt.
A lábának elvesztésével nyugalmat és biztonságot érez a fájdalomtól egyszer s mindenkorra megszabadultan, de az a láb még hiányozni fog akkor, amikor kávézóba, randevúkra, vagy csak egy egyszerű sétára vihetné.

2015. február 15.

2019. február 18., hétfő

Az őszinte eladó


Idős bácsi áll a felvágottas pult előtt és hosszasan szemez a nagy, vastag szelet kolozsvári szalonna előtt. Valamin gondolkodhat. Valamin mélázhat az öreg. Tesz egy kisebb kört, megnézi oldalról, megnézi elölről, hátulról csak azért nem, mert ott áll az a fránya pult ugyebár. Bejárás oda egyszerű halandónak lehetetlen. Körbejárja, tesz két lépést hátra, mintha meggondolná magát. Én ennek őszintén megmondva meglehetősen örülök, és odalépek a pult elé, de a bácsi visszastartol, lecsapva arra az egy, de vastag szelet kolozsvári szalonnára.

- Elnézéstét kérem asszonyom, szabadna csak a felét kérnem, annak a szalonnának?

-Sajnálom uram, de nem tehetem. -feleli az eladó mogorván a kisöregre mordulva.-

- Én azt ketté ugyan nem vágom. Viszi az egészet vagy nem.

Az ember elsőnek nem érti a dolgot. Talán nincsen kése? Hozzak otthonról? Miért nem lehet azt a nyomorult szalonnát két egyenlő részbe vágni? Talán fáj neki? Aligha érez az már bármit. De kisvártatva feleletet is kapunk, miért nem lehetséges ez az apró művelet. Miért képtelenség és vakmerőség kérni ilyet a nem kifejezetten jó kedélyű pultos-kisasszonytól.

- Mindenki ketté akarja vágatni. Hogy aztán a mócsingos fele itt maradjon a nyakunkon! És azt majd ki viszi haza? Talán maga? - mutat rám idegesen -

-Na látja, senki! Senkinek sem kell. Kettévágatja itt nekem, elviszi a húsos részt aztán a mócsingos meg rajtunk ragad.

-Elnézést -szóltam közbe nyugodtan.- És mi van akkor, ha tételezzük fel, én szeretem azt a finom kis mócsingos részt? Lehet én kifejezetten kedvelem a mócsingot pirospaprikával.

-Valóban? Na ne szórakozzon itt velem. Ezt a vacakot senki se fogja megvenni.

-Te is ezért maradtál egyedül - gondolom magamban. - A mócsingot meghagyták, legalább tanultál az esetből.

Szegény öreg bácsi csak néz és vár, hogy döntés szülessen a kolozsvári szalonnáról. Viheti-e azt a nyamvadt darab szalonnát uzsonnára, vagy vesz egy fél kiló háztartási kekszet és elnyammog rajta az esti híradó közben. De döntés nincsen. Vagyis van. Viszi a fél disznót, vagy megy a dolgára. Ez nem kívánságműsor. Hülye vevő, minek válogat. Jogos. Ki vinné haza a disznó farkát, körmét, fejét, orrát, ha mindenki megvehetné a legjobb falatokat. Mondjuk az, aki kocsonyát főz, de amúgy a kutya se enne disznókörmöt magában. Esetleg Egri Bikavérrel nyakon öntve, de hát amíg ott a kannás is, addig senki se vegyen Bikavért, a kutya úristenit neki.

-A bácsi végül beletörődik, hogy vagy megveszi az egészet, aminek a felét kidobja, vagy eláll a vásárlástól. Így jobb híján úgy döntött, hogy megveszi az egészet.

-Mondtam én -nevet a pultos kisasszony.-

És már csomagolja is be a (nem) kívánt terméket. Arca kisimult, és haragja is odébb állt. Jó napja lett. Neki.

2016. január 27.

Gondolatok


Ha újjászületnék egészen biztosan a múlt század elején tenném. Úgy létezni, mint Krúdy Gyula bácsi.
Jókat enni egy óbudai kisvendéglőkben, jó borokat inni, dohányozni, kávézni és nagyjából magasról tenni az egész körülöttem forgó világra, de azért megfigyelve azt szótlanul, és megírni a látottakat.
De manapság, se kávézó, se kisvendéglő, se papír, se toll, se világ.

2015. november 20.

Gondolatok


Amikor már reggel azon jár az ember gondolata, hogy nemsokára újabb, ki tudja hányadik nekifutás lesz a fogorvosnál, hogy vissza-visszatérő sajgó fájdalmától egyszer s mindenkorra megszabaduljon, és nem igazán kíváncsi amúgy a világra érdekes, hogy ilyenkor a világ mintha csak azért is át kívánná ölelni őt, hogy dacosságát leküzdje.

Elsőként a kedves pénztárosleány küzdött meg melankóliám falaival, amikor szép napot kívánt nekem mosolyogva, majd miután megtudta, hogy a napom szépsége egy fogászati rendelőben fog a csúcsára érni nagyon kedvesen segített pozitív, kedveskedő, erőt adó történetekkel szórakoztatni, leszarva, hogy a sor mögöttem feltorlódik. Szép gesztus volt tőle.

Második kihívója melankóliámnak két idősebb hölgy volt, akik közül egyik a szomszédom, így az ő támadása hideg búskomorságom ellen kevesebb sikert aratott, hiszen ismerem, és ismerőstől a kedvesség nem annyira önzetlen és szép. Kevésbé hihető, de jól esett azért, amiért megdicsért, hogy édesanyámnak naponta bevásárolok és rendszeresen segítek. Mintha ez nagy dolog volna. A másik, vele beszélgető hölgy már nagyobb eredménnyel járt, hiszen nem ismer engem, csak annyira, mint a többi városlakó. A "Művészboltban dolgozó Csókási Balázs". Ennyi ismertséget jó pár százan elmondhatnak magukról a városban. Éppen ezért esett jól, amikor elmesélte, hogy bár nem vagyunk ismerősök a facebookon, de rendszeresen olvassa a gondolataimat, írásaimat és lenyűgözte a múlt évben nőnapra írt köszöntésem a világ nőnemű egyedei felé, és sosem érti meg, hogy én hogyan lehetek egyedül. Én, aki ennyire szép lélekkel van megáldva. Vagy megverve. Tettem volna hozzá. Hirtelen már nem is emlékeztem miket írtam, de jól esett az elismerés. Jól esett, hogy vadidegenek állítanak meg és kedvelik az írásaimat. Szépnek tartják a lelkem, gondolataim, szavaim.

Persze legalább ennyire ijeszt is sokszor, hogy meztelenül, pőre lélekkel kiáll az ember vadidegenek elé, és céltáblává teszi a lelkét, a szívét, a legsérülékenyebb tájékait. De ha nem így tenne akkor ez ma nem történik meg. Nem tudom meg, hogy borús, szomorú, sötét soraim, amik mögött rengeteg szép és kedves remény húzódik meg félszegen, szívekre, társakra találnak. Hogy vannak, akik emlékeznek egy másfél évvel ezelőtti gondolatsorra, írásra, amire már magam sem emlékszem pontosan, vagyis csak halványan dereng belőle valami.
Hogy vannak, akik boldogan vinnének el magukkal kiszakítva engem ebből a világból.
Jó érzés tudni, hogy van, akinek szép az, amit lát belőlem.
Nincs más hátra, mint írni, írni és írni.
Mindaddig, amíg ezt a Földet koptatom.

2015. december 14.







Gondolatok


Minden ébredésben van valami átkozott kiábrándító, amit csak a kávé tud elviselhetőbbé tenni.

2014. november 13.

Verseim

Angyal II. 

(versek Timihez XIV.)


Mosolyod örök, mint Te magad.
S ha már csak emléked marad
Nekem, hogy benne még lássalak,
És mégis ugyanúgy várjalak,
Mint aki tudja, hogy visszatérsz,
Sokezer szilánkká törve szét,
Múltunk szülte álom-otthonod,
Kés szaggatta, vékony szívburok
Hasad, és vérízű könny csurog,
Mint kigúnyolt gyermek úgy zokog,
Bennem a Tudat, hogy itt vagyok,
S csak emlékednek áldozok.
Angyal!
Szeretlek, de látod fáradok.

2006.03.08.