2011. augusztus 21., vasárnap
Bánat
Néha azt hisszük, boldogok vagyunk. Hogy minden bűntől mentesen, minden kínt magunk mögött hagyva játsszuk el öröm-táncunk, a múlt eltemetettnek vélt romjain. Múltunk tűzbe dobva, lángjánál melegítve arcunk hisszük, hogy boldogságtól átitatott napunk örök.
Boldognak mondjuk magunkat, de arcunkon könny, szívünkben vér csurog. Kínkeserves ébredés, felüdítő álmok, bódító elalvás. Minden szép, ha alszunk. S minden kín, ha abból ébredünk. Álmaimban nincsen reggel, nincsen ébredés, nincsen kín és nincsen félelem. Mert nem álmodom. Nincsenek álmaim, talán azért, mert ha lennének, azok sem különböznének a reggeleimtől. Az éberen töltött pillanataimtól.
Nem álmodom. Legalábbis nem emlékszem az álmaimra, s talán jobb is így. Ha alszom is szenvedek. Ha álmomban beszélek is, menekülök valami elől. Félek, és segítséget kérek. Nem akarok felébredni.
Boldogságom illúziójában ringatva magam hiszem, hogy van kiút. Hiszem, de nem tudom érdekel-e már. Rezignált szorongással gondolok minden reggelre. Félek felébredni. Jobban, mint elaludni. Félek élni, félek nem élni.
Ősz van...
De ez az ősz más. Más, mint eddig. Ez az ősz nem tartogat illatokat, örömöt, se gondtalan éber álmokat. Torz alakok lengnek elém. Püffedt arcuk van. Szemeik nagyok, ajkuk vastag s kivillanó fogaik hiányosak és rohadtak. Mosolyuk gúnyos és megvető. Sokszor álmodok róluk. Ez az egyetlen álmom, amire emlékszem. Nagy, torz és mosolygós arcok vesznek körül minden irányból és nevetnek rajtam. Testük nincs, vagy csak nem emlékszem rá. Csak nagy, eltorzult arcokat látok. Nevetnek rajtam szüntelen.
Ősz van...
De ez nem „az” az ősz. Elmúlt boldog órák rothadásának illata száll a hideg, ködös hajnalokon. Reggelente sírok. Vagy összeroskadok az ajtó előtt. Leugorni az árokba? De az alján az összegyűlt mocsok és szemét felfogná testemet. Nem lehet kiszállni. Nem lehet, mert nem engednek. Nem enged a remény, amely már nem tudom mibe kapaszkodhat. Mit tud még ezen a lecsupaszított, letarolt jövőn megfogni? Az elhordott kincseim gödre fölött mibe, mondd, mibe kapaszkodsz Remény?! Belém? Nem hiszem. Nincsen rajtam fogódzó. S ha volt is, letörtem. Akarva, akaratlanul, de letörtem. Mit? Mit tudsz ezen a letarolt, felszántott, kiirtott életen még mindig szeretni? Mit? Én, egyedül én tettem ezt az életet ilyenné, óh Remény. Én tettem terméketlenné a talajt számodra. Nem, nem készakarva tettem. Nem állt szándékomban ily’ élettelenné, ily’ kietlenné tenni ezt az életet. Nem, nem akartam ide jutni. Hova is jutottam? Sehová? Valahová? Bárhová is nem jó itt. Itt, amely helyet magam tettem ilyenné, magamnak.
Ősz van...
Rozsdás levélként fekszenek boldogságom órái a lábaim alatt. Lépdelni rajtuk. Felvenni őket. Összeszedni, s mint eltört óráink darabjait illeszteni össze. Eltört napjaim darabkáit kutatom, s mint egy koldus kéregetek még egy szép napot a sorstól. Koldulok. Boldogságot koldulok. Adjon nekem egy napot még, csak még egyet! Nem! Nem tudom összeilleszteni a darabokat! Elszórtam, eltékozoltam őket mikor voltak. Talán öröknek hittem őket? S azért szórtam szét két marékkal? Talán nem hittem, hogy elmúlhat? Nem tudom. De, mint durva avar, úgy ropog az eltört boldogságom minden egyes darabja a lábaim alatt. Lehajolnék és szedném őket össze, rongyos zsebeimbe beletömve, hogy mikor majd egyszer hazaérek, egy rossz fotelben hátradőlve, könnyeimbe fúlva előkaparjam őket zsebemből, és újra összeillesszem őket. Összeillesszem őket egyetlen nagy Boldogsággá.
Szedegetem boldogságom darabjait. Szedegetem, hogy legalább a múltam élhessem. Hogy ami volt, legyen. Szedegetem boldogságom elszórt, eltört darabjait. Szedegetem elhullajtott péntekjeim, csütörtökjeim, hétfőim, szombatjaim, vasárnapjaim. Szedegetem, hogy összeilleszthessem egyetlen nappá. Egyetlen boldog perccé, egyetlen boldog órává.
Ősz van...
Boldognak mondjuk magunkat, de arcunkon könny, szívünkben vér csurog. Kínkeserves ébredés, felüdítő álmok, bódító elalvás. Minden szép, ha alszunk. S minden kín, ha abból ébredünk. Álmaimban nincsen reggel, nincsen ébredés, nincsen kín és nincsen félelem. Mert nem álmodom. Nincsenek álmaim, talán azért, mert ha lennének, azok sem különböznének a reggeleimtől. Az éberen töltött pillanataimtól.
Nem álmodom. Legalábbis nem emlékszem az álmaimra, s talán jobb is így. Ha alszom is szenvedek. Ha álmomban beszélek is, menekülök valami elől. Félek, és segítséget kérek. Nem akarok felébredni.
Boldogságom illúziójában ringatva magam hiszem, hogy van kiút. Hiszem, de nem tudom érdekel-e már. Rezignált szorongással gondolok minden reggelre. Félek felébredni. Jobban, mint elaludni. Félek élni, félek nem élni.
Ősz van...
De ez az ősz más. Más, mint eddig. Ez az ősz nem tartogat illatokat, örömöt, se gondtalan éber álmokat. Torz alakok lengnek elém. Püffedt arcuk van. Szemeik nagyok, ajkuk vastag s kivillanó fogaik hiányosak és rohadtak. Mosolyuk gúnyos és megvető. Sokszor álmodok róluk. Ez az egyetlen álmom, amire emlékszem. Nagy, torz és mosolygós arcok vesznek körül minden irányból és nevetnek rajtam. Testük nincs, vagy csak nem emlékszem rá. Csak nagy, eltorzult arcokat látok. Nevetnek rajtam szüntelen.
Ősz van...
De ez nem „az” az ősz. Elmúlt boldog órák rothadásának illata száll a hideg, ködös hajnalokon. Reggelente sírok. Vagy összeroskadok az ajtó előtt. Leugorni az árokba? De az alján az összegyűlt mocsok és szemét felfogná testemet. Nem lehet kiszállni. Nem lehet, mert nem engednek. Nem enged a remény, amely már nem tudom mibe kapaszkodhat. Mit tud még ezen a lecsupaszított, letarolt jövőn megfogni? Az elhordott kincseim gödre fölött mibe, mondd, mibe kapaszkodsz Remény?! Belém? Nem hiszem. Nincsen rajtam fogódzó. S ha volt is, letörtem. Akarva, akaratlanul, de letörtem. Mit? Mit tudsz ezen a letarolt, felszántott, kiirtott életen még mindig szeretni? Mit? Én, egyedül én tettem ezt az életet ilyenné, óh Remény. Én tettem terméketlenné a talajt számodra. Nem, nem készakarva tettem. Nem állt szándékomban ily’ élettelenné, ily’ kietlenné tenni ezt az életet. Nem, nem akartam ide jutni. Hova is jutottam? Sehová? Valahová? Bárhová is nem jó itt. Itt, amely helyet magam tettem ilyenné, magamnak.
Ősz van...
Rozsdás levélként fekszenek boldogságom órái a lábaim alatt. Lépdelni rajtuk. Felvenni őket. Összeszedni, s mint eltört óráink darabjait illeszteni össze. Eltört napjaim darabkáit kutatom, s mint egy koldus kéregetek még egy szép napot a sorstól. Koldulok. Boldogságot koldulok. Adjon nekem egy napot még, csak még egyet! Nem! Nem tudom összeilleszteni a darabokat! Elszórtam, eltékozoltam őket mikor voltak. Talán öröknek hittem őket? S azért szórtam szét két marékkal? Talán nem hittem, hogy elmúlhat? Nem tudom. De, mint durva avar, úgy ropog az eltört boldogságom minden egyes darabja a lábaim alatt. Lehajolnék és szedném őket össze, rongyos zsebeimbe beletömve, hogy mikor majd egyszer hazaérek, egy rossz fotelben hátradőlve, könnyeimbe fúlva előkaparjam őket zsebemből, és újra összeillesszem őket. Összeillesszem őket egyetlen nagy Boldogsággá.
Szedegetem boldogságom darabjait. Szedegetem, hogy legalább a múltam élhessem. Hogy ami volt, legyen. Szedegetem boldogságom elszórt, eltört darabjait. Szedegetem elhullajtott péntekjeim, csütörtökjeim, hétfőim, szombatjaim, vasárnapjaim. Szedegetem, hogy összeilleszthessem egyetlen nappá. Egyetlen boldog perccé, egyetlen boldog órává.
Ősz van...
2006. 11. 13.
Forrás:
Vágytalanság
Vágytalanság
Eljutni ide, nem volt könnyű.
Nem csak a boldogsághoz vezető út nehéz. A boldogtalanság állapotába megérkezve, magam mögé nézve látom, bizony ez sem volt éppenséggel játszi könnyedségű. Ahhoz, hogy megérezzük, megtapasztaljuk a teljes boldogtalanságot, előbb mindenképpen boldognak kell lennünk.
Így teljes a kör. Boldogságunk elvesztése, gondolataink beszűkülése, érzékeléseink és érzéseink megszűnése, mindenképpen feltételez egy valaha volt jobb, vidámabb napot. Jobb esetben napokat. Szombaton és Vasárnap többé kevésbé ez volt a jellemző. Legalábbis azt hiszem...
Most ez a legkevésbé. Hamuszürke nap, rideg, érzések nélküli, megdermedt vegetáció. Monoton módon lüktető fájdalom. Ismétlődő gondolatok. Egy álló álomvilág megdermedt képei. Gondolat-szabadság vagy Gondolat-halál.
Értelmetlennek látszó mondatok, értelmetlennek látszó életet próbálnak életre lehellni. Nem illik a kulcs, a zárba. Élettelen gondolatokkal, életre kelteni magam?
Angyal...
Egyetlen életképes gondolatom. Látni, vele lenni, átölelni...és az életbe visszahelyezni magam. Visszahelyezni vagy visszahazudni. De ma nem akarom. Vagy már nem tudom...ma biztosan nem menne, azt hiszem. Nem, mert már nem is akarom! nem akarok semmit...az égvilágon semmit.
Blogbejegyzés 2006 nov. 07.
http://osz.blogter.hu/93381/vagytalansagGondolatok
Őszirózsa
Formáljuk bánatunk, hogy emészthetőbbé, fogyaszthatóbbá tegyük. Mégis néha a bánatunk formáz minket önmaga képére. Teremtünk, és teremtenek minket. Nem jó önnön poklunkban égni. Nagyon nem jó.
Mégis azt hiszem bármennyire is úgy érzem nem bírom tovább, kiszállni maga a lehetetlenség. Zuhanni, égni, földhöz csapódni elégni, meghalni.
Elhullott, elszáradt levélként heverni a földön, melyet életnek hívnak. Lemondani a reményről, az álmokról és sodródni tovább elfogadva az elfogadhatatlant. Tegnap nagyon mély pontra érkeztem. A teljes vágytalanság környékezett. Már nem azért vágtam bele a mai napba, mert álmaimat akarom élni, hanem hogy nem öljön meg az unalom, a közömbösség. Mégis azt hiszem egy valamivel soha sem számolok. Hogy van valaki aki még egy ideig szeretni szeretne, vagy legalábbis azt hiszem.
De egy Angyalt mégsem vihetek a pokolba.
Tegnap átmentem hozzá. Azt hiszem az első alkalom volt, hogy valóban nem azért mentem, hogy némi vigaszt kapjak tőle, bár azt be kell látnom, valahányszor találkozom vele, némiképpen jobban leszek. Vagy teljesen. Most azonban nem reméltem effajta gyógyulását sebeimnek. Mentem, mert néhány írásom nála maradt és nagy szükségem volt rá. Mégis azt hiszem jót tett, hogy találkoztam vele. Átölelni őt, számomra, egyenlő a Boldogsággal. Ha teljesen nem is szűnt meg a bánatom, némiképpen enyhült. Már ez is nagy öröm.
Angyal talán semmit sem ért ebből. De vajon kell-e neki értenie? Nem hiszem. A végtelenségig úgysem bánthatom boldogtalanságommal, amiről ő tehet a legkevésbé. Érteni meg ez esetben értelmetlenség. Hisz magam sem értem mindig miért tör rám ilyen hirtelen és ilyen erővel a bánat. Csak Angyalt sajnálom. Én már beletörődtem...ő még nem.
blogbejegyzés: 2006 nov. 07.
http://osz.blogter.hu/93383/oszirozsa
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)