Verstöredékek

Cím nélkül

Túl örömön és túl a bánaton,

Pókhálót sző körém a fájdalom.

2014. augusztus vége

Karcolatok

Dosztojevszkij

- Még mindig ezt a könyvet olvassa? - kérdezte érdeklődő csodálkozással hangjában, enyhe akcentussal a középkorú, de csinosnak mondható nő.-

Az eladó gondolkodott egy darabig, majd a pultra helyezett vaskos, elnyűtt könyvre nézett. Nemrég hozta ki a könyvtárból és nem emlékszik rá, hogy azóta a hölgy járt volna nála, bár kétségtelen, hogy ismerős volt. Ismerősnek tűnt az akcentusa. Vásárolt már nála korábban, de a könyvet csak nagyjából két hete kölcsönözhette ki. Vagy több, de ezt magának sem merte volna bevallani, mert az előzővel alig egy hét alatt végzett, ami ráadásul majdnem kétszer olyan vastag volt. Nem lehet több, mint két hete, hogy ezt a könyvet kikölcsönözte. Nem szabad többnek lennie - gondolta magában - De akkor meg honnan tudnák, hogy ezt olvasom, hiszen az elmúlt két hétben biztosan nem jártak nála. Akkor jártak - szedegette össze emlék-morzsáit magában - amikor egy kellemes helyet kerestek, ahol egy pohár bort ihatnának és ő felrúgva minden szabályt, bezárta az üzletet és elvitte őket egy szerinte kérésüknek megfelelő helyre, egy ismerősének a panziójába.  Igen ők azok -gondolta - Akkor csak valami tévedés lehet a könyvvel kapcsolatban.


- Nem, nem. -válaszolta óvatosan, nehogy megsértse a hölgyet.- Biztosan nem arra a könyvre tetszik gondolni, ezt alig két hete - nem lehet több -gondolta, nem szabad többnek lennie- olvasom.


- De hát a múltkor is ezt olvasta, emlékszem -ragaszkodott finoman állításához a hölgy-.


-Az eladó kezdett zavarba jönni, amiért ennyire cserben hagyja az emlékezete. Gondolkodott és számolgatta magában a napokat, de csak nem tudott elképzelni mást, mint azt, hogy a könyvet két hete hozta ki a városi könyvtárból. lassan mégis összerakta az elmúlt időszak emlékeit és egy gyermeki mosoly formálódott arcán, hogy nem tévedett, a hölgy tévedt egy kissé. Valóban ettől a szerzőtől olvasott legutóbb is egy igen izgalmas regényt, bizonyára arra gondol a hölgy.


- Igen, már emlékszem  - válaszolta a felismerés örömével hangjában az eladó.-  A Karamazov testvérek lehetett az. Szintén ettől a szerzőtől, bizonyára arra tetszik gondolni.


- Lehet, nem tudom -mentegetőzött a hölgy.-  De ön...önhöz ez nem illik kérem. Dosztojevszkij szomorú. Ön meg kedves és mosolygós ember.


Az eladó szívét lassan valami furcsa melegség öntötte el. Arcán átütött a meghatódottság vöröslő parazsa. Kedvelnek -gondolta- Szeretnek. Megölelném.


- Köszönöm szépen, de tetszik tudni annyira megtetszett a Karamazov tetsvérek, hogy szerettem volna még olvasni tőle más regényt is. Olyan szépen ír kérem. Nem lehet nem szeretni minden szomorúsága ellenére én szeretem.  -vette védelmébe  az írót az eladó -.


-Értem kérem, de értse meg, hogy furcsa ez az egész. Ön és Dosztojevszkij...Önhöz nem illik, nem tudom elképzelni. Ön vidám és kedves. ha megbocsájt. -mentegetőzött a hölgy-.


-Köszönöm. -nevetett fel az eladó a kialakult helyzeten-


-Én eret vágnék magamon. -szólt közbe a férj viccesen.- Dosztojevszkij...


Az eladó hangosan felnevetett. A házaspár is követte, majd a kicsiny boltot egyszerre betöltötte a kacagás a megsárgult lapú, vaskos könyv fölött.


- Segíthetek valamiben? -kérdezte az eladó.-

 2013. 09.27.

Fényképeim

Kőangyal (1.)

 (kisváci temető)

2012. szeptember 18.

Fényképeim

Váci kapuk (1.)

2012. szeptember 12.

Fényképeim

"Holtodiglan - holtomig"

(kisváci temető)

2012. szeptember 18.

Gondolatok

 

 

Szombat

Szeretem ezt az időt. Ezt a mások által talán rossznak nevezett szeles, borongós, viharvert időt. Meseszép, csodálatos és elbűvölő. Érzem, hogy újra élek és ha csak pár napig is tart de pillanat-boldogságomban ez, ebben a megállított időben, nem érdekel. Nem, mert festőien szépséges. Szép akár Mednyánszky vagy Paál László  sötét tónusú olajképei, Huszárik Zoltán melankolikus celluloid-álmai vagy éppen Wagner monumentális dallamai.


Táncol a szél, kergeti a felhőket, tépi és cibálja a fák ágait, hordja az apró és nagyobb tárgyakat, amik az útjába állnak. Mert nem szab neki gátat sem ember sem állat, mert vad és megzabolázhatatlan, mert nem szorítható ember-szabta keretek és gátak közé.


Végigsöpör a csenden, az ernyedt és unalmas álló időn, mert ereje nem fékezhető. Vad, vágytól szenvedélyes, elsöprő és határtalan. Itt nincsen rend. És nincsen posványul, unottan megállt, rendbe vágott tér és idő. Kavar, felkavar mindent. Szívet és lelket felpezsdítő, hajók vitorláinak szelet adó, vizet és eget felkorbácsoló zabláját tépett természet. Elsöpri a felszínes ostobaság kicserepesedett szájú mosolyát. Feltépi az unalom megsárgult, merev, kartonpapír-szemfedőjét. Kerget embert, kerget állatot, kerget műanyag hordót az eresz alól. Törvényeket nem ismerő akár maga a szerelem. Dobban és csapdos, tör és teremt. Teremt zajt, teremt vihart és elűz minden posványt, ami áll és unalmába fullad. Korbácsol unott arcokat, korbácsol birkanyájként menetelő ostoba tömeget, korbácsol felszínes boldogságot, és teremt új törvényt, teremt új rendet, teremt új világot.


Záporozó eső és tépő viharok nyomán elsöpri azt, ami értéktelen és unott és túlontúl emberi. Bekergeti a házakba, beton-ólakba a szürke és megkövesedett szívű csőcseléket. Mert új és gáttalan törvényt szül, az Ő törvényét, az Én törvényemet, a Mi törvényünket. Viharom, drága szép viharom, hát eljöttél. Eljöttél, hogy elsodord a szemetet a világból, hogy letöröld muszáj-mosolyukat és házaikba űzd a zsibongó tömeget. Hogy szívembe rendet vágj, hogy feltépd sebeimet majd  begyógyítsd, hogy új viharokat hozz belém, új vitorlákat dagassz, új tengerekre vigyél.


Nincsen ennél szebb, ennél csodásabb, mesésebb és pezsdítőbb idő. Átölelném, megölelném, megcsókolnám viharom. Új és megállíthatatlanul söprő, kegyetlen, rideg, de megtörhetetlen törvényeket szülő, parancsoló, térdre parancsoló ám féltő és óvó viharom. Szelem, esőm, záporom. Hát ha nem is gyakran de eljön és szerető korbácsával lecsap, lecsap erre a ostoba tömegre. Elűzi az utcákról, hogy sétálhassak, hogy ne nézzen senki és én se nézzek senkit. Hogy üres, néptelen, szél kavarta utcákon, tereken, vihartól kócos hajjal, őszülve, fáradtan, eső verten de boldogan, egy más mosoly kerekedjen arcomra.

Gondolatok

Ismétlés

Megismételni azt, ami már egyszer megtörtént, pontosan úgy ahogyan akkor, lehetetlenség. Talán a csak a tökéletlent, talán csak azt, ami nagyon is emberire sikeredett lehet megismételni. A hitványból ugyanis minden nehézség nélkül lehet egy pontosan olyan hitvány másolatot készíteni, de abból, ami már akkor is tökéletes volt, nem. Hinni a tökéletesség megismételhetőségének lehetségességében nem pusztán hiú ábránd és gyermeki naivitás.  Több, sokkal több annál. Hinni a hibátlanság megismétlésben egyenesen istenkáromlás. Mintha magát a teremtést kívánnánk újra eljátszani, újra teremteni azt, ami már akkor is egyszeri és megismételhetetlen volt. Aki erre vállalkozik, aki képes hinni abban, hogy bármi, ami egyszer is tökéletes volt, megismételhető, az maga vonja kétségbe annak egyszeri, egyedi és megismételhetetlen voltát. Már az ismétlés lehetőségébe vetett hite is merő ellentmondás. Ellentmondás, mert kijelenteni, pláne hinni abban, hogy megismételhető  az, amit megismételhetetlennek tart, paradoxon. Annak megkísérlése pedig maga az istenkáromlás. Csak egy naiv és ostoba ember képzelheti azt, hogy a tökéletesség újraalkotása éppolyan tökéletes lesz, mint az eredeti, amit megismételni, lemásolni kíván. Ahogyan egy műalkotás lemásolása, újraalkotása sem lesz több, mint hitvány másolat, készítse azt akár a legnagyobb tehetséggel megáldott művész is, úgy egy tökéletes pillanat, a tökéletes boldogság sem ismételhető meg soha többé. Hiába adott ugyan az a hely, hiába adott hozzá minden egyes alkotóelem újra, kétszer, még azonos alapanyagokból sem lehet megalkotni azt, ami egyszer már tökéletes volt. Ostoba és magát istennek képzelő ember hihet csak ebben. Csak az emlékezés az egyetlen lehetséges ismétlése egy egyszer már megtörtént, hibátlan pillanatnak. Mint ahogyan Csontváry Magányos cédrusát sem fogja soha senki pontosan ugyan úgy megfesteni, mert a tökéletességet, az egyszerit, a hibátlant nem lehet megismételni, sem lemásolni, úgy a boldogságot sem. Akárki fesse is meg Csontváry cédrusát, akármekkora zseni is legyen, tanulmányozhatja akár egy életen át a festőzseni minden ecsetvonását, színkeverését, elzarándokolhat akár Libanonba, felkeresheti az isten által elhívott patikusból lett festőóriás által bebarangolt valamennyi helyszínt, beszerezhet akár korabeli festővásznat, ecsetet, pigmentet és keverhet pontosan olyan színeket magának, a tökéletesség megismétlése mégis lehetetlenség. Önmaga becsapása lenne, ha az évtizedek alatt megalkotott képet kitéve a falra elhinné, hogy sikerült az ismétlés. Nincs semmi tökéletes, ami megismételhető volna. Akkor sem, ha látszólag minden alkotóeleme adott hozzá. A tökéletesség pontosan azért tökéletes, mert megismételhetetlen. Hiába intézi néha úgy a sors, hogy látszólag minden adott ahhoz, hogy megismétlődjön, hinni ebben istenkísértés. Megpróbálni szentségtörés és megkérdőjelezése annak, hogy a megismételni kívánt pillanat megismételhetetlen Nincs más ismétlés, mint az emlékezés ismétlése. Előrefelé nem lehet ismételni, csak visszafelé. A tökéletességet legalábbis biztosan nem.

 2014.06.01.