Hol volt, hol nem volt, egy nagyváros régi gangos házainak egyik legmagányosabbikában élt egy Kisasszony. Álmatlanság Kisasszonynak hívták az ott lakók, mert napközben nem látta senki sem, csak éjjel világított szűk kis szobájából a villany az asztalkája mellett. A házban lakó emberek összesúgtak a háta mögött, hogy miféle fura szerzet lehet az a kisasszony, aki napközben ki se dugja az orrát. Vagy ha mégis, akkor is csak kora délután felé, amikor már a friss kenyér is elfogyott a sarki bolt polcairól, és legtöbben az ebédjüket is elfogyasztották. A kanalak csörögtek a gangos ház szótlan falai mögül, a tányérokat éppen elmosták a második fogás után, a kávét kortyolgatták kis porceláncsészékből, de Álmatlanság Kisasszonynak még nyoma sem volt
- Biztosan ma is felkel majd uzsonnára, és jó, ha délután láthatjuk. Ennek sincsen semmi dolga? - kérdezgették egymástól az ebédlőasztalnál.
- Hát igen, jó dolgában nem tudja, mit csináljon. - morogta a sarki hentes felesége, miközben nekilátott az ebéd maradékait a kutyája elé tenni.
- Bezzeg mi! Mi már meg is ebédeltünk, nem lopjuk a napot, mint ez az elkényeztetett leány. Mi bezzeg tudjuk, hogyan kell élni nehezen, fáradtan, boldogtalanul. - vágta vissza a hentes a feleségének, miközben a kávéját is kiitta, és fogai között a fogpiszkálóval játszott az újságot olvasva.
De Álmatlanság Kisasszony nem volt boldog. Éjjelente nem azért virrasztott, mert nem lett volna egyéb dolga, vagy mert ez boldoggá tette őt, és örült, hogy másnap fáradtan, és az át nem aludt éjjel démonaival küzdve, mint egy kísértet járja a várost. Álmatlanság Kisasszony szomorú volt. Hiányzott neki is az éjszakája, amit a félelmei elraboltak tőle, cserébe az álmatag nappalaiért.
Hiányzott az ágya, amit lassan már csak napközben látott, amiben már régen nem nézte a csillagokat, sem a Holdat, amit gyermekként sajtlabdának gondolt, ahol talán egerek laknak, és néha falatoznak belőle, amitől olykor félnek, vagy negyednek látszik.
Hiányoztak a mesék, amik az estébe ringatták, hiányoztak az álmai. De ő csak tűrt, és virrasztott esténként szomorúan a kis állólámpa mellett az asztalánál ülve, és várta a reggelt. Álmok, mesék, remények nélkül ő nem tudott elaludni. Hiányoztak neki a tulajdon álmai, meséi. Hiányzott az, hogy odaálmodja magát beléjük a valóságból. Mesék, álmok nélkül neki a város és az emberek idegenek, üresek és félelmetesek voltak.
Ő is az álmokból jött ugyanis. Álmatlanság Kisasszony nem volt más, mint egy réges-régen élt költő egyik versének szereplője. Egy megsárgult könyv lapjáról ottfelejtett álom. Egy költő álma, ami szintén félbemaradt. A költő ugyanis valaha éppen abban a házban lakott, éppen abban a kis lakásban, ahol most Álmatlanság Kisasszony is élt. És mivel ő sem tudott aludni, így éjjelente verset írt a lassan csonkig égő gyertyája mellett, merített papírra, lúdtollát tintába mártva. A Költő azonban egyik éjjel mégis elaludt, és versét félbehagyta, amit később sem folytatott, így a félbehagyott versben élő kisasszony, akihez a vers szólt, azóta is ott bolyongott álmatlanul, keresve a verse végét.
A Költő azóta elköltözött, talán már pék- vagy kőművessegédnek állt, és meg is feledkezett az írásról, és vele együtt Álmatlanság Kisasszonyról. Ám egy nap a költő fülébe jutott a hír erről a furcsa leányról és meglátogatta, mert, mint egy valódi költő minden furcsaságra figyelmes és érdeklődő volt.
- Ön éjjelente soha nem alszik? - kérdezte a Költő.
- Nem, engem nem altat a Hold, nem virraszt felettem egyetlen csillag sem éjjel. - felelte Álmatlanság Kisasszony.
- Én csak keresek tudja, mintha keresnék valamit. Kutatom a szobámat, felverem a ház népét, hogy segítsék átnézni, de őrültnek, bolondnak tartanak kérem! - zokogott Álmatlanság Kisasszony, és a Költő elé térdelt. - Hát őrült vagyok én? Bolond? Be kéne engem záratni? Mondja meg nekem, ön író ember, ön annyi mindent látott már a világban! Ilyenek a bolondok? Csak keresek valamit, keresek de nem tudom mit és nem tudok elaludni ettől, de higgye el nem őrültem meg.
- Tudom. - felelte a Költő. - És elnézést kérek Öntől, mert azt hiszem van miért.
-Tőlem? - nézett kerek barna szemeivel Álmatlanság Kisasszony a Költőre. - Ön tőlem kér elnézést, egy bolondtól? Maga bolondabb, mint én! Mert nem néz bolondnak, mert még tőlem kér elnézést - nevetett Álmatlanság Kisasszony.
-Igen. -válaszolta a Költő.- Azt hiszem tudom mit keres éjjelente, és tudom mitől nem tud elaludni, amiért szíves elnézését kérem.
Azzal hazasietett, léptei sűrűn kopogtak a macskaköveken, feltépte az ajtaját és még kabátját sem vette le, kalapját sem tette a megszokott helyére, hanem azonnal kihúzta a fiókot, tollát előkotorta a fiókjában hagyott, papírlapok közül, és egy megsárgult lap tetejére felírta szép, nagy betűkkel: "Álmatlanság Kisasszony..."
Ahogy a Költő írni kezdett, boldog és határozott lendülettel úgy csukódott le Álmatlanság Kisasszony szeme is lassan. A villanyt lekapcsolta, az ágyát megvetette, felnézett a Holdra, amely újra sajt formájú volt, arcára mosoly és egyre erősödő Álom telepedett....
Vége.
