2016. november 9., szerda

Álmatlanság Kisasszony




Hol volt, hol nem volt, egy nagyváros régi gangos házainak egyik legmagányosabbikában élt egy Kisasszony. Álmatlanság Kisasszonynak hívták az ott lakók, mert napközben nem látta senki sem, csak éjjel világított szűk kis szobájából a villany az asztalkája mellett. A házban lakó emberek összesúgtak a háta mögött, hogy miféle fura szerzet lehet az a kisasszony, aki napközben ki se dugja az orrát. Vagy ha mégis, akkor is csak kora délután felé, amikor már a friss kenyér is elfogyott a sarki bolt polcairól, és legtöbben az ebédjüket is elfogyasztották. A kanalak csörögtek a gangos ház szótlan falai mögül, a tányérokat éppen elmosták a második fogás után, a kávét kortyolgatták kis porceláncsészékből, de Álmatlanság Kisasszonynak még nyoma sem volt

- Biztosan ma is felkel majd uzsonnára, és jó, ha délután láthatjuk. Ennek sincsen semmi dolga? - kérdezgették egymástól az ebédlőasztalnál. 

- Hát igen, jó dolgában nem tudja, mit csináljon. - morogta a sarki hentes felesége, miközben nekilátott az ebéd maradékait a kutyája elé tenni.

- Bezzeg mi! Mi már meg is ebédeltünk, nem lopjuk a napot, mint ez az elkényeztetett leány. Mi bezzeg tudjuk, hogyan kell élni nehezen, fáradtan, boldogtalanul. - vágta vissza a hentes a feleségének, miközben a kávéját is kiitta, és fogai között a fogpiszkálóval játszott az újságot olvasva.

De Álmatlanság Kisasszony nem volt boldog. Éjjelente nem azért virrasztott, mert nem lett volna egyéb dolga, vagy mert ez boldoggá tette őt, és örült, hogy másnap fáradtan, és az át nem aludt éjjel démonaival küzdve, mint egy kísértet járja a várost. Álmatlanság Kisasszony szomorú volt. Hiányzott neki is az éjszakája, amit a félelmei elraboltak tőle, cserébe az álmatag nappalaiért.

Hiányzott az ágya, amit lassan már csak napközben látott, amiben már régen nem nézte a csillagokat, sem a Holdat, amit gyermekként sajtlabdának gondolt, ahol talán egerek laknak, és néha falatoznak belőle, amitől olykor félnek, vagy negyednek látszik.

Hiányoztak a mesék, amik az estébe ringatták, hiányoztak az álmai. De ő csak tűrt, és virrasztott esténként szomorúan a kis állólámpa mellett az asztalánál ülve, és várta a reggelt. Álmok, mesék, remények nélkül ő nem tudott elaludni. Hiányoztak neki a tulajdon álmai, meséi. Hiányzott az, hogy odaálmodja magát beléjük a valóságból. Mesék, álmok nélkül neki a város és az emberek idegenek, üresek és félelmetesek voltak. 

Ő is az álmokból jött ugyanis. Álmatlanság Kisasszony nem volt más, mint egy réges-régen élt költő egyik versének szereplője. Egy megsárgult könyv lapjáról ottfelejtett álom. Egy költő álma, ami szintén félbemaradt. A költő ugyanis valaha éppen abban a házban lakott, éppen abban a kis lakásban, ahol most Álmatlanság Kisasszony is élt. És mivel ő sem tudott aludni, így éjjelente verset írt a lassan csonkig égő gyertyája mellett, merített papírra, lúdtollát tintába mártva. A Költő azonban egyik éjjel mégis elaludt, és versét félbehagyta, amit később sem folytatott, így a félbehagyott versben élő kisasszony, akihez a vers szólt, azóta is ott bolyongott álmatlanul, keresve a verse végét.

A Költő azóta elköltözött, talán már pék- vagy kőművessegédnek állt, és meg is feledkezett az írásról, és vele együtt Álmatlanság Kisasszonyról. Ám egy nap a költő fülébe jutott a hír erről a furcsa leányról és meglátogatta, mert, mint egy valódi költő minden furcsaságra figyelmes és érdeklődő volt.

- Ön éjjelente soha nem alszik? - kérdezte a Költő.

- Nem, engem nem altat a Hold, nem virraszt felettem egyetlen csillag sem éjjel. - felelte Álmatlanság Kisasszony.

- Én csak keresek tudja, mintha keresnék valamit. Kutatom a szobámat, felverem a ház népét, hogy segítsék átnézni, de őrültnek, bolondnak tartanak kérem! - zokogott Álmatlanság Kisasszony, és a Költő elé térdelt. - Hát őrült vagyok én? Bolond? Be kéne engem záratni? Mondja meg nekem, ön író ember, ön annyi mindent látott már a világban! Ilyenek a bolondok? Csak keresek valamit, keresek de nem tudom mit és nem tudok elaludni ettől, de higgye el nem őrültem meg.

- Tudom. - felelte a Költő.  - És elnézést kérek Öntől, mert azt hiszem van miért.

-Tőlem? - nézett kerek barna szemeivel Álmatlanság Kisasszony a Költőre. - Ön tőlem kér elnézést, egy bolondtól? Maga bolondabb, mint én! Mert nem néz bolondnak, mert még tőlem kér elnézést - nevetett Álmatlanság Kisasszony.

-Igen. -válaszolta a Költő.- Azt hiszem tudom mit keres éjjelente, és tudom mitől nem tud elaludni, amiért szíves elnézését kérem.

Azzal hazasietett, léptei sűrűn kopogtak a macskaköveken, feltépte az ajtaját és még kabátját sem vette le, kalapját sem tette a megszokott helyére, hanem azonnal kihúzta a fiókot, tollát előkotorta a fiókjában hagyott, papírlapok közül, és egy megsárgult lap tetejére felírta szép, nagy betűkkel: "Álmatlanság Kisasszony..."

Ahogy a Költő írni kezdett, boldog és határozott lendülettel úgy csukódott le Álmatlanság Kisasszony szeme is lassan. A villanyt lekapcsolta, az ágyát megvetette, felnézett a Holdra, amely újra sajt formájú volt, arcára mosoly és egyre erősödő Álom telepedett....

Vége.

Bohóc





Álarcot hordok. Feketét.
Vagy hideg szürkét, mint a jég.
Sors, végzet, s a kényszer szabta rám.
Halálomig viselt, örök álruhám.







Fényképeim


















Fényképeim












Bohóc, festett mosollyal


A bohóc, függetlenül attól, hogy lelkében éppen háború dúl, netán annak helyén csak letarolt és sóval behintett, szikár semmi terebélyesedik végtelen hosszan elterülve, vagy egészen ritka kivételként szikrázó napsütés és béke pihen, minden reggel felkel, és felfesti csontsovány arcára azt a mosolyt, ami még kipréselhető magából.

Mert a színpad várja, ha tetszik, ha nem. A publikum pedig műsorra éhesen látni kívánja a pénzéért elvárt illúziót. Hiszen bár látszólag terpentint, olajfestéket, pigmentet, festővásznat, akvarellfestéket, mókus-, disznó-, póni-, nyest- és még számtalan szőrecsetet árul, hogy azokkal más is festhessen a lealapozott vászonra saját világokat, a be - betérő közönség számára mindezeken túl egy sokkalta megfizethetetlenebb árut is kínál. A ceruzákon, az égetett mogyorófaágon vagy préselt szénrudakon kívül a bohóc tetszés szerinti illúziókat, álmokat is árul.

Árul kedvességet, árul "szép napot kívánok"-ot, árul "hogy tetszik lenni?" és "milyen napod volt?" kérdéseket. Illúziókat, álmokat árul a dammárlakk és az akrilfesték mellé. Árul bókot, és árul figyelmet. Olyan illúziókat, melyeknek hamisságával a publikum legalább annyira tisztában van, mint maga a bohóc. De az illúziók és álmok, ha csak festettek is, kelendőek. Részei annak, amit kapni szeretnének, amit bár a műsorfüzet szelíden elhallgat, de amiről mindkét fél pontosan tudja, hogy megkapja. Megkapja a lenolaja vagy az alapozója mellé. Festett álmokat és illékony illúziókat. Hazugság, amely mindkét félnek valahol mégis szükséges és elvárt. Akkor is, ha olyan hazugság, amiről tudják, hogy az. Elvárt és kért hazugság. Illúzió. Festett nap egy festett ég felé. Festett boldogság, amely hamarabb elkopik, mint a tempera a vásznon. Mulandó, de kért illúzió.

Néha egy-egy vevő, egy-egy kíváncsibb néző elkéri a bohóc címét, mert érdekli az a világ, ami a mosolya mögött rejtetten, de feltételezhetően pihen. Amit eltakar a függöny a színpad előtt. És megkapja. Megkapja, mert kéri, mert a függöny elhúzható, és kérésre a kulisszák mögötti világ láthatóvá válik. Hiszen titok és hazugság, illúzió csak annyi van, amennyire a közönség igényt tart. Amennyiért fizet.

A bohóc hazamegy, a mosolyt lemossa arcáról, majd bekapcsolja a halkan zúgó számítógépét, és írni kezd. Sötét, zord melankólia integet ki félszegen soraiból. A függöny felmegy, mögötte csend és mélabú. Magány és fájdalom. Szorongó, komoran szürke verssorok, szép, de mégis rideg rímek kapaszkodnak egymásba. A színpad kihalt, a függöny gyászleple immáron lehullt. A vevő, a kíváncsi közönség pedig olvas. Fél. Csend. Döbbent csend.

Talán nem ezt várta? Hiszen nagyon jól tudta, hogy illúzió minden mosoly, mégis csalódott, hogy igaza volt? Átverve érzi magát a feltáruló igazságban?

A sorok, mit sem törődve a vevő csalódottságával, mégis rendületlenül születnek, legyintve arra, hogy a közönség nem ezt várta.

A műsornak vége. A cirkusz bezárt, s a pénzért kapott álmok tovatűntek. A vevő arcáról elfogy a mosoly. Borús melankólia telepedik rá. Ecsetet vesz elő, felnyitja a tubus olajfestéket, kinyitja a terpentinesüveget, és festeni kezd a vászonra. Képén a halál és az elmúlás rozsdás színeivel. Lehulló és elszáradó falevelekkel, a magány és reménytelenség ürességével.

A bohóc pedig ír. Ontja magából komor, rezignált, acélhideg sorait. Arcán mosoly formálódik. Valódi, igazi mosoly. Mert ír. És melankóliája immáron önálló életre kelt. Egy távoli festővásznon, egy messzi, idegen szívben.

2016. január 20., szerda

Emlékkönyvbe




Nincs Óra,
Mely visszafelé halad.
Nincs Út,
Mely alattad marad.
Nincs Emlék
Mely újraélhető.
Nincs Növény,
Mit levágsz, s visszanő.
Nincs Nyár,
Mit nem fed majd hűs avar.
Nincs Bölcső,
Mely nem lesz majd ravatal.
Nincs Kendő,
Mely nem lesz szemfedő.
Nincs Élet
Mely újrakezdhető.
Nincs Semmi,
Mit Magaddal viszel.
Nincs Mag,
Mely még egyszer kikel.
Nincs Barát,
Kit Mindez érdekel.


2015. január 19.


Megkésett Karácsony


A munkanap a kis pince-üzletünkben a megszokott csendes eseménytelenségben telt ma is. Néhány, két-három ember betért a bekeretezett képét elvinni, rövid társalgás velük, néha sietős séta a kisboltba valami ennivalóért, pontosabban azért, hogy a mozdulatlanság unalmát megtörjem. És természetesen olvasás, elmerülés egy aktuális "másik világba". Jelen esetben Joe Hill sötét, hátborzongató világába. A könyv lapjai szépen el is kísértek a nap végéhez, a munkaidő leteltéhez, amikor édesapám - szokás szerint - megjelent az üzletben, zárás előtt pontosan fél órával, hogy, mint mindig, feltevődjön a kérdés:

- Gyalog mész haza, vagy hazavigyünk autóval?

A kérdés ezúttal is inkább költői volt, hiszen tudja, hogy nem szeretek autóval hazamenni, mert szükségem van arra a fél óra gyaloglásra a városban, arra a röpke "emberfürdőre", ahogyan a dán filozófus, Kierkegaard nevezte a városban tett sétáit. Szükség, mert ennyi kapcsolat a "kétlábúakkal" azért ráfér mindenkire. Ha több már nem is feltétlenül. Válaszom tehát egyáltalán nem lepte meg édesapámat.

- Igen, ha lehet, ezúttal is gyalog mennék haza. - feleltem, és már vettem is fel a kalapomat, kötöttem nyakam köré a sálamat, és bújtam bele a szövetkabátomba.

- Jut eszembe, - szól hozzám édesapám, mielőtt kiléptem volna a boltunk ajtaján és átadtam volna magam a kisvárosnak, elvegyülve a késő délutáni, kora esti nyüzsgésben. - Valamit hozott neked a postás. Valami csomagot.

-Csomagot? Nekem? - kérdeztem teljes értetlenséggel. - Nem várok semmit, - és közben végigpörgettem hamar felejtő, fakuló emlékfoszlányokat maga után hagyó elmém emléktöredékeiben, hogy rendeltem-e valamit mostanság, licitáltam-e valamire valamelyik online árverésen, de semmi sem jutott az eszembe. hacsak - jutott eszembe - hacsak nem a kalapom, amit a Barátom férje talált nekem és már küldött is el. De ahhoz még túl korai lenne. Ennyi idő alatt az nem érne Vácra. De akkor meg mi lehet az? - kérdeztem magamtól - De édesapám, mintha olvasna a gondolataimban már meg is válaszolta kérdésemet.

-Valami könyv lehet a formája alapján.

-Könyv? - kérdezgettem tovább magamtól. - Na az aztán végképp lehetetlen, csak emlékeznék, ha rendeltem volna könyvet, ennyire azért nem kopnak ki belőlem az emlékek. Biztos, hogy én nem rendeltem semmiféle könyvet. De akkor ki küldhette, és miért?

Hazafelé végig azon a titokzatos csomagon járt minden gondolatom. Már nem érdekelt a város nyüzsgése, az emberek hangyabolyszerű forgataga, csak az a titokzatos csomag. Siettem, és valahol fékeztem is magam, félve, hogy túl korán, túl hamar véget ér a titok és kiderül minden. Kiderül, hogy csak az a fránya memóriám téveszt meg és valóban rendeltem valamit. És vége minden csodának, álomnak, mesének, és csak egy újabb egyszerű és hétköznapi valóságba csöppenek. De azért csak furdalta a kíváncsiság az oldalam, hogy honnan és ki küldhette azt a könyvet. Feltéve, hogy könyv és nem kalap. De ennyit édesapám csak nem téved. Egy kalapot csak felismer még becsomagolva is.

Hazaérve, kinyitva a bejárati ajtót, fel sem oltva az előszobai villanyt, hogy a titok minél tovább titok maradjon odanyúltam a cipőszekrény tetejéhez, mert már a sötétben is láttam a kis csomag körvonalát, és megpróbáltam kitapogatni, mi lehet az. Könyv, ez nem vitás - gondoltam - kemény fedél, kis alak, ez csak könyv lehet. Valakitől, aki ismerhet. Ki más küldene nekem könyvet? - mosolyogtam magamban - Hacsak nem én, magamnak, csak éppen nem emlékszem. De ennyire nem lehetek feledékeny - nevettem fel magamban és arcomon gyermeki mosoly karcolódott. - Valaki gondolt rám. Könny és mosoly, bánat és öröm váltakozva hullámzott át rajtam, kavics-szívem nagyokat dobbant.

- Muszáj feloltani azt a rohadt villanyt - gondoltam -, muszáj leleplezni a titkot sajnos, és megnézni a feladót, bármennyire is maradnék még ebben a titokban -gondoltam, majd felkapcsoltam a villanyt.

Feladó nem volt feltüntetve, így a titok még egy darabig titok maradt, ha nem is sokáig. A postai bélyegző ugyanis fellebbentette minden titokról a fátylat. "Mosonmagyaróvár". Egyetlen szó, ami mindent, mindent megmagyaráz. Barátom, hát gondoltál rám? Hatalmas mosoly, és zuhatagként aláömlő könnyeső volt a szív válasza költő kérdésemre. Még az ilyen kavics-szívekre is szokás gondolni. Megkésve is, de szokás. Megkésve? Mit is gondol az ember, hiszen Ő már régen a távoli Németországban él, csak néha hazalátogat. Nézem a borítékot, ami válasz mindenre. Hazajött. Gondolt rám. És ezek szerint megkapta, amit küldtem neki karácsonyra az itteni címére.

Megkésett karácsony. Megkésett, de semmivel sem kevesebb, mint bárkié december végén. Talán szebb is. Szebb, olyannyira, hogy felbontani sem merem, csak nézni, nézni ezt a kis csomagot. Nézni és meghagyni még az utolsó titkát.