Gondolatok

Néha olyan jól jönne egy hatalmas radírgumi, amivel azok elméjéből, homloka mögül ki lehetne radírozni minden meggondolatlanul kimondott sértést, negatív gondolatot, akiket felelőtlenül megbántottunk. Akik szívébe az Isten tudja milyen mély barázdákat véstek szavaink. Kiradírozni a pillanatot, amikor kimondott gondolataink késként szakították fel a szívburkokat. Kiradírozni és betemetni, eltüntetni azokat az átkozott árkokat. Majd magunk felé fordítani azt a nyomorult radírgumit és kitörölni emlékeink közül azoknak a szemeknek a képét, amik olyan fájdalmas szomorúsággal néztek ránk. Kiradírozni a lebiggyedő ajkak, a megremegő szájszélek démoni képét, amik órák, de napok vagy hetek múltán is olyan rohadtul elevenen élnek az emlékeink közt. Az esetleges kegyelem, megbocsájtás után is űzve, kísértve nappal és éjjel. Kiradírozni magunkból is azokat a szomorú szemeket. Jó lenne egy radír, ami megteszi ezt a szívességet nekünk. Ha már megváltozni úgysem tudunk. Ha már maradunk ilyen bántó, meggondolatlan, sértéseket dobáló, ostoba gyereknek. Legalább egy radírgumit adhatna a sors, ha már úgyis folyton sebzünk.

2017. december 15.

Gondolatok

Kevés kiábrándítóbb dolog van az életben, mint a délelőtt. Elsősorban vasárnap, de úgy általában is. Délelőttönként boltba menni, takarítani, de egyáltalán bármit is csinálni felesleges és értelmetlen. Akinek egy kis esze is van az még meghalni sem délelőtt fog, mert ugyan kinek lenne kedve vele foglalkozni a nap azon szakában? Senkinek. Mert a délelőtt nem arra való, hogy bármit is tegyünk. Az nem is való semmire. Legalábbis értelmes ember számára biztosan nem. Felesleges és értelmetlen bármiféle cselekvés elvégzésére. Jobb lenne a napot egyből a délutánokkal kezdeni. Egyszerűen megvárni, amíg a délelőtt elmúlik, ha csak valahogyan el nem tudjuk törölni, és csak utána kezdeni a napot.

2016. november 20.

Cím nélkül

Kit érdekel, hogy ki vagy?

Kit érdekel, hogy mi bánt?

Legvadabb jelet ha hagysz,

a világ forog tovább.

Ha vágyaidat megölöd,

s vérébe fojtod magad,

hogy önmagad légy börtönöd,

kegyelmet már akkor se kapsz.

2011. július 18.

Vasárnap délután

A kisfiú nem szerette azt az emeleti szobát. Soha nem szerette, nem szeretett ott lenni. Már akkor is tiltakozott, amikor az édesapja megépítette neki a dohos, lomos padlás helyére, hogy legyen egy hely, ahová majd elvonulhat, mert az édesapja szerint egy idő után minden kisfiúnak saját szobája kell legyen. Ahol egyedül lehet, ahová elbújhat a felnőttek elől, ahol nem zavarja senki, ahová majd a kislányokat felviheti, ahol majd először csókolhat meg egy remegő szélű, aprócska szájat, vagy éppen egy szégyenlősség pírjától parázsló, porcelán-fehér orcácskát. Ahol majd a kisfiú felnőhet, mint annak idején az édesapja is, a saját birodalmában. 

De a kisfiú nem akart saját szobát, nem kívánt saját birodalmat. Nem akart kettesben maradni azzal a sötétszürke árnyal, amely csak akkor bújt elő, amikor a kisfiú egyedül maradt. Amikor a szülei elmentek otthonról, vagy miután az édesanyja megpuszilta szomorú homlokát, jó éjszakát kívánt neki és leoltotta a kisfiú ágya melletti lámpát,majd becsukta maga mögött az ajtót.

Eleinte nem bántotta a kisfiút.

Csak egy aprócska, szürke folt volt a kisfiú gyönge és beteg szívén. Mint egy jelentéktelen porszem a szépen kipucolt és kikészített báli cipőn. 

A kisfiú sem akarta bántani az árnyat. 

Ő csak játszani akart vele. Szeretett volna egy pajtást magának, akivel kettesben játszhat, hogy ne legyen annyira egyedül. A sötétszürke árny azonban a kisfiú minden érintésére növekedni kezdett. És ahogyan nőtt, úgy kezdte bántani a kisfiút. A kisfiú sírt és kérte, hogy hagyja őt békén, ne bántsa, legyenek barátok, szeresse őt, mert ő is tudná szeretni azt a fekete árnyat. De az árny csak nőtt és nőtt a kisfiúban némán, nem fogadva szót a kisfiúnak.

Minden alkalommal, ha a kisfiú egyedül volt, növekedett egy keveset, majd az idők során lassan körbenőtte és fojtogatni kezdte a szegény, beteges kisfiú gyönge szívét. Szorította, egyre csak szorította a beteg kis szívet, mint aki soha nem akarja elengedni azt. Addig - addig szorította a kisfiú szívét, amíg az bele nem szédült és zokogva össze nem rogyott, majd végül el nem vágódott a padlón, elernyedt vékonyka kezeivel lesodorva a kis ólomkatonákat az asztalról.

A kisfiú nem szerette azt a szobát. Tiltakozott, amikor az édesapja nekilátott a padlást kitakarítani és a szobát megépíteni neki. De senki sem figyelt rá. Úgy gondolták félrebeszél az amúgy is beteges, vékony, szerencsétlen kisfiú. Majd kinövi. és épült tovább a kisfiú szobája. A kisfiú nem beszélt többet az árnyról. Félt. Félt, hogy az árny meghallja amit beszél és ha kettesben lesznek megbünteti az árulásért. Félt, hogy újra bántai fogja és ezúttal még jobban fog fájni neki.

Az édesapja pedig nem törődött a kisfiú kérésével hogy ne legyen neki saját szobája. "Majd megköszöni" - gondolta az apja - és még nagyobb iramban építette tovább a kisfiú szobáját. A szoba elkészült és most itt ül benne egyedül a kisfiú az ágyán, szomorú, fátyolos tekintettel nézve maga elé ezen a hideg, nyirkos, novemberi vasárnap délután, és fél. Fél, mert az árny már megint növekszik benne. Mint valami fekete füst a házak kéményéből, úgy áramlik szét a kisfiú gyenge kis szívében. mert néhány napja, csütörtök vagy péntek este óta, már nem emlékszik rá a kisfiú, de az árny valahogyan befurakodott már a szívburok alá is. "Bennem van" -ennyit mondott remegve, elcsukló hangon a kisfiú, miután megérezte, hogy az árny már a szívbillentyűit tekeri körbe. "Bennem van". Már nem kívülről szorítja a kisfiú gyenge szívét. Már benne van. Benne és egyre furakodik, tör előre, áramlik szét az ereiben,, feszíti szét a beteg kisfiú vékonyka artériáit, halad felfelé a kisfiú egyszerű iskolázatlan agyvelejébe. 

A kisfiú ül az ágyon, szeme sarkában, akár fagyöngy a faágon, egy könnycsepp kapaszkodik szempilláiba. Tudja, még az a buta kis agya is felfogja, hogy lassan, amint a nap lemegy az égbolton, és ez télen sajnos nagyon korán megtörténik, ahogyan elhalkul az utca zsibongása, megint elő fog bújni benne az árny. Az a fekete árny. A kisfiú teste megrázkódott és zokogni kezdett.

Édesanyja a ház alsó szintjén éppen mosáshoz készült, szedegette össze édesapja ruháit. Mint minden vasárnap délután.

-"ha van valami fekete ruhád, akkor dobd le az emeletről kisfiam, mert sötétet mosok!" -kiabált fel a kisfiúnak a padlásszobába az édesanyja.

A kisfiú egy pillanatra abbahagyta a zokogást. Kis beteg elméje meghallotta édesanyja szavait, megtörölte falfehér, könnyektől nedves arcát, felkelt az ágyból, még egyszer körbenézett a szobájában, odalépett az ablakhoz és kinyitotta. A hideg, nyirkos novemberi levegő betolakodott a kisfiú szobájába, megborzolva kócos, barna haját, vacogtatva tejfehér fogait. Mit sem törődve a csípős hideggel, ami hirtelen átölelte, próbálva magához téríteni, kilépett az ablakpárkányra, lenézett az udvarra, ahol már itt-ott kisebb hófoltok tarkították a sártól lucskos földet.

-Dobom édesanyám. -mondta elcsukló, sírástól fájdalmas hangon a kisfiú.-

Az édesanyja azonban ekkorra már a fürdőszobában volt, a mosnivalót rakta egymásba, így nem hallhatta a kisfiú válaszát. és azt a halk, tompa puffanást sem, ami az udvarról jött.

2016. 11.19.

Cím nélkül

Kit érdekel, hogy ki vagy?
Kit érdekel, hogy mi bánt?

Nélküled csak boldogabb

Ez' álszent, képmutató világ.

Nincs kérdés. Mert nincs idő

megvárni azt, hogy felelj.

Jelent váltja a jövő.

Rád köszön, s elfelejt.

2011. július 16

Szindbád

Nekem soha nem lesz nyugovásom. 

Saját utam, vagy más útját járom, 

Boldogságot mindhiába várom. 

Magamén nem, csak mások arcán látom, 

Sosem volt, gondtalan ifjúságom, 

Szerelmem, hitem, minden hazug álmom. 

S ha mindezt ezerszer is bánom, 

Békét nem ad sem életem, sem halálom.

Űz,hajt, nem lehet sohase megállnom.

S ha fáradt, bús szemem végül lezárom,

Kivet a föld is, hogy az Isten se lásson,

Nekem soha nem lesz nyugovásom.

2015. július 16.

Módosítás

A fekete kutya

Ott volt. Láttam, mégsem hisznek nekem. Pedig ott volt, és nem az orvos hibája. Még csak nem is az enyém. Ott volt már reggel is a szobámban. Ott ült a sarokban, lógatta azt a nagy piros nyelvét és nézett engem. Mindig ott ül. Na jó, nem mindig, de gyakran fészkeli be magát a szobámba. Néha elkísér a munkahelyemre, ott liheg a nyomomban, ha a városba megyek. Mint tegnap is, amikor a rendelőbe igyekeztem. Pedig direkt siettem. Próbáltam lerázni, de ő csak jött utánam. Tettem néhány fondorlatos kitérőt, majd úgy tűnt végre megszabadultam tőle. A váróteremben már biztosan nem volt ott. Tudom, mert körbenéztem. Még a vécébe is benéztem, nehogy ott rejtőzzön el. Biztosan tudom, hogy a váróteremben már nem volt ott. Hogyan jutott be mégis a rendelőbe? Mert bejutott. Higgyék el, nem tudom. Mint ahogyan azt sem, hogy az orvos vagy az asszisztensnője miért nem látta? Csakis ők engedhették be. Mást el sem tudok képzelni. 

Egyszer csak ott termett, és megharapott. Csakis ő tehette. Tudom, hogy nem hisznek nekem. Azért is zártak be ide, azért vittek ide egyenesen a rendelőből. Mert sem az orvos, sem maguk nem hiszik el, hogy ott volt. Hogy én láttam-e? Nem, én sem láttam, de éreztem, hogy megharapott. Tudom, hogy ott volt. Nem akartam megütni az orvost, nem akartam kiabálni, csak ösztönösen tettem. Mert nem számítottam rá, hogy ott lesz, hogy megint megharap. Tudom, hogy az orvos nem hitt nekem. Tudom, hogy ő vitetett ide. Nem látta, pedig ott volt, én tudom. Ott volt és belém harapott megint, miközben a doktor úr vizsgált. Sajnálom, hogy megütöttem, sajnálom, hogy összetörtem a műszereket, de nem számítottam rá, hogy megharap. Eddig még soha nem jött velem be a rendelőbe. Talán félt a doktor úrtól. A fehér köpenytől, a szagoktól. Tudják igen jó a szaglása. Bizony. Kifinomult szaglása van. Azt olvastam valahol, hogy nekik a legjobb a szaglásuk. Úgy bizony. A legjobb. Jobb, mint nekünk. 

Lehet, ezért nem jött eddig utánam soha a rendelőbe, és lehet, ezért nem érezte a doktor úr sem, hogy ott van. Csakis ez lehet a magyarázat rá, már tudom. Nem érezte őt. Tudják az ember szaglása nem annyira jó. Jó, de nem annyira. Meg hát ott volt a doktor úron az a maszk is a szája előtt, amikor fölém hajolt. Nem érezhette, és nem is láthatta. Mint ahogyan én sem. Pedig korábban mindig megérzem, ha a közelben van. Talán már kiismert. Talán láthatatlan is tud lenni. Volt ideje arra, hogy kiismerjen, és megtanuljon elrejtőzni előlem. Tudom, hogy ott volt, mert éreztem, hogy megharap. A doktor úr szerint csak egy ideget ért a műszerrel, azt éreztem. Nem kérem. Tudom, hogy megharapott. Ezért vagyok itt. 

És ezért írom le ezt, tudom, hogy nemsokára megint eltűnik minden. Jön az ápoló, beadja az orvosságot, és megint jön a köd. Szép, nyugalmas köd. És mielőtt jön a köd, szeretném leírni, hogy tudják: nem az orvos hibázott. Ott volt és megharapott. A bokámon. Miért nem látszik a nyoma? Nem tudom. Talán ezt is kitapasztalta, hogy ne maradjon nyoma. De higgyék el, ott volt. Mint reggel is a szobámban. Követhetett, majd elbújt a rendelő előtt, és amikor az orvos beengedett, ő besurrant a nyitott ajtón. Miért nem látta az orvos? Mert úgy tudom, azt mondta, nem látta. Talán nem vette észre. Nagyon el tud rejtőzni, és talán már láthatatlanná is tud válni. Higgyék el, hogy megharapott. 

És elnézést a csúnya írásért, de azt hiszem, megint itt van, legalábbis érzem a szagát. Sietnem kell, mielőtt rám találna, és megint megharapna. Vagy mielőtt beadják az orvosságot, és megint leszáll a köd. Mindkettőtől félek. Most búcsúzom, mert lassan ebédidő, hozzák a rántott levest, - igen ma az lesz -, és palacsintát. Kedvesek, mert tudják, hogy szeretem a palacsintát. Kakaósan. De utána be kell szedni az orvosságot, és megint jön a köd. De ezt előtte le akartam írni. Mielőtt megtalálják nálam a ceruzát és a papírlapot. Megtiltották, hogy írjak. Félnek ők is, hogy kiderül, hogy ide is beengedték. Pedig itt van. Amikor nincsen köd, itt van. A papírt is ő rágta meg tegnap. És a kezem is. De nem hisznek nekem. Azt mondják, én tettem. De a papírt biztosan nem én rágtam meg. Nem is ízlik. Dohos, rozsdás, keserű íze van. Miért rágnám meg? Nem én tettem, higgyék el. Ő volt. Mert ide is követett. 

A fekete kutya.

2016 december 6.